Csipesz a Majorka kávézóban

„Igen, igen, sétálni szeretnék, tudom, hogy értitek, amit akarok. Toporgok, toporgok, ugrálok, na jó, és most már ugatok is, menjünk már, elég az üldögélésből!

Oké, siker, veszik a cipőket, csilingelnek a kulcsok, nyílik az ajtó – helló, Kugli cica, te itthon maradsz, én meg megyek mozogni egyet, ne nézz így, te akkor mehetsz ki, amikor csak akarsz. Bárcsak én is le tudnék mászni a tetőkön, ahogyan te csinálod!

A nyakamba akasztottak egy villogót

Megyünk kifelé, igen, a kertben elejtek egy pisit, ez az első dolgom mindig, aztán mehetünk is, amerre csak akarjátok. Garázs, kétkerekűek, szuper, akkor futás lesz, ez most jól fog esni az egész napi fetrengés után. Na tessék, most meg kaptam egy súlyt a nyakamba, ráadásul villog is, ezt nem értem, de annyira nem zavar. A kétkerekű hátulján is van egy ilyen villogó, de így legalább jobban látom én is, hogy merre haladunk. Jól van, elindultunk, futok a kétkerekű mellett, ezt mindig így szoktam, így biztonságban érzem magam, ha lassít, én is lassítok, ha belehúz, akkor felgyorsulok én is, jó móka, szeretem, bármeddig el tudnék így futni velük, a lényeg, hogy velük lehetek! Útközben találkoztunk gyalogosokkal is, mutogatnak rám, és nevetgélnek, biztos a hülye villogó miatt… máskor is rám szoktak mosolyogni, de nem így.

Jó kis helyeken kanyargunk, parkokon keresztül, utak mellett, az autók néha nagyon közel jönnek ugyan, mert néha le kell térnünk valami miatt az ösvényről, de vigyáznak rám, úgyhogy nem aggódom.

Most már jó lenne megérkezni!

Futok, futok, futok, most már kicsit azért melegem van, lóg a nyelvem rendesen, de még mindig nem látom, hogy hova lesz a menet ma este. Az előbb, azt hiszem, kicsit túloztam azzal, hogy bármeddig elfutnék, most már jó lenne megérkezni, de tényleg.

Ott egy hely, tele emberekkel, és lassítunk is, véééégre! Jé, itt vannak ismerősök is, sziasztok, jó látni titeket! Itt aztán jó sok ember van, de nini, itt egy kis haver. Jópofa, a térdemig ér, szeretem ezeket a kistermetűeket, olyan kis virgoncok. Megismerkedünk, én is hagyom, hogy megszaglásszon, és indulhat egy kis játék. Van itt egy kis füves rész, futkározzunk ott! Jaj, de aranyos vagy, úgysem tudsz utolérni, nekem hosszabbak a lábaim, gyere kapj el, hehe nem egyszerű, tudom, hajrá! Naaaa, most meg miért mész el? Ennyi volt? Sajnálom, de akkor körülnézek, mi van még itt. Odamegyek a gazdihoz…és megérte, mert intézett nekem egy kis vizet, ami most elég jólesik, mmmm!

Nézzük, kik vannak még itt – és legfőképp mi van az asztalokon. Heló, jó persze, simogass meg, nem bánom, csak mutasd, mi van a tányérodon. Melegszendvics? Oké, jöhet, köszi, fincsi.

Felveszem a »csodanézést«

Vannak itt ilyen lótifutik, kifigyeltem, hogy jönnek-mennek, bemennek valahova, aztán jönnek vissza a kezükben finom illatú dolgokkal. Őket érdemes követni, megyek is utánuk, mosolyognak rám, úgyhogy biztos nem bánják. Nahát, ez lehet itt az a hely, ahol készülnek a finomságok, de jó illat van idebent. Jó, jó, elnézést, már itt sem vagyok, megyek kifelé, vissza az asztalokhoz. Pogácsa? Felveszem a »csodanézést«. Igen, azt szeretem, jó, leülök – ez a mániájuk, köszi!

Hú, de megjött az étvágyam, lassan indulhatnánk haza, hogy az én tálamba is kerüljön valami, mert éhen halok, ráadaásul még hazáig is el kell futni, és ha jól emlékszem, nem volt egy rövid futás.

Elég az ücsörgésből, igyátok meg, szívjátok el a füstrudakat, és induljunk. Nem értitek? Éhes vagyok! Kezdem elveszíteni a türelmemet. Belemászom az ölébe! Naaaaa! Ha nem érted, akkor mondom hangosan is! És nem hagyom abba, amíg meg nem érted. Induljunk, éhes vagyok, korog a gyomrom. Menjünk már!

Huhhhh, megértették. Irány a kétkerekű, felpattannak rá, és végre mehetünk haza, jön a vacsi és a »Jó éjszakát, Csipike!«”.