Sokáig a magyar Bridget Jones-ként emlegették, aztán egyszerűen Terézanyuként vált fogalommá: Rácz Zsuzsa újságíróból egy csapásra vált bestsellerszerzővé, amikor 22 éve megjelent első regénye, az Állítsátok meg Terézanyut!
Kéki Kata önéletrajzi elemekben bővelkedő történetét a Nesze neked, Terézanyu!, valamint a tavaly megjelent Kovácsné kivan vitte tovább, miközben a valóságban Rácz Zsuzsa nem tudta lerázni magáról a terézanyuságot. Sőt: segítő szakmát tanult ki, szupervizorként dolgozik, valamint rengeteg nőt – és néhány férfit is – díjazott az általa alapított elismerésekkel, a Terézanyu- és Aranyanyu-díjakkal. Zsuzsát nem lehet megállítani, és ez kiderült a Díványnak adott interjúból is.
Idén duplán jubilálsz: tizedszer adtál át Terézanyu-díjakat, az Állítsátok meg Terézanyut!-ból készült film pedig éppen 20 éve került a mozikba. Az a típus vagy, aki elgondolkozik ilyen mérföldkövek kapcsán, számvetést készít, vagy máshogy állsz az élethez?
Azt most, tőled tudtam meg, hogy húszéves a film, szóval olyan nagyon nem. De a tizedik Terézanyu-díjátadó nagyon komoly számvetés volt nekem is, már csak azért is, mert végig kellett néznem az összes eddig díjazott anyagot. 2010-ben volt az első díjátadó, volt pár év kihagyás a pandémia alatt és után, most nagyon neki kellett veselkednem a dolognak, de mindenki olyan lelkes volt körülöttem.
Itt rengeteg nő vesz körül, akit megismertem, akinek a pályáját követem, számtalan kapcsolat alakult ki. Példát adnak arra, hogy a legkeményebb dolgokból is fel lehet állni: szerintem ez a legnagyobb értéke a díjnak.
Ha a számvetés részére kérdeztél rá: ez azt jelenti nekem, hogy talán nem volt hiába a sok erőfeszítés. Nagyon sokan kaptak erőt attól, hogy a díj körül kialakult közösség egy megtartó közösség. Bibók Bea, aki mára sikeres pszichológus és szerző, díjazottunk volt, azelőtt nem foglalkozott írással. Ő, meg Fiala Borcsa, Murinai Angéla és Mészöly Ági a leglátványosabb része a dolognak, de
nagyon sokan vannak, akik nem lettek ismertek, de ki tudtak jönni bántalmazó kapcsolatból sok gyerekkel, iszonyú szenvedés árán.
Ott állt mögöttük a közösségünk. Fel tudtak gyógyulni olyan betegségekből, amelyekről nem is akarunk tudni. Meghalt a férj vagy a feleség, ott maradt az apa a hétéves gyerekkel… A közösség követi a pályázók útját, és ez nagyon sok erőt ad nekem is. Bizonyítéka annak, hogy újra lehet kezdeni, fel lehet állni, ha van mögötted támogatás. Ez a közösség képes erre, és arra is, hogy ne ítélkezzen. Nagyon durva, hogy ez működik.
Van is erre egy angol kifejezés, magyar megfelelője nemigen akad, ez pedig a sisterhood. Ebben a kisközösségben működik az, hogy főként nők nőket támogassanak, de hogy áll ez Magyarországon társadalmi szinten?
Nem vagyok mérvadó, mert sok női közösség tagja vagyok, teszek ezekért… de azt látom, hogy nagyon kevés a szolidaritás eleve a társadalomban, és nők között sem alapvető a támogatás azért, mert a másik is nő, és feltehetően nagyon hasonló problémákkal küzd azonos élethelyzetekben.
Ilyen az anyaság vagy éppen a gyermektelenség. Gyakran hangsúlyozom, hogy nagyon nehéz lehet azoknak, akiknek nincsen gyerekük, pedig akarnák, idén sokukat díjaztuk is írásáért. Muzslai-Bízik Hanna idén a Női közösségek kategóriában lett közönségdíjas azzal az szöveggel, amelyben elmeséli, mennyit küzdött, és hogy törvényszerűen jelenik meg az ilyen helyzetekben a düh azok irányába, akiknél bezzeg nagyon könnyen megy ez. Három olyan barátnőjéről írt, akiknél gyakorlatilag a nászúton megfogant az utód.
A düh, saját „selejtességének” érzete eltávolította a legjobb barátnőitől, csak annak köszönhette, hogy ezek a kapcsolatok mégis megmaradtak, hogy a barátnők beleálltak, azt mondták, megértik,
hogy így érez, hogy ez neki nagyon rossz, és őket is hibáztatja, de meg tudták ezt beszélni. Ott maradtak mellette, elfogadták, hogy ez egy nehéz folyamat számára, és ebben támogatták. Ehhez kell a sisterhood, amiről beszélsz – megérteni a másikat, nem ítélkezni fölötte, miközben körülöttünk minden azt sugallja, hogy akkor vagyunk értékesek, ha gyerekeket szülünk.
De anyaként is rengeteg problémánk van…
Sok ilyen történetet is kaptunk a Kisgyermekes kategóriában. A Kovácsné kivan kapcsán kapott visszajelzések utaltak arra, hogy az embereket érdekli ez az életszakasz. Nagyon sok történetet kaptunk, közte egy férfiét, Pitner Bálintét is, aki arról írt, hogy a kisebbik fia két-hároméves volt már, amikor kiderült, hogy bár házasságban él a feleségével, nem tőle van a gyerek, nem a vér szerinti fiát neveli, ott volt a titok, a trauma.
Annyira gyönyörűen, példa értékűen írt arról, hogy készült az apaságra, mekkora tragédia volt, amikor ez kiderült, és hogy dolgozta meg ezt magában úgy, hogy apai minősége ne sérüljön, és megfogalmazhassa magában, hogy nem a biológia határozza meg a szeretetet… Négyszázan percekig tapsoltunk neki. Ilyet megosztani férfiként, ilyesmi nem fordult még elő a pályázat történetében.
Pedig gyakori lehet ez a trauma, a tabuk tabuja, amiről beszélni sokaknak segít, és rengeteg hasonló van még.
Az elhanyagoló anyából lett elhanyagoló nagymama, a bántalmazó anyós… az ezekről szóló írások nagy érettségről, lelki erőről tesznek tanúbizonyságot, ez nagy reménnyel tölt el.
Korábban úgy nyilatkoztál, amikor 2002-ben megjelent az Állítsátok meg Terézanyut!, az életed véget ért. Azóta hányszor kezdődött újra?
Sok éven át tartott felocsúdni ebből a sokkból, de kétségtelen, hogy annak, amit megfogalmaztam a könyvben, hogy „állítsátok meg”, annak az ellenkezője történt. Lett belőle egy misszió, ami nem volt szándékos – nem tudhattam, hogy a terézanyuság ennyi embert megszólít, ennyien ismernek magukra ebben a viselkedésformában.
A pályázatba, a női közösségbe csatornáztad ezt a viselkedést, de a privát életedben mennyire vagy még Terézanyu?
Romlott a helyzet, mert egyre több embert ismerek, rengeteg nő osztja meg velem élete legmeghatározóbb történetét. Nem engedhetem el a kezüket. Ennyi emberrel persze nem lehet szoros kapcsolatban maradni, de felelősséget érzek irántuk, ami nem biztos, hogy jó, mert sok helyzetben nem tudok segíteni. Ennek lett az eredménye az, hogy segítő szakember lettem – sokkal inkább vagyok már szupervizor, mint író. Meg kellett tanulnom, hogy kell érdemben segíteni, és azt is gondolom, hogy jól megtanultam, de a Terézanyu-intézmény túlnőtt rajtam. Nagy kérdés, hogy hogyan tovább.
Nem az írás, hanem a segítő tevékenység határozza meg az életed?
A közösségfejlesztés és az írás pont a Terézanyu révén kapcsolódik össze. A pandémia elején kezdtem írást tanítani, amit storycoachingnak nevezek. Coach is vagyok, bár nem az az elsődleges területem, hanem a szupervízió. Az írást és a coachingot összekapcsolva azt láttam, beválik a módszer sokaknak: a jelentkezőknek régi álma, hogy írjanak, akár könyvig jussanak. Írás során ugyanakkor az ember sokat küzd önmagával. Van-e ennek értelme, érdekel-e bárkit, amit leírok, mi lesz ennek-a sorsa, le merjem-e írni… A vélt vagy valós elvárásoknak való megfelelés sokszor kérdés, a storycoaching folyamán erről sokan mernek beszélni, meg merik mutatni a kételyeiket. Az önismeret és az emberismeret nagyon fontos összetevője az írásnak, a lényeg itt is egy megtartó közösség létrejötte, fél-egy évig működő csoportokban. Alkotóműhellyé alakulva egymást is tudják támogatni.
Azért tavaly megjelent a harmadik Terézanyu-könyved, a Kovácsné kivan, amely már utánnyomásban kapható, és filmes tervekről is nyilatkoztál vele kapcsolatban….
Megkeresett az RTL, nem tudom, hol tart a dolog. Jó lenne, de ma már annyira bonyolult, hogy miből lesz film. A megkeresés mindenesetre jólesett.
Tudnál még írni Kéki Katáról?
Kovácsnét azért írtam, mert rengetegen kérdezték tőlem, mi lesz Terézanyuval, ha családja lesz. Kicsit kötelességemnek éreztem, hogy megfogalmazzam,
mi történik egy nővel, akinek nem magától értetődik a gyermekvállalás, hanem élete legnehezebb döntésének gondolja azt, amikor a felelősséget, a párkapcsolatot és az életre szóló elkötelezettséget vállalja.
Mi lesz a saját életével? Nyilván sok az önéletrajzi elem ebben a könyvben is, legalább tízévnyi jegyzeteimet használtam fel hozzá. Amíg kicsik voltak a gyerekeim, képtelen voltam mélyen belemenni egy alkotói folyamatba: akkor érzelmileg nem vagy jelen a helyzetben, azt kell mondani a gyereknek, hogy most anya dolgozik. Fizikailag is az volt a legnagyobb kérdés, hogy mikor? Nekem nem ez a főállásom, ez nagyon keveseknek adatik meg Magyarországon.
Sok mást írtam és dolgoztam, megterhelő időszak volt, mire összeraktam a könyvet, és a gyerekeknek akkor sem volt könnyű azt mondani, hogy nem megyünk ide vagy nem csináljuk ezt, mert most anya könyvet ír. Nagyon örülök, hogy túl vagyok rajta, és átpozicionáltam Terézanyut, megteremtettem Kovácsnét. Szeretném továbbvinni, elsősorban azért, mert nagyon nagy meló volt átdolgozni, de most megvan egy új főhős, akit szeretnek az olvasók. Zavarba ejtően jó visszajelzések vannak, és 14 ezer kötet körül adtunk el, ami a mai piacon nagyon sok.
Érdekes kérdés lehet egy új könyvben az, hogy foglalsz vissza területeket az életedből, hogyan lesz életed újra, ha olyan felállás jutott neked, mint a legtöbb nőnek: ha van is támogató társad, nagyon kicsi körülötted a háló.
A kisgyerekes lét elszigetelt meló, keveset beszélünk róla, és nagyon könnyű megítélni azt, aki elmondja, hogy meg fog őrülni ebben a terhelésben. Muszáj foglalkozni azzal, mi lesz a nőkkel azután, hogy beleteszik a gyerekvállalásba az életüket. A szülői kiégés legalább megjelenik már közbeszéd szintjén: attól, hogy cukik a gyerekek, 0-24-ben szolgálatban lenni hosszú éveken át nagyon nehéz.
Azért még sokszor jön szembe erre az a reakció is, hogy te szülted, akkor vállald is, amit kell…
Az biztos, hogy minden szinten ez a reakció. És még iszonyú szerencsések vagyunk, hogy egészséges gyerekeink vannak. Akkor nagyon-nagyon nehéz ez a felelősség, ha tartós beteg gyereket nevelsz. Nagyon sok az autista gyermeket nevelő szülő, akinél a fő kérdés az, hogy mi lesz a gyerekkel, ha ő nem tudja a napi szintű gondoskodást nyújtani. Nincsenek otthonok, nincsenek intézmények…
A „te szülted, a te felelősséged” elkezdődik a terhességgel, aztán csak fokozódik, sok mindenről mondasz le.
Ennek a fájdalmáról, keserűségéről és dühéről olyan nehéz beszélni, pedig az árnyék is ott van a fény mellett, még ha imádja is az ember a gyerekét.
