Gyermekkorunkban észrevétlenül elsajátítjuk azokat az értékeket, hiedelmeket és viselkedéseket, amik aztán meghatározzák majd a felnőttkori életünket. A szüleinktől tanuljuk meg, mit jelentenek azok a szavak, hogy siker, boldogság, vagy milyen egy ún. normális család. Ezeket a dolgokat persze senki sem magyarázza el nekünk. Csak éljük a szüleinkkel a hétköznapokat, eszünk, alszunk, suliba megyünk, törődnek velünk vagy elhanyagolnak, ütnek vagy simogatnak bennünket, és közben folyamatosan tanulunk. Figyeljük az apánkat, és megértjük, milyen az igazi férfi, apa és férj. Látjuk az anyánkat, és megtanuljuk, milyen egy jó anya, milyen egy rendes nő, mit szabad neki és mit nem. Hallgatjuk őket, és megértjük, hogyan bánnak saját, és a másik érzelmeivel, mit csinálnak, ha nézeteltérés támad közöttük, és ebből azt is megtanuljuk szép lassan, hogy működik a házasság. És ha felnövünk, egy kicsit majd ugyanolyanok leszünk, mint ők.
Azt is megértjük, és mélyen a személyiségünk részévé válik, hogy mi magunk mennyit érünk. Ha a szüleink szerettek, figyeltek ránk, támogattak és dicsértek, akkor azt tanuljuk meg, hogy az érzéseink és az igényeink fontosak, megbízhatunk másokban, hogy ezt majd figyelembe veszik, és tiszteletben tartják. Mi pedig szerethetők vagyunk, csak úgy, miden különösebb ok nélkül, magunk miatt. Ha a szüleink többé-kevésbé megtalálták a saját boldogságukat, ha tudták szeretni egymást (és magukat), ha fel tudtak nőni a szülő szerephez, akkor olyan csomagot kapunk tőlük útravalóul, amivel legalább el lehet indulni az élet nevű nehezített pályán, és aztán a többi már rajtunk múlik. De mi a helyzet, ha elszúrták a gyerekkorunkat?
Mi van, ha nem stimmel a csomag?
Persze egyetlen szülő sem tökéletes. Bárki követhet el hibát, és mi sem úszhatjuk meg a gyerekkorunkat úgy, hogy ne éreztük volna magunkat néha elhanyagolva vagy ne bántottak volna meg a szüleink akár akaratlanul is egy szerencsétlen megjegyzéssel. Ha az alap szeretet és megértés adott, ebből nem lehet baj.
Vannak viszont alkalmatlan szülők. Susan Forward amerikai pszichológus mérgező szülőknek nevezi őket, és az alkalmatlanság több, különböző súlyosságú formáját írja le azonos című könyvében. Azok a szülők, akik maguk is károsodásokat szenvedtek el, nem képesek ellátni a feladatukat, és inkább ők várnak gondoskodást, a gyereket főként támaszként, vigasztalásként használják. A szerepek így felcserélődnek, a gyermek szülő szerepbe kerül, és törvényszerűen kudarcot szenved. Ez a parentifikáció jelensége. Bár nagyon igyekszik szegény, nagyon szeretne megfelelni, mindent megtesz, megtanulja majd félretenni saját érzéseit, ebben a szerepben lehetetlen jól teljesíteni. A gyerek bűntudata állandósul, az önértékelése károsodik, és ezek a negatív érzések és hiányok a felnőtt kapcsolataiban társfüggővé, alárendelődővé teszik.
Az alkoholista szülők családja szintén nem jó hely egy gyereknek. Az alkoholistában és az egész családban nagyon erős a tagadás. Minden áron fenn kell tartani a normális család látszatát. A látszat fenntartása a gyerekre különösen romboló hatású, mert arra kényszeríti, hogy letagadja saját érzéseinek valódiságát, és megint csak túl korai felnőtt szerepbe kerül, mert valami súlyos titkot kell cipelnie. A következmény itt is bűntudat, önbizalomhiány, örömtelenség, vagy túlzott felelősségvállalás a felnőttkori kapcsolatokban.
Vannak szavakkal verő, becsmérlő, heccelő, szarkasztikus szülők. Itt is hamar előkerül a „csak a javadat akarom” érv, a „csak azért csinálom, hogy erős legyél”, de azért tudható, hogy ezek a szülők a saját kisebbségi érzésükkel és alkalmatlanságukkal küzdenek, és rivalizálnak a gyerekkel. Ezek a negatív üzenetek mélyen beleivódnak a gyerekbe, és később maguk sem tudják majd miért, képtelenek lesznek a sikerre, bűntudatot éreznek majd, ha kitűnnek valamiben vagy az életük során ők maguk szabotálják el saját sikerüket.
Azok a szülők, akik maguk is erőszakos családban nőttek fel, nem boldogulnak saját hiányaikkal, vagy nem tudják kontrollálni saját indulataikat, testi erőszaktevővé válnak. A bántalmazó családban felnövő gyerek tudattalanul is ezt tartja majd természetesnek. Azzal a tudással indul neki az életnek, hogy bántalmazásra, erőszakra számíthat attól, akit szeret. Ha nem kap segítséget, egész életét bezárkózva, érzelmi páncélban, félelemben és bizalmatlanságban tölti majd.
Van még egy bántalmazási forma, amelynél károsítóbbat, pusztítóbbat elképzelni sem lehet. Ez a szülők, családtagok által elkövetett szexuális bántalmazás. Ha ez egy alkalommal is előfordul, a gyerek súlyos örökséggel kezdi majd meg az életet. Sérültnek, mocskosnak, hibásnak fogja érezni magát, képtelenné válhat az örömre, valódi szeretetkapcsolatok megélésére. Az ilyen gyerekkori élményeket átélt felnőttek sokszor az önbüntetés, a bűnhődés lehetőségének keresésével töltik el az életüket.
Ha bármi történik is, a szóval, tettel vagy szexuálisan bántalmazott gyerek ráadásul magát hibáztatja a történtekért, felmenti a szülőt, és magát tartja rossznak. Mindegy hogyan árt a szülő, mindig a gyerek érzi a bűntudatot. Hogy miért? Mert nincs más választása. A gyerekek végtelenül lojálisak a szüleikhez. A gyerek világában a szülő mindig jó, a szülő mindig okos, a szülőnek mindig igaza van. Ha gyerekként elhanyagolással, szóval vagy tettel bántottak a szüleim, erre csak egy magyarázat lehetséges: azért kaptam, mert megérdemeltem, én voltam a rossz. Ezt a bűntudatot, és alkalmatlanság érzést cipelhetjük aztán egész életünkben, hacsak nem kezdünk vele valamit.
Ez már önmagában elég baj lenne, de történhet még ennél rosszabb is, ha nem dolgozzuk fel a gyermekkori sérüléseinket. Bármilyen rossz is volt gyerekként benne élni, meg is fogjuk ismételni a szüleink sorsát. Nem fogjuk pontosan érteni, hogyan történt, de egyszer majd észrevesszük, hogy ugyanolyan a házasságunk, mint a szüleinké, ugyanazokat a hibákat követjük el, és ugyanazokat a játszmákat játsszuk, mint ők. Pedig hogy el akartuk mindezt kerülni. Lehet, hogy rossz volt félni, és fájt pofonokat kapni, most mégis lekeverünk néha egyet-kettőt a gyerekeinknek. Mert „én is kaptam, mégis rendes ember lett belőlem”, vagy mert „apám is csak azért csinálta, hogy erős legyek”. Még a tapasztalt családterapeutákat is sokszor meglepi, milyen erős ez az ismétlési kényszer. Félelmetes, milyen pontosan és változatlanul adják át a szülők a sérüléseiket, az alkalmatlanságukat, a boldogságra való képtelenségüket a gyerekeiknek, és félelmetes, milyen pontosan ismétlik meg a gyerekek a hibákat. Sokszor több generációra visszamenőleg látszik, hogyan nem tudták az anyák szeretni a lányaikat, vagy hogyan szállt apáról fiúra az erőszak, az alkohol.
Tartozunk magunknak, és a gyerekeinknek is azzal, hogy nem visszük ezt tovább, ha meg is kaptuk. Letesszük, feldolgozzuk, nem adjuk tovább. Jó, de hogyan?
Ha te nem neveltél fel, majd én felnevelem magam!
Ha addig eljutunk, hogy felismerjük, és megértjük, hogy rossz dolgokon mentünk keresztül gyerekkorunkban, hogy a szüleink akár akaratlanul, de ártottak nekünk, akkor először is megfogadjuk, hogy mi nem fogjuk ugyanezeket a hibákat elkövetni, hanem pont az ellenkezőjét tesszük majd. Szép gondolat, de ez még kevés, így nem fog működni. Ha valami ellen dolgozunk, ha valaminek az ellenkezőjét tesszük, még mindig ugyanabban a problémában élünk, csak másképp. Ha a szüleink sokat veszekedtek, és egy erőszakkal, bántással teli világban nőttünk fel, elhatározhatjuk, hogy egy olyan családot szeretnénk, ahol soha egy hangos szó nem hangzik el, ahol mindenki nagyon vigyáz a másikra. Lehet, hogy meg tudjuk csinálni, mégis ugyanazzal a problémával fogunk küzdeni, mint a szüleink: az érzelmeink, igényeink, sérelmeink kimondásának, és felvállalásának, és a konfliktusaink kezelésének képtelenségével.
A puszta megértésen, és elhatározáson túl tehát van még néhány további feladatunk. Szembe kell néznünk saját negatív érzéseinkkel, és legalább egy időre át kell élnünk azt a szomorúságot, és veszteséget, hogy nem kaptunk meg valamit, ami járt volna nekünk, és szükségünk lett volna rá. Ha beengedjük ezeket az érzéseket, és átéljük, hamar enyhülnek. Ha elfojtjuk, és nem veszünk róluk tudomást, örökre velünk maradnak.
Nagyon fontos persze az is, hogy előbb-utóbb megbocsássunk a felelősöknek, bármit is követtek el ellenünk. De ezt sem szabad túl hamar, csak azért, hogy minél hamarabb túl lehessünk ezen az egészen, és lezárhassuk. Ha túl hamar megbocsátunk, azzal inkább magunknak, a saját önbecsülésünknek ártunk, mert ezzel egy kicsit azt is mondjuk, hogy „oké, semmi baj, ezt velem büntetlenül meg lehet csinálni”. Tanuljunk meg – legalább átmenetileg – haragudni azért, amit elkövettek ellenünk, vagy amit nem kaptunk meg. Nevezzük meg, mi hiányzott, és nevezzük meg a felelőst is, akinek a dolga lett volna, hogy ezt megadja!
Ha felismertük, megértettük, és elfogadtuk, hogy milyen hiányokat szenvedtünk el, és megneveztük a felelőst, akkor össze kell szednünk a bátorságunkat a konfrontációhoz. Mondjuk el, mit érzünk, próbáljunk erről beszélni a szüleinkkel, vagy írjunk levelet! Nem a hibáztatás a lényeg, és nem is biztos, hogy megértik majd. A kimondás a legfontosabb, és az sem baj, ha soha nem fognak érte bocsánatot kérni.
Ha valaki súlyos sérelmeket szenvedett el gyerekkorában, akkor ezt a munkát egy pszichoterapeuta segítségével tudja elvégezni. Lehet, hogy nem lesz könnyű, de mindig van kiút az áldozatszerepből, és az ismétlés kényszeréből. Egy biztos: a személyes boldogságunkhoz, kiteljesedésünkhöz, és a jó szülővé váláshoz vezető út a gyerekkori negatív élményeink, a szüleinkkel való rendezetlen kapcsoltunk feldolgozásán keresztül vezet.
Írjon nekünk!
Új sorozatunkban igyekszünk segíteni önnek, hogy kicsit rendbe rázza az életét. Legyen szó párkapcsolati parákról, általános céltalanságról, karrier tanács(talanság)okról, írhat nekünk a divanycoach@mail.index.hu címre, és mi válaszolunk itt, sorozatunkban, természetesen olvasóink névtelenségét megőrizve.
Steiner Kristóf a fenti témákon kívül örömmel válaszol külföldön új életet kezdők, spirituális útkeresők, étkezési zavarokkal küszködők vagy szexuális orientációjuk, származásuk miatt kirekesztett olvasók kérdéseire, kéréseire. A life coach csapat tagja továbbá Kuna Gábor pszichológus, tréner, család- és párterápiás tanácsadó, aki munkahellyel, munkahelyi konfliktusokkal és kudarcokkal, felnőttkori pályaválasztással és élethelyzeti döntésekkel, illetve családi krízisekkel kapcsolatban szintén szívesen válaszol. Gyulai Bencének is írhatnak, ő jogi egyetemet végzett és ügyvédi szakvizsgával rendelkezik, de várja a kérdéseket a kivándorlással, párkapcsolatokkal, hittel, kereszténységgel kapcsolatban is.
