Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A játékvezetőnő gyermekfejjel lett a futball szerelemese, már tinédzserként érezte, hogy a pályán a helye. Meggyőződése egészen messze vitte, még harminc sincs, de már vezetett meccset - férfi - első osztályban, rendszeresen vezényel nemzetközi női mérkőzéseket, de azt sem bánja, ha kisebb barátságos összecsapásokon kell bíráskodnia. Kulcsár Katalin egész egyszerűen a foci szerelmese, és bár férfias sportágat választott magának, a nőiességgel sincs semmi baja.
Hogyan kerültél kapcsolatba a focival?
A családomban mindenki focizott, apukám futballista, később játékvezető volt, de a testvéreim, unokatestvéreim is játszottak. Ebben nőttem fel, minden nap a futballról szólt. Ha nyár volt, akkor kint játszottunk, ha tél volt, akkor bent, mindig fociztunk. Ráadásul anyukám is pozitívan állt a dologhoz, nem az a fajta feleség volt, aki rosszul viselte, hogy a férje mérkőzéseire kellett járnia. Megszerettem ezt a világot, és tudtam, hogy ezzel szeretnék majd valamit kezdeni. Tinédzserként már biztos voltam benne, hogy a focipályán akarok lenni, de mivel női csapat nem volt a közelünkben, játékos nem válhatott belőlem. Arra azonban nem gondoltam, hogy játékvezető legyek, sokkal vadabb ötleteim voltak, például hogy klubigazgató leszek vagy, hogy lesz egy saját csapatom.
Aztán egyszer csak jött a gondolat, hogy játékvezető legyek, mert akkor a futball kellős közepében lehetek. Persze nem ment könnyen, édesapám nagyon nem örült az ötletnek, tett is ellene: nem mondta el, hogy tanfolyam indul. Úgy gondolta, hogy ez nem nőnek való pálya. Amikor megszereztem a papírt, akkor is azt mondta, hogy ez nem fog működni, nem hitte, hogy bírni fogom: nem kaptam tőle se mezt, se cipőt, az öcsém csukájában mentem a meccsekre. Persze rögtön az elején sikerült is beleszeretnem ebbe a világba, nagyon hamar természetessé vált, hogy játékvezető vagyok.
Mikor fújtál először?
Tizenegy évvel ezelőtt léptem először pályára. Asszisztens voltam egy megyei harmadosztályú Győr-Moson-Sopron megyei mérkőzésen. Ugyanúgy, mint bárki más, én is a legalacsonyabb osztályban kezdtem.
Hogyan tudsz nő maradni ebben a férfias szakmában?
Nagyon érdekes és összetett kérdés ez. Ha a pályát vesszük, akkor nagyon sokáig olyan szerettem volna lenni, mint a férfikollégáim, ami nem meglepő, hiszen gyerekként, tizenévesen csöppentem bele az egészbe, és ebben a férfivilágban lettem nő. Huszonegy-két évesen azonban ráébredtem, hogy ez egyáltalán nem fog működni, mert én nő vagyok. Rájöttem, akármit mondok, az én számból soha nem hangozhat úgy, mint egy férfi szájából, és ha én csinálok valamit, annak nem biztos, hogy ugyanolyan hatása van, mintha egy férfi tenné. Vagyis meg kellett találnom a személyiségemet, a saját utamat, mert tudtam, hogy másképp soha nem leszek hiteles, nem beszélve arról, hogy bár férfias területen dolgozom, a magánéletben szeretnék nő lenni.
A pályán el lehet vonatkoztatni attól, hogy te nő vagy, rajtad kívül pedig mindenki más férfi?
Nem lehet. És nem is kell. Tőlük is és tőlem is kell egyfajta hozzáállás, ha ez megvan, akkor működni fog a dolog.
Nőként a pályán mi a legnehezebb?
Bár a fociról én is ugyanúgy gondolkodom, mint a férfiak: ugyanúgy férfi sportágnak, a férfiak világának tartom a futballt, ami nem igazán nőknek való, néha mégis rossz szembesülni azzal, hogy mindennek ellenére pont én vagyok az, aki nőként van benne ebben az egészben. Ami ebben a legnehezebb, hogy a játékvezetésben egy dolog, hogy hozunk egy döntést, azt el is kell fogadtatni a mérkőzés minden szereplőjével. Talán ez a része a játékvezetésnek, amibe nőként nagyobb energiát kell fektetnem. Egy férfiról feltételezik, hogy ért hozzá, hogy tudja, mi történik, egy női játékvezetőről nem biztos, hogy ugyanígy vélekednek. De az elismerés kivívható, ha kiderül, sorozatban jó döntéseket hozok. Így idővel más lesz a hozzáállás, utána már sokkal könnyebb.
Gondolom azért bókokból is bőven kijut.
Igen, előfordul, de én ezt úgy szoktam értelmezni, hogy ezt azért kapom, mert én vagyok az egyetlen nő a közelükben: ki másnak mondanák. Meg különben is, edzőszerelésben, játékvezetői mezben vagyok, izzadtan futok közöttük, nem épp egy nőies oldalamról látnak.
Mit érzel, amikor kilépsz a pályára?
Mindig hatalmas élmény egy nagy stadionban, több ezer néző előtt meccset vezetni. Múlt héten Svédországban vezettem női összecsapást, egy barátságos Svédország-Mexikó mérkőzést, ahova a Svéd Labdarúgó Szövetség hívott meg. Mindkét csapat szerepel a június 26-án kezdődött németországi női világbajnokságon, ahol hatalmas érdeklődés mellett zajlik a torna. Göteborgban is egy nagyon szép stadionban, ötezer szurkoló előtt zajlott a meccs. A tévé élőben adta, a pálya kiváló, a nézők kiszolgálása optimális és a szervezés is profi volt. Leírhatatlan érzés ilyen körülmények között kiállni a játékoskijáróba és meglátni a rengeteg nézőt, hallgatni a himnuszokat. Ilyenkor mindig azt gondolom: úristen, de jó, hogy itt lehetek! Persze ez az érzés tart két percig, utána már nincs idő ilyesmiken gondolkodni.
Mi a legfontosabb a pályán?
A koncentráció. Ez a legfontosabb. Ha csak fél másodpercre is, de elkalandozik a figyelmem, teljesen biztos, hogy olyan dolog történik, amit meg kellett volna ítélni, és ha ez egy fontos döntés, az akár az egész meccset befolyásolhatja.
A koncentráció mellett fontos a fizikai felkészültség is, nehogy azon kelljen aggódnom a nyolcvanadik percben, hogy odaérek-e az akcióhoz vagy sem. Nem beszélve arról, hogy nehezebb úgy ítélni, ha az ember fizikálisan nem bírja. Persze mindemellett minden egyes mérkőzésre külön-külön fel kell készülni. Jó, ha az ember tudja, milyen meccsre számítson, például a svédországi meccs esetén jó volt előre tudni, hogy a mexikóiaktól inkább a „latinos” futballt lehet várni, míg a svédek ki fogják használni fizikai erejüket, és keményen fognak játszani, sokat ütközni.
A szereplés nem zavar?
Nem, a pályán nem zavar, ha sok néző van, nagyon pozitív hatással van rám, élvezem, egyáltalán nem frusztrál, a magánéletben viszont hozzá kellett szoknom a szerepléshez. Korábban, ha tíznél több ember előtt kellett megszólalnom, akkor már kicsit remegett a hangom, izzadt a tenyerem, szerencsére ez most már nincs így. De a pályán nem érzek, éreztem semmi hasonlót, itt otthon érzem magam, az egy természetes közeg a számomra. Hiszen ebben nőttem fel.
Hogyan edzel egy-egy meccs előtt?
Nekünk is ugyanúgy kell edzenünk, mint a játékosoknak. A bíró valahol az amatőr és a profi sportoló között van félúton, nekünk is ugyanúgy kell készülnünk. Most ugye nincs bajnokság, így heti öt alkalommal edzek, ezek általában futóedzések, de néha beiktatunk egy-egy konditermi vagy uszodás edzést is. De a fizikális felkészültség mellett nagyon fontos a mentális felkészülés is; kollégákkal nagyon sok időt töltünk el azzal, hogy minél több meccset nézünk végig és elemezzük az egyes helyzeteket, nagyon sokat beszélgetünk a szituációkról, illetve az ítéletekről.
Ebben a szakmában beszélhetünk példaképekről?
Példaképem nem nagyon van, úgy gondolom, hogy felesleges bárkit is lekopírozni, mert akkor soha nem leszek hiteles játékvezető, de mivel Magyarországon a játékvezetésnek komoly hagyománya van, bőven van kitől tanulni.
Most, hogy emlitetted Magyarországot, mi a helyzet a magyar focival, játékvezetőként lehet azért élvezni?
A játékvezetést csak szerelemből lehet csinálni, nincs más magyarázat és nincs az a pénz, amiért az ember kitenné magát annak a sok szidalomnak, ami a játékosok, szurkolók, a vezetők, az újságkritikák oldaláról érkezik. Ezt csak akkor lehet csinálni, ha valaki igazán elhivatott. A magyar fociról pedig nem szeretnék véleményt alkotni, ez nem az én dolgom; számomra a magyar labdarúgás közege a természetes, ebben érzem jól magam.
A futballstadion nem tartozik a legbiztonságosabb helyszínek közé. Nem szoktál félni?
Soha nem féltem, még akkor sem, amikor olyan ítéletet hoztam, ami nem volt könnyű, és tudtam, hogy nem fogják könnyen elfogadni. Előfordult már, hogy akár meg is üthetett volna egy játékos, a helyzetben benne volt a lehetőség. De ilyen jellegű félelmem mégsem volt soha.
Van olyan meccs, amelyiken nagyon szeretnél bíráskodni?
Általában nem szoktam konkrét meccsekben gondolkodni, hogy például én akkor mindenképp vébédöntőt szeretnék vezetni. Azért dolgozom, hogy minél többször legyen lehetőségem mérkőzést vezetni, és lehetőleg minél magasabb szinten. Volt már szerencsém magyar férfi NB1-ben, utánpótlás Európa-bajnokságokon, női bajnokok ligájában bíráskodni, a jót pedig könnyen megszokja az ember. Én is szeretnék minél több hasonló meccsen kifutni a pályára.
