Csinos csaj volt: magas, hosszú barna hajjal, csizmában, rövid, feszülős pulcsiban, combközépig érő szoknyában. Legalábbis elől valószínűleg addig ért. Mi csak hátulról láttuk (előttünk sétált a parkban), és az egész feneke kilátszott, a szoknya ugyanis fennakadt a hátizsákjában. Rém kellemetlen. Pontosabban a barátom és én rém kellemetlenül éreztük magunkat, ő nyilván nem, hiszen fogalma sem volt róla.
De mit tehet ilyenkor az ember? Szóljon? Ne szóljon? Vállalja fel, hogy részese lesz egy idegen ciki pillanatának – esetünkben annak, amikor az addig vidáman sétálgató lány egyszercsak rájön, hogy az elmúlt percekben-órákban több tucat idegen látta a fenekét? Vagy forduljon el udvariasan (vigyázat, szubjektív viselkedés címkézés!), és hagyja, hogy rájöjjön a csaj magától (esetleg csak órák múlva, hazaérve), vagy reménykedjen, hogy szól majd neki más? Nem volt túl sok időm dönteni, de arra jutottam, én jobban örülnék, ha egy idegen figyelmeztetne, mintha a vigyorgó munkatársak. Vagy a főnököm. Vagy az anyósom. Odaszaladtam hát, lesütött szemmel közöltem a tényeket, aztán a reakcióját meg sem várva visszaszaladtam a barátomhoz, aki addig direkt háttal állt a jelenetnek. Úgy éreztük magunkat, mint két óvodás.
Mások ciki pillanataiban ugyanis nem jó részt venni. (Persze csak akkor, ha az emberben akad némi empátia, enélkül nyilván tök mindegy, hogy ki hogyan érzi magát a környezetünkben.) Azt ugyanis a legtöbben pontosan tudjuk, hogy zavarban lenni milyen fura érzés, milyen gyorsan tud elillanni az ember büszkesége, törik meg a pillanatnyi önértékelése, milyen kényelmetlen érzés lesz hirtelen a saját bőrünkben lenni. Ráadásul ilyenkor azt hisszük (tévesen), hogy mindenki minket figyel, hogy mindenkinek megvan, mennyire kellemetlen helyzetbe kerültünk, és ha ez nem lenne elég, a ciki pillanatok beleégnek az agyunkba, gyakran újra és újra lejátsszuk őket és még hosszabb idő távlatából is emlékszünk rájuk.
Ön szólna?
Ez alapján nem meglepő, hogy nincs nagy kedvünk részese lenni egy idegen zavarának. De az a kérdés viszont a szoknyás lány óta motoszkál a fejemben, hogy ha én kerülnék hasonlóan kellemetlen helyzetbe, akár egy fennakadt szoknykától, akár fogamba ragadt kajamaradéktól, vajon szeretném-e, ha valaki szólna, vagy kellemesebb lenne egyedül rájönnöm? És önnek?
