A jó barátnak mindent elmondunk. Vagy mégsem?

Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!

Sok barátja van? És hány olyan van közöttük, akinek a legvadabb gondolatait is bátran elmondja? Ne aggódjon. Nem ezen múlik a szoros barátság. Steiner Kristóf megmondja, mi számít.

„Minden oké veletek?" – kérdezi tőlem egy közeli barátom, én pedig rutinosan felelek: „Minden csodálatos." Nem hazudtam, hiszen csodálatos is, ugyanakkor azt is tudom, hogy ezzel a válasszal egy csomó mindent kizárok a társalgásból. Például azt, hogy minden apróságra kiterjedően őszinte legyek.

Hogy egy random dolgot említsek: nemrégiben volt egy apró műtétem. A legtöbb ismerősöm nem is tud róla. Nem akartam, hogy feleslegesen aggódjanak, mondom magamnak. De ez csak részben igaz. Azért nem mondtam el nekik, mert nehéz róla beszélni. Persze, az igazán jó barátokkal számtalan, legalább olyan durva témát átrágtunk, mint a műtétem – szóval valójában ez sem lehet mentség. Talán hiú vagyok. De ha ezt nem mondtam el, akkor nem is vagyok őszinte a barátaimmal? Akkor egyáltalán azt kapják, aki vagyok? Vagy csak egy gondosan, nekik összepakolt csomagot?

Persze, azzal, hogy nem mondtam el, nem verek át senkit. Mégis van egy rejtett csomagom, benne a műtétemmel és még sok más egyébbel. Ahogy mindannyiunknak van. Mit csomagunk; bőröndünk, sőt, utazóládánk van! Az ember szereti büszkén számolgatni, milyen sok barátja van – ugyanakkor érdemes belegondolni, hányan vannak közöttük, akik előtt semmit sem titkolunk. De tényleg semmit. 

Nemcsak nekik, magunknak is füllentünk

Nehéz ügy ez – mondhatni igazi oximoron, hiszen hogyan is lehetne az őszinteség egy barátság alapja, ha egyszer bizonyos fokig minden ember hazudik, még önmagának is. Hol arról győzzük meg magunkat nagy mártírként, hogy rettenetes emberek, szörnyek, tévedések vagyunk – csak hogy szimpátiát generálhassunk –, máskor pedig zseniálisan király, összeszedett, céltudatos, egyedülállóan tehetséges és iszonyú menő félistennek hisszük magunkat. 

Persze, nem rosszindulatból hazudunk magunknak és a barátainknak. Azért tesszük, mert az elménk egész egyszerűen arra van programozva, hogy pozitív vagy negatív hősként kategorizáljon mindenkit. Ez alól pedig senki sem lehet kivétel – még mi magunk sem. Ahogy kóstoláskor azonnal felcímkézünk mindent aszerint, hogy az finom vagy rossz ízű, úgy a személyiségünk, a tetteink és a gondolataink is folyamatos vizsgálat alatt vannak, és amíg világ a világ, mindig találunk majd kivetnivalót a legjobb élethelyzetben is, de ugyanígy képesek leszünk az égig magasztalni a nagy semmit is, ha érdekünkben áll. Bármit, hogy sértetlen maradjon a saját magunkban, önmagunkról formálódó kép: A Tökéletes Feleség, Az Elhagyott Nő vagy A Macsó Férfi. Az, aminek látni szeretnénk magunkat, és amit mások felé is mutatni szeretnénk. Márpedig a képbe bizonyos részletek nem férnek bele. Mondjuk, egy műtét, egy veszekedés vagy egy kikosarazás. Nemcsak a barátok számára. Magunk számára sem.

Álom-barátságok? Csakis emlékkönyvekben

Pár napja láttam egy epizódot a True Blood című sorozatból, amiben az egyik, gondolatolvasásra is képes főhősnő épp szakítófélben volt a szerelmével. Azért döntött a szakítás mellett, mert nem bírta elviselni, hogy hallja, amint a pasi fejben bíráskodik felette. Azt hiszem, óriási bajban lennénk, ha mindannyian gondolatolvasók lennénk. Mert hát valószínűleg kevés olyan édesanya van, akinek sosem fordult meg a fejében, hogy biztosan ezt akarta-e, és olyan spirituális lélekből is csak mértékkel akadhat, aki sosem vesztette el a türelmét vagy egyetlen egyszer sem kerülgette az idegösszeroppanás. De ezek az információk, történések, átsuhanó gondolatok sokszor csak átmenetiek, félkészek, olykor iránymutatásnak is kevesek. Ahhoz meg végképp, hogy az ember közölni akarja őket. 

De szerenncsére mindenbből nem az következik, hogy igazából nincsenek is barátaink, mert ahhoz igazán, mélyen ki kellene tárulkoznunk nekik mindenről. Sokkal inkább az, hogy a barátságok és emberi kapcsolatok mércéje nem az, hogy beszámolunk–e másoknak mindenről, amit megtapasztalunk és ami átfut az agyunkon. Az emberi kapcsolatok minőségét nem befolyásolja, hogy milyen részletesen taglaljuk a lelkünk formálódását, vagy hogy hányszor találkozunk egy héten, hónapban vagy évben. Egy barátság attól működik, hogy tisztában vagyunk egymással: értékeljük a másik küzdelmeit, mellette vagyunk, amikor kellünk, és nem félünk segítségül hívni a barátokat, ha nekünk van szükségünk rájuk. A barátság azt jelenti, hogy látjuk a másikban azt a tökéletességet, amit még ő maga sem, ugyanakkor soha nem várjuk el tőle, hogy tökéletes legyen. Éppen ezért senki se törekedjen arra, hogy a barátai előtt olyan elbűvölő legyen, mint a legjobban sikerült instagramos szelfijén. Nincs szükségük rá. Cserébe pedig mi se várjuk el, hogy a barátaink állandóan csillagos ötösre feleljenek az élet nagy kérdéseiből. 

Új nap, új én

Tóth-Horváth Gábor pszichológus szerint a hétköznapi szerepjátékaink fő okai a tetszeni akarás, hiúság, és a megfelelési kényszer. Legyen szó a társadalmi normák merev betartásáról vagy éppen a szabályok kénszeres és sorozatos sutba vágásáról, a túlzott megfelelési kényszer egyfajta komplexus. „Ha valaki elégedetlen önmagával, a rövidebb utat választja: ahelyett, hogy kiküszöbölné a hibáit, inkább szerepet játszik. A legkártékonyabb mindebben, hogy a szerepjáték társadalmi normává válik, és szinte elvárás lesz, a világ pedig olyan képmutatóvá válik, hogy a családtagok és a barátok jelentős része kimondatlanul is követeli a képmutatást, hiszen akkor lehetünk 'büszkék' a férjünkre/feleségünkre/gyerekünkre/szüleinkre, ha azok megfelelnek a fejünkben etalonként élő képnek" – mondja a szakértő, aki szerint a megoldás az lehet, ha naponta – akár többször – tudatosan elengedjük és újragondoljuk az önmagunkról alkotott, különféle címkékkel ellátott képet.