Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Korábbi cikkeimben már sokszor írtam arról, hogy tapasztalataim szerint a függők esetében nem működik a szociális használóvá válás. A klienseim jelentős része érkezik azzal a vággyal, hogy szeretne leszokni, de még inkább kevesebbet inni vagy drogozni. Én ez utóbbit nem látom reális vágynak, de tudom azt is, hogy ezt mindenkinek a saját bőrén kell megtapasztalnia. Ha már eleget próbálta, és csak rövidebb-hosszabb ideig, vagy semennyire sem jött össze, akkor talán készen fog állni a teljes absztinencia elfogadására.
Az alábbiakban egy olyan értelmiségi, „jó családból származó” kliensem – nevezzük Petrának – történetét osztom meg, aki már évek óta próbálkozik a mértékletes szerhasználattal. Pár éve volt nálam konzultáción, akkor még nem volt igazi mélypontja, így tovább folytatta a szociális szerhasználatot. Ez az írás azt mutatja meg, hogyan változott a gondolkodása a mértékletességről az idők folyamán.
Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns írása
Szerzőnk, Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns, szenvedélybeteg-segítő, felépülő függő. Sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, kodein, morfium, metadon), valamint serkentőket (amfetamin, kokain), nyugtatókat, altatókat és sok-sok alkoholt.
Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és különböző rehabilitációs intézetekben eltöltött 40 hónap után már több mint 18 éve él szer- és alkoholmentesen, felépülésben. Jelenleg drog- és alkoholfüggőkkel, valamint hozzátartozóikkal foglalkozik, tizenöt éve intézményi és több mint hat éve magánpraxisban, egyéni és csoportos formában.
Társszerzője a Repülök a gyógyszerrel és a Pörögnek a fejemben a filmkockák című köteteknek.
A függők egyik tulajdonsága, hogy mindig keresik a kiskapukat, hogyan lehet valahogy még tovább folytatni a használatot, valahogy megúszni a változást, valahogy elkerülni a következményeket.
„Nálam is sokszor és sok formában visszatérő megoldás volt a használat mérséklése, kordában tartása, a felszín átrendezése úgy, hogy a rendszerhez ne kelljen hozzányúlni.” – mondja Petra.
A függőség kordában tartása azonban már önmagában paradoxon, hiszen azért próbálja valaki mérsékelni a fogyasztását, mert első (második vagy sokadik) alkalommal már kontrollvesztetté vált, mégis úgy gondolja, hogy ezúttal valamiért majd más lesz, ezúttal sikerülni fog akaraterővel vagy külső segítséggel csak kicsit használni. Azonban ha eddig nem ment – hisz pont az juttatott ide, hogy képtelen voltam mértéket tartani – most miért lenne más a helyzet?
Ettől persze még sok függő lefutja ezeket a köröket. Az első pár alkalommal azért, mert még nem látja be, vagy nem is gondolja, hogy problémája lenne a használattal:
Kicsit sokat buliztam, kicsit elcsúsztam, de most majd figyelni fogok!
Szerváltás
Petra is hasonlóan vélekedett korábban:
„Amikor elsőéves egyetemistaként enyhe delíriumban feküdtem az ágyamban, mert annyit ittam, a megoldásom nem az absztinencia volt, hanem hogy alkohol helyett inkább fűre váltottam. Egy ideig ment is, alig fél évvel később viszont, mikor a fű már kevés volt ahhoz, hogy kellően eltompítson, újra elkezdtem a fű mellé inni, és ha már úgy alakult, kiegészítettem gyógyszerekkel is, hogy jobban üssön. Elvégre, ha akarom, meg tudom állni, hiszen ezelőtt is sikerült.”
Erre a fajta gondolkodásra ráerősít a széles körben elterjed, de sajnos alapjaiban téves nézet, hogy a függőknek nincs akaratereje és önkontrollja, és csak elhatározás kérdése, hogy rendes ember legyen. Legtöbbször ezt közvetítik a családtagok, barátok, ismerősök, nem rosszindulatból, csak tudatlanságból:
„Mikor már heroinoztam, sokszor mondták nekem is ismerősök, hogy ha azt elhagynám, és csak innék, vagy könnyű drogokat használnék, nem lenne semmi baj. Próbálkoztam is vele, de előbb-utóbb sajnos mindig az lett a vége, hogy az alkohollal és/vagy más könnyű droggal is elcsúsztam annyira, hogy annál már a heroin is jobb ötletnek tűnt. Mert ha már csinálok valamit, inkább azt csinálom, amit igazán szeretek.
Kicsit később, de még mindig a függőségem elején, inkább azzal racionalizáltam magamban az ilyen kísérleteket, hogy más függőkhöz hasonlítgattam magam. »Én nem vagyok olyan rossz állapotban mint XY, talán túlgondoltam ezt a függőség dolgot, minek olyan drasztikus megoldás, mint a teljes tisztaság?«
»Absztinencia? Neki lehet, hogy az a megoldás, de én nem olyan vagyok, nekem menni fog a szociális használat.«
Persze nem sikerült.
A következő fázis a beletörődés volt, mert a számtalan sikertelen leállási kísérlet és visszaesés után úgy éreztem, képtelen vagyok teljesen józanul élni, és kompromisszumot kell kötnöm.”
Racionalizálás
A racionalizálás az egyik legtipikusabb hárítási mód a (bagatellizálás, tagadás, hárítás és mások hibáztatása) mellett. Lássuk csak, Petra mivel igazolta látszólag igaznak tűnő, ám mégis hamis módon saját használatát:
„Azzal, hogy azt mondom magamnak, egyáltalán nem lehet semmit, csak még jobban akarom, és ha egyszer elkezdem, elmegyek a falig, mert már mindegy. Viszont ha nem ostorozom magam minden megivott sörért, nem lesz bűntudatom, és egyből kevesebb okom lesz használni, tudom majd kontrollálni. Ha már képtelen vagyok nem használni, akkor inkább csak kicsit használjak.
Ha szerencsém volt, hetekig, néha hónapokig is sikerült fenntartani ezt az állapotot, ha nem, napokon belül ugyanott találtam magam, ahonnan indultam. Rá kellett jönnöm, hogy végtelen változatban tudom magamnak racionalizálni a szociális használatot, vagy a csak egy kicsit. Ha viszont egyszer elkezdek használni, a végeredmény mindig ugyanaz.
Ha optimistán gondolkodom, azt lehet mondani, időt nyertem az ilyen próbálkozásokkal, mert ha épp sikerült valamennyire kontrollálni a függőségemet, addig sem adagoltam túl magam vagy kerültem utcára. Ha a realitást nézem, csak hitegettem magam azzal, hogy megy ez, igazából én is normális ember vagyok.
Rengeteg időt és energiát pazaroltam arra, hogy újra és újra lefussam ezt a kört és ugyanoda kerüljek. Sajnos most is valami hasonlóban vagyok. Újabb visszaesésben, ami úgy indult, hogy minden rendben volt. Végre sikerült kicsit talpra állnom, majd jött a gondolat, hogy talán tényleg csak a heroinnal volt baj, és ha eléggé odafigyelek, más menne. Fenntartásokkal kezeltem a józanságot és a függőségemet is. Továbbra is azt láttam az egyetlen megoldásnak arra, hogy néha kieresszem a gőzt, hogy valamit valahogy használjak. Így igazából a lényegen nem változtattam. Újabb fájdalmas kör, hogy ugyanarra a következtetésre jussak:
Nem megy csak kicsit. Nekem nem.
A függőség a felejtés betegsége, szokták mondani, sajnos ezt is elfelejtettem.”
Mint láthatjuk, Petra minden tudásával, tapasztalatával együtt továbbra is használ, miközben fejben mindent tud a függőségről. Mi ennek az oka?
Szerintem az, hogy bár sokat szenvedett már eddig, mégis úgy tűnik, még mindig nem eleget, azaz az igazi mélypont még mindig várat magára. A megoldás az igazi megadás, a teljes tehetetlenség igazi érzése (nem pedig annak tudása) még mindig nem következett be. Petra használ, ami számomra egyáltalán nem meglepő, mert az aktív használattal való felhagyás nem tudás, nem csupán akaraterő kérdése, és így szerintem nem igaz a gyakran hangoztatott minden fejben dől el mondás sem.
Tudni vagy érezni, nagyon nem ugyanaz.
