Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Egyszerű lenne azt hinni, hogy betegnek vagy érzéketlen pszichopatának kell lenni ahhoz, hogy valaki karikaturistákat mészároljon, de nem így van. A terrorizmus lélektana következik.
Szerdán két terrorista támadt a francia szatirikus magazin, a Charlie Hebdo szerkesztőségére, 12 embert megöltek. A támadók dzsihádisták, a Mohamedről készült karikatúrák miatt álltak bosszút a rajzolókon. De vajon hogy jut el valaki odáig, hogy a hitéért karikaturistákat öljön? Hogyan gondolhatja azt bárki, hogy egy ilyen brutális tett használ a világnak? Hogyan tervezhet valaki hosszan, hidegvérrel egy ilyen mészárlást? Elmebeteg lenne? Egyáltalán nem. A terrorizmus lélektana következik, pontosabban az a kevés, amit tudunk róla.
Terroristákat vizsgálni kontrollált körülmények között ugyanis nem egyszerű. Nem jellemző, hogy önként jelentkeznének a laborba a lelkes pszichológusokhoz, de kiugrott, elkapott terroristák elméjéhez azért volt, hogy hozzáfértek a kutatók, meg persze gyártottak elméleteket is. Jó sokat.
Terroristák, nem elmebetegek
Bár szeretjük azt hinni, hogy brutális tettekre csak elmebetegek képesek, a kutatások ezt egyáltalán nem erősítik meg. Sőt. A vizsgálatok szerint a terroristák körében a mentális betegségek aránya ugyanolyan, vagy akár még alacsonyabb is, mint az átlag populációban, ami - ha jobban belegondolunk - nem is olyan meglepő. A terrorcselekmények általában jól szervezett, alaposan átgondolt tettek, amelyekhez több ember magas fokú együttműködése szükséges. Ezek az akciók akkor érik el a céljukat, ha a részt vevők bízhatnak egymásban, ha nincs közöttük gyenge láncszem. Aki viszont beteg, az kiszámíthatatlan, így a csoportmunka sikerességét sem segíti elő. Az érzéketlen, empátia nélkül élő pszichopatákra pedig különösen nem jellemző, hogy csoportosulásokat alkossanak, és még kevésbé az, hogy bármiért is feláldozzák önmagukat.
Ahogy az elmebetegség, úgy az egységes személyiségprofil sem jellemzi a terroristákat: terrorista személyiségtípus nem létezik. Az emberek különböző okokból más-más módon válnak terroristává, eltérő szerepeket tesznek magukévá. Ennek ellenére akadnak olyan elemek, amelyek a legtöbb terrorista életében felbukkantak, például a gyerekkori traumák, a gyerekkorban elszenvedett abúzus, az igazságtalanság megélése, a megaláztatás. Ezek a negatív korai tapasztalatok azonban önmagukban nem magyarázzák a későbbi brutális cselekedeteket. Arra, aki terroristának áll általában jellemző az intenzív düh és a társadalomtól való elidegenedés érzése, a frusztráció, hogy nincs legális eszköz a kezében ahhoz, hogy politikai változást hozzon, viszont cselekedni akar, és az, hogy az agresszív cselekedeteket nem tartja erkölcstelennek. De ezek alapján sem könnyű kiszúrni, kiből lehet potenciális terrorista. Ahogy más jellemzőkből sem.
A fejünkben ugyan gyakran tapad a terrorizmushoz a vallási fanatizmus, de szélsőséges vallási nézetek és az erőszak között nincs egyértelmű összefüggés. Az, hogy valaki ilyen nézeteket vall, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy erőszakosabb lenne az átlagnál, és különösen nem jelenti azt, hogy képes lenne ledönteni azt az ösztönös gátat, ami az emberi élet kioltása elleni hat. Ehhez egészen másra van szükség.
Méghozzá arra, hogy az illető mélyen igazságtalan helynek élje meg a világot, olyan helynek, amiben igazából nem találja a helyét, nem találja önmagát, dolgozzon benne a valahová tartozás igénye, és ezért hasonló gondolkodású emberek csoportjához csatlakozzon. A következő lépés pedig az, hogy a csoporthoz való tartozás mindennél fontosabbá váljon.
A csoport csinál az elkeseredett emberből terroristát
Mindannyiunk életében fontos szerepet tölt be a család, a barátok, a közösség, amiben élünk. A fontos mások nemcsak a mindennapi életünk részei, de befolyásolják az értékeinket, a hiedelmeinket, azt, ahogyan a világot látjuk, ahogy viselkedünk benne. A számunkra meghatározó csoportokkal közös normákat, azaz közös gondolkodás-, érzés- és cselekvésmódokat alakítunk ki, alkalmazkodunk, formálódunk egymáshoz. Minél zártabb egy csoport, és minél meghatározóbb az ember életében, ezek a hatások annál jobban érvényesülnek, annál kevésbé akarunk kívülállók lenni, annál inkább belsővé, a sajátunkká válnak a csoportnormák. Egy zárt, összetartó csoport esetében pedig ezek a normák egyre szélsőségesebbek tudnak lenni, és ezzel szélsőségesebbé vállnak a döntések, a viselkedés is, ráadásul úgy, hogy ez igazából nem tudatosul a csoporttagokban.
A terroristák zárt csoportokat alkotnak, elszigetelődnek a külvilágtól, mások hatásától, a társaikkal való kapcsolat mindennél fontosabbá válik, sajátos világképet alakítanak ki, méghozzá abszolút polarizált világképet, amiben a jó mindenható, a rossz meg pusztítandó, bármi áron. Az ember ezekben a csoportokban elveszti az identitását (azt, amit amúgy sem talált egyedül), saját magát már csak a csoport részeként értelmezi, kollektív mentalitást tesz magáévá. A csoport, az eszmék, a világkép lesz mindenek előtt a legfontosabb.
Ehhez egy hatékony, erős vezető kell, aki bebetonozza a közös hiedelemrendszert, saját rítusokat alakít ki a csoporton belül, kontrollálja a kommunikációt, erősíti a célpontokkal szembeni ellenségességet. Így a terrorista csoportok befolyása tagjaikra hatalmas lesz, túlnő mindenféle személyes, morális értéken. Ez az az erő, ami az ellenség elleni erőszakos cselekedeteket nemcsak elfogadhatóvá, de feltétlenül szükségessé is teszi. Ráadásul az önfeláldozás szükségessége, a halál közelsége csak még jobban erősíti, felnagyítja a csoport értékeit. Nemcsak a terroristák esetében van ez így, de háborúban, katasztrófahelyzetben is, mindenkinél.
Philip Zimbardo amerikai szociálpszichológus elmélete szerint az, amikor egyébként normális emberek csoportban szélsőségesen agresszív, brutális cselekedeteket hajtanak végre, mindig a hatalom gyakorlásáról szól. A hatalom érzése pedig bárkiből képes kihozni a szadistát. Ezt nevezi ő Lucifer-hatásnak, ami akkor érvényesül igazán, ha kritika nélkül alkalmazkodunk a csoportnormákhoz, nem kérdőjelezzük meg azokat, ha engedelmeskedünk egy nálunk nagyobb hatalomnak, ha elveszítjük a csoportban önmagunkat. A terroristacsoportok esetében pedig éppen ez történik. Nem az egyén, a terrorista, az öngyilkos merénylő, a szerkesztőséget megtámadó gyilkos az elmebeteg, az az abnormális, amilyen intenzív hatása van rá a csoportnak .
Azt tehát, hogy miért csatlakozik valaki egy terrorista csoporthoz, a személyes történet határozza meg, meg persze a környezet, a barátok (egy vizsgálatban az emberek 68 százaléka csatlakozott dzsihádista csoportokhoz baráti kapcsolatai miatt), de terroristát a csoport csinál az emberből. Az, hogy egy olyan hiedelmrendszert tesz magáévá, amitől a világot egy teljesen más szemüvegen keresztül nézi, absztrakt, intellektualizált módon, fogalmakban és kategóriákban, empátia nélkül, mereven, ahol a magasabb célok érdekében minden viselkedés legitim: még a mészárlás is.
