Magyarország legtragikusabb tűzvészében 312-en vesztek oda

Kegyetlen húsvétot éltek át 111 éve Szatmárököritó lakosai. Már aki túlélte a március 27-i katasztrófát… Húsvéthétfőn táncos mulatságot szerveztek egy helyi pajtában, ahová több mint 18 településről érkeztek bálozók. Az idősebbek – talán megérezve a bajt – óva intették a szervezőket és a fiatalokat, hogy húsvétkor nem illik efféle bált tartani, nem kellene Istent magunkra haragítani… Ám sajnos mégis megtartották a bált. A szörnyű tűzvészben egész családok vesztek oda, gyerekek maradtak árván. 312 ember halt meg az értelmetlen, szörnyű tűzhalálban.

„Minden évben megemlékezünk erről a tragikus eseményről – nyilatkozta egy sajtóközleményben Kukucskáné Laboncz Márta, Ököritófülpös polgármestere. – Ezen a napon a helyi iskolások ünnepi műsorukkal tiszteletüket, együttérzésüket fejezik ki az elhunytak és családjuk emléke iránt. Nagyon örülök, hogy a néhai Bálint István, az iskola nyugdíjas igazgatója folyamatosan gyűjtötte az információkat, és többéves kutatómunkájának eredményeként 2010-ben megjelent a Tűz és tánc című könyv, amely emléket állított a régi katasztrófának.” A kötet iránt nagyon volt az érdeklődés, több elszármazott falubeli jelezte, hogy szeretne vásárolni a kiadványból, hiszen rokonai, ismerősei vesztek oda.

A településen emlékoszlop tiszteleg az áldozatok előtt. A temetőben állított közös sírhelyet folyamatosan rendben tartják, és minden évben koszorúval emlékeznek meg a halottakról. 

„A falu lakóinak a katasztrófa után segítséget kellett nyújtani, hogy újra megtalálják önmagukat, hiszen hihetetlenül mély fájdalom, szomorúság nehezítette a lelküket, a szívüket. Nehezen tudták az értelmetlen tragédiát feldolgozni” – emlékeztet Guti Sándor, a település református lelkésze.

A tragédiának világviszonylatban is nagy visszhangja volt. Rengeteg külföldi lap címlapon számolt be a tűzről, hiszen a Titanic katasztrófája után ez volt a korabeli Európa legtöbb halálos áldozatot követelő tragédiája.

Koszorú a közös síremléken
Koszorú a közös síremlékenPótor Melinda

De mi is történt?

A tűz egy báli ünnepségen ütött ki a helyszínen, egy pajtában, amely Schwarz Benjámin helybeli gazda tulajdonát képezte, akinek kocsmája is volt Szatmárököritón. Az akkor már több mint ötvenéves és rossz állapotban álló faépület máskor is volt már táncos mulatságok színhelye. Az épület ajtajainak legtöbbje azonban a tűz kitörésekor zárva volt, és az egyetlen nyitva levő ajtón pedig nem fért ki a pánik miatt feltorlódott tömeg. Többen nem a tűz miatt, hanem azért haltak meg, mert a menekülők eltaposták vagy agyonnyomták őket.

Móricz Zsigmond a Nyugatban külön tanulmányban, majd pedig A fáklya című művében foglalkozott az ököritói szerencsétlenséggel. Nem tudni, hogy az író személyesen ellátogatott-e a helyszínre, vagy pedig egyéb információkból szerezte az adatait. 

Nem egészen világos, hogy a pajta ajtajainak többsége miért volt bezárva. Ezzel kapcsolatban több elképzelés és mendemonda kering ma is. A leginkább elfogadott nézet az, hogy a lézengő, belépőjeggyel nem rendelkező potyavendégek távoltartása okán zárták be az ajtókat, de vannak, akik szerint szándékos gyújtogatás történt, ezért lett a többi bejárat lezárva.

Abban az időben a népes falusi táncmulatság viszonylag új keletű szórakozás volt Magyarországon. A fiatalokat szüleik is elkísérték, így több mint 650-en érkeztek a rendezvényre. A pajta tűzvédelmi szempontból azonban teljesen alkalmatlan és rendkívül veszélyes volt egy ilyen mulatság megtartására. Még ott voltak az előző évi szüreti bál díszítései, fenyőgallyak, papírzászlók, petróleumlámpák. A hely egyébként mintha el lett volna átkozva: 1855-ös megépítése óta számos bűncselekmény helyszíne volt: egy 1886-os mulatságon 5 embert öltek meg, 26-an pedig megsebesültek.

Az épület 1910-re már roskadozott, faszerkezete kiszáradt. A vályogszerkezetű építményt nádtető fedte, míg a gerendák szurokkal voltak lekenve. Az előző aratásról ott maradt gabona- és szalmatörmeléket is jobbára a zugokba söpörték.

Emléktábla
EmléktáblaPótor Melinda

A zenekari dobogót a szervezők a pajta egyik végében álló nagykapu előtt állították fel, ami által az egyik nagy bejárat teljesen le lett zárva. A pajta másik végében álló nagykapunál pedig egy hosszabb pad állt a falak körül, amiket le is szegeztek, így az a bejárat is zárva volt. A padokat bámészkodóknak és a rokonoknak szánták, akiknek nem volt módjuk bejutni az ünnepségre.

A vendégek egy kis oldalsó bejáraton juthattak be a bál helyszínére, ott fizethették ki a beléptidíjat (estére mintegy 460-470 korona gyűlt már össze a belépőkből). A belső tér kivilágítását nagyméretű, disznóhólyagból készült, gyertyavilágítású lampionokkal és petróleumlámpákkal oldották meg. A mulatozás javában zajlott, amikor éjféltájban az egyik hólyagból készült lampion kigyulladt. Az égő hólyaglámpát Pinczés Lajos klarinétos, az egyik túlélő és szemtanú vette észre, de a vendégek nem törődtek túlzottan vele. Máskor is előfordult, hogy a hólyaglámpák némelyike kigyulladt, mert a szél ide-oda himbálta őket.

Egy ott mulatozó huszár, egyes források szerint bizonyos Pongó Dániel le akarta vágni a lampiont, hogy majd a földön tiporják el a tüzet. Pongó azt hitte, hogy a lámpa spárgával van rögzítve a gerendára, azonban a rögzítés drótból volt, így a kardcsapástól az égő hólyag felfelé, a zsúptetőnek csapódott, és a száraz szalma nyomban lángra lobbant tőle. 

Le Petit Journal 1910 áprilisából, címlapon a tűzvésszel
Le Petit Journal 1910 áprilisából, címlapon a tűzvésszel

A tűz elharapódzása olyan gyors és heves volt, hogy a tetőszerkezet lángoló darabjai csakhamar hullani kezdtek a benn tartózkodó emberek fejére, akik pánikba estek, jajveszékeltek és sikoltoztak. A tumultusban még további hólyaglámpákat és petróleumlámpákat is levertek, amik újabb tüzeket okoztak, s a lángok nagyon hamar szétterjedtek.

A menekülés lehetetlen volt

A tömeg fejvesztett menekülésre fogta, és az oldalsó ajtón próbált először kijutni. A bejárat szűk mérete miatt azonban csakhamar torlódás keletkezett. Másutt nem lehetett kijutni a csűrből, hisz az egyik nagykaput a zenekari emelvény, a szemközti nagykaput pedig az előtte felállított, amúgy is nagy súlyú, ráadásul még le is szögezett padozat állta el. Bár ez utóbbi kaput áttörték az emberek (ez állítólag Farkas József kontrásnak sikerült, aki kivételes testi erővel bírt), sokan elestek a leszegelt padozatokban. 

Szemtanúk szerint a tumultusból két méter magas halom keletkezett, ami elállta a kijáratot. Aki ez alá a feltorlódott emberhegy alá szorult, azt nagyrészt agyonnyomták, aki felül maradt, az élve megégett a tetőről lehulló égő fa- és gerendadaraboktól. Néhány embernek viszont sikerült ezen a halmon felkapaszkodnia a pajta egyik nyílásához, amely úgy három méter magasan volt: ők ki tudtak ugrani az épületből.

A kint álló emberek egy része is csak tetézte a bajt, mert a tűz kitörését látva a fejükbe vették, hogy behatolnak az épületbe segítséget nyújtani az életveszélybe került mulatozóknak. Mindezt pont a legkritikusabb percekben tették, amikor a bent lévők épp menekültek volna kifelé a kisajtón és az áttört nagykapun, ezért a bentről menekülők és a mentési céllal kintről befelé igyekvők lényegében összeütköztek egymással. Egyesek úgy próbálhattak menekülni, hogy az előttük lévőkbe kapaszkodtak bele, abban a reményben, hogy azok majd kihúzzák őket az égő pajtából. Csakhogy ezek emberek a bejáratnál kialakult torlódás miatt nem tudtak kijutni, sőt a mögöttük beléjük csimpaszkodó emberek inkább visszahúzták őket egyenest a tűzbe.

A szurok, ami a gerendákon égett, nemcsak a gyorsan égő tüzet táplálta, de mérgező, sötét füstfelhő is kialakult belőle. Rengetegen szenvedtek ezért füstmérgezést, ami sokuk esetében a halálukat okozhatta, mások pedig egyszerűen nem láttak semmit a gomolygó füst miatt. Sokan megégtek, de még kimenekültek, voltak, akik a kutakba vetették magukat. Több holttestre bukkantak a közeli házak tövében és kertekben. Egy-egy ilyen égő, menekülő ember más épületet, így pajtákat gyújtott fel, s félő volt, hogy teljesen szétterjesztik a tüzet Ököritón – jegyezték fel az akkori krónikák.

Emléktábla a 312 áldozat emlékére
Emléktábla a 312 áldozat emlékérePótor Melinda

Móricz Zsigmond riportot is írt a szörnyű tragédiáról. Leírása szerint az emberek egymás lökték, ütötték, szaggatták és taposták, csak hogy kijussanak a lángokból. Az addig vidám, kedélyes tömeg a pánik és halálfélelem következtében megvadult állatok csordájává változott. Ezt megerősíti egy túlélő zenész visszaemlékezése is, aki a nádtetőn keresztül mászott ki az égő pajtából, s a beszámolója később a  Mátészalka című lapban látott napvilágot. Ebben elbeszélte: visszatekintve még látta, ahogy egyesek szinte marcangolták egymást menekülés közben.

Senkit nem vontak a tűz miatt felelősségre

A település évekre kísértetfaluvá változott, a lakosság megtizedelődött: 69 gyerek lett árva, egész családok pusztultak el. Volt olyan család, amelyik minden gyermekét elveszítette. Az áldozatok temetése egy hétig tartott Ököritón és a környék településein. A faluban öt évig nem soroztak katonát – egészen az  első világháborúig –, hat esztendeig esküvőket se tartottak (a falu párjai a szomszédos egyházközségekbe mentek inkább megesküdni), táncos bálokra pedig tíz évig nem került sor a mély nyomot hagyott szörnyű szerencsétlenség kísértő emléke miatt. 

A leégett pajtát többé nem építették fel, a helyén emlékpark és emlékoszlop áll. Ököritófülpös napjainkban a címerében is viseli az égő pajta stilizált képét.

A tragédia bizonyos mértékig tanulságos volt az akkori magyar tűzvédelem számára. Klebelsberg Kunó épp az itteni tragédia miatt hozott határozatot, hogy minden nyilvános helyen kifelé nyíló ajtókat kell használni.

Oszd meg másokkal is!
Mustra