Csak húsz múlt, de retteg, hogy kifut az időből

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

Sem komoly pasija, sem stabil munkája nem volt még 23 éves olvasónknak, aki attól tart, kifut az időből. A Life coach szerzője válaszol.

Számtalan olvasói levél érkezett az általános céltalanság témájában a Dívány tanácsadó sorozatának mailcímére, de ezeket többnyire negyven-ötven év körüli olvasók írták, akik úgy érezték, az eddig felépített életük összeomlani látszik. Ám a motiválatlanságot egyetlen generáció sem nevezheti saját privilégiumának: mindegy, hogy valaki pályaválasztás előtt álló tini, kapuzárási pánikkal küszködő szülő vagy történetesen egy világot látott diplomás huszonéves. Ezúttal egy fiatal lány keresett meg minket, aki már most retteg attól, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. 

„Röviden magamról: Anita vagyok. Egy hónap híján huszonhárom éves. Alig két napja érkeztem haza Hollandiából, ahol egy szemesztert töltöttem el az egyetemen. Ott sem volt minden rendben, de most nagyon rám tört ez a kilátástalanság. Értem ezalatt azt, hogy nem tudom, mihez akarok kezdeni az életemmel, hamarosan diplomát szerzek és egyáltalán nem biztos, hogy ez az, amivel én foglalkozni szeretnék. Igazából ez még nem derült ki. Valamint huszonhárom évesen nem volt még komoly kapcsolatom, komoly munkám és a szüleimmel élek. Félek, hogy kifutok az időből. Igen, eleg bután hangzik, de most ezt gondolom. Az egész életemet jellemzi egyfajta negatív gondolkodás, amivel próbálok küzdeni – több-kevesebb sikerrel. Tűnhet ez önsajnálatnak vagy gyengeségnek is, de tény, hogy tennem kell valamit.”

Desztináció: depresszió

Még mielőtt nagyon mélyen belemennék a motiválatlanság gyökereibe, egy banális mondatnak muszáj helyt adnom: amikor az ember hazaérkezik a régi, megszokott közegébe egy hosszabb, külföldön töltött idő után, rendszerint rászakad a depresszió. Külföldön élő, Magyarországon született emberként magamon is tapasztalom, hogy bár teoretikusan fantasztikus lesz ismét a régi utcákat róni és koccanni a barátokkal, a valóságban az első örömet hamar felváltja a „már megint ide csöppentem vissza” érzés. Előjönnek a régi emlékek – és aki hajlamos kicsit pánikolni vagy különösen érzékeny a lelke, annak bizony a rossz emlékek valahogy erőteljesebbnek tűnnek. Félresikerült szerelmek, családi viták, depressziós időszakok, tévelygés – mindannyiunk életében előfordulnak olykor, ám a régi helyszíneket járva sokszor minden utcasarok, minden étterem, minden megszokott szag és szín ezeket rángatja elő. Erről egy dolgot kell tudni: mindez totálisan természetes dolog.

Semmi pánik, jó az irány!

Ezt a részt ugorja át az, aki semmilyen szinten nem hisz a sorsban, csakis a tényszerű, megfogható, száraz és anyagi válaszokban bízik. Mindannyian, akik erre a bolygóra érkezünk, azért vagyunk itt, mert két feladatunk van. Az első, hogy a közös jót gyarapítsuk, önzetlenül, kedvesen és szeretettel bánva a környezetünkkel, elfogadásra, a javaink – anyagi és lelki – megosztására és egyéni felelősségvállalásra inspiráljuk az embereket. A másik pedig, hogy egyéni, velünk született korlátainkat leromboljuk, és minden egyes döntésünkkel, tettünkkel és szavunkkal igyekezzünk önmagunk jobb változatává válni. Ha pedig néha nem sikerül, fel kell állni. Lehet picit siránkozni, de csakazértis folytatni kell. Feladni nem opció. Van egy kabbalista mese egy emberről, akinek azt mondta Isten: „Ha boldog akarsz lenni, lökd meg ezt a szikát” – és egy hatalmas hegyre mutatott. Az ember éjt nappalá téve tolta és lökte a sziklát, de az meg sem mozdult. Feladta, és az égre nézett: „Uram, hetek óta erőlködöm, de nem történik semmi!” A hang így felelt: „Hogyhogy nem történik semmi? Nézz magadra! Megerősödtél, tele vagy erővel. Nem ugyanaz az ember vagy, mint korábban. És egyébként sem azt mondtam, hogy mozdítsd meg, hanem hogy lökd meg. Az elmozdítás az én dolgom – amikor eljött az ideje.”

Az önként vállalt rabszolgaság

A depresszió és az önsajnálat nagyon sunyi módja az egó támadásának, ugyanis automatikusan mást hibáztat. A környezetet, a kormányt, az időjárást, a szülőket, az iskolát, a főnököt, és így tovább. Pedig a legtöbb spirituális ösvény – legyen szó világvallásról, önsegítő könyvekről vagy egyszerűen csak a tündérmesék kínálta világról, ahol mindig a jó győz – egyetért abban, hogy ha hiszünk magunkban, bármit megvalósíthatunk. Mondok néhány random példát. A zsidók az egyiptomi rabszolgasorból kitörtve elindultak megkeresni az ígéret földjét – a bizonyosságukat pedig azzal jutalmazta Isten, hogy kettévált előttük a Vörös-tenger. Nem kell vallásosnak lenni ahhoz, hogy a metaforát értelmezni tudjuk: ami rabszolgasorban tart minket, az nem egy másik nép, ország vagy hatalom, hanem a saját belenyugvásunk a sehová sem tartó életünkbe. Egy másik példa egy másik kultúrkörből, pontosabban a mesevilágból: Pocahontas a saját törzse ellen szegült, amikor édesapja meg akarta öletni John Smith-t, a brit tengerészt – mindezt azért, mert a saját környezetének normáinál jobban hitt az őszinte, feltétel nélküli szeretet eszméjében. Ha ezeket az elveket követi valaki, nemcsak a saját életében tehet csodákat, de generációk sorsát változtathatja meg.

Keressen valamit, amiért érdemes felkelni

Persze nem kell azonnal heroikus tetteket végrehajtani a személyes változás érdekében – elég, ha lassan és biztosan átszoktatjuk magunkat, hogy úgy viselkedjünk, olyan döntéseket hozzunk, amilyet az az ember hozna, akivé válni szeretnénk. Az ember soha nem érkezik meg sehová, mert folyamatosan úton van. Hogy még egy rajzfilmes példával éljek, a bölcs teknős, Oogway azt mondta a Kung Fu Pandában: „A tegnap már történelem, a holnap még rejtély, a mai nap viszont ajándék.” A jelenben, napi szinten, a hétköznapi döntéseink során kell meghoznunk a döntéseket, amelyek később a jövőnket befolyásolják.

Nem hagyom, hogy a rosszkedv magával ragadjon. Inspiráló, kedves és kellemes társasága leszek a szeretteimnek. Nem görcsölök rá dolgokra, inkább az életem egyetlen irányítójaként igyekszem listázni a dolgokat, amik fontosak nekem. Amikben hiszek. Amikért érdemes holnap felkelni.

A szerelemre egy szabály van: az, hogy nincs szabály

Ami pedig a párkapcsolatot illeti – itt is abban hiszek, hogy a lelki társ elérkezéséig rengeteg fájdalmon, sérülésen és látszólagos tévedésen kell keresztülmennünk. Mindannyiunknak. És még ez sem garantálja, hogy a herceg fehér lovon érkezik vagy hogy nem lesz szenvedélyes szerencsejátékos, munkamániás vagy csalfa. Tökéletes férfi nem létezik – ahogy tökéletes nő sem. Lényeg, hogy az emberi kapcsolattartás, érintés, kommunikáció eszközeivel éljünk – ezek ugyanis rengeteget tanítanak nekünk önmagunkról és a világról. Hallottunk már olyat, hogy valaki ötvenévesen találta meg élete párját, és olyat is, hogy már rég járt valakivel, akiért nem volt különösebben oda, ám egyszercsak azon kapta magát, hogy beleszeretett. Mi több, olyanról is hallottunk, aki évtizedek óta él társas magányban – a párkapcsolat ugyanis soha, soha, soha nem garancia a személyes boldogságra.

A pszichológus tanácsa: „Minden napra tíz jó dolog”

„Huszonhárom évesen még nem kell tudnia, mi lesz, ha nagy lesz. Elárulom: negyvenkilenc éves vagyok, és rengeteg szakmát, mesterséget tanultam meg, de még gőzöm sincs, mi leszek, ha nagy leszek. Ez a társadalmi elvárás, aminek nem kell megfelelni. Honnan tudja, hogy nem csodás hegedűművész lakik magában, ha még sosem fogott vonót? Mindig jönnek szembe lehetőségek, érdekes dolgok, lesz köztük vonzó, rentábilis érdekes. A diploma egy papír valamiről, de nem egy kötelező élettervről” – mondja Tóth-Horváth Gábor, pszichológus. „Az emberi párkapcsolat pedig sokféle lehet, de mindnek van egy közös vonása: akkor jön, amikor jön. Az önsajnálat remek dolog: lehet ülni a sötét szobában és átnyafogni egy életet, csak értelme nem sok van. Javaslom, írja össze minden nap azt a tíz jó dolgot, amit aznap tapasztalt: finom volt a kifli, süt a nap, cinkét láttam, és így tovább. Ez egy olyan gyakorlat, ami – ha gyógytornaszerűen elvégzi – lassan, de átállítja a gondolkodását.”