Migingo szigete az afrikai Viktória-tavon fekszik alig fél hektáros területen, ezzel a Föld legkisebb lakott szigetének címe az övé. Az életkörülmények itt ugyanakkor messze vannak az ideálistól: leginkább egy halászok lakta nyomornegyedre emlékeztet a sűrűn beépített szigetecske.
A gondok ott kezdődnek, hogy az sem teljesen tiszta, Migingo egyáltalán melyik országhoz tartozik. Uganda és Kenya vitatkoznak fölötte, mindkettő magának tulajdonítva a területet. Első rénézésre nehéz megérteni, miért akarhatja két ország is ennyire az apró szigetet, amelynek területe nagyjából egy focipályának felel meg, csupasz sziklából áll, a rajta emelte bádogépületek pedig a brazil favelákat juttatják az ember eszébe.
Így született meg a világ egyik legkisebb szigete
A megoldás ugyanakkor az, hogy a halászok számára a szigetecske valóságos aranybánya, a Viktória-tó vize itt ugyanis nagyon gazdag halban. Ez az oka annak is, hogy az ugandai hatóságok szerint nagyságrendileg 500 ember költözött ide, meglehetősen mostoha körülmények közé, annak ellenére is, hogy Migingo infrastruktúrája messze áll az ideálistól.
A bádogbódék mellett szabadtéri kaszinója, egy aprócska kikötője, mérete dacára több bárja és bordélyháza van,
ebben nagyjából ki is merül mindaz, amit a szigeten lakó halászok rekreációs tevékenységként végezhetnek.
A migingói élet mindössze néhány évtizede formálódik: a kilencvenes években vált egy kődarabból igazi szigetté a terület, a Viktória-tó vízszintjének apadását követően. Ekkoriban a halászatnak, úgy tűnt, könnyen leáldozhat errefelé, mivel a part menti vizeket teljesen lehalászták, ráadásul a vízijácint meglehetősen sűrűn benőtte a tavat, ezzel ellehetetlenítve a hajózást.
A friss szigeten ugyanakkor nagyon kedvező körülmények várták a halászokat. Az azt körbevevő mélyvizek halban gazdagok, sok nílusi sügért lehet itt fogni, ez a hal pedig egy fontos ínyencfogás alapanyaga –
úszóhólyagja valódi különlegességnek számít Afrikában.
(Érdekes, hogy egyébként éppen ezt a halfajt halásszák most szívesen, miközben annak az ötvenes-hatvanas években a tó vizébe történő betelepítése vezetett a Viktória-tó ökológiai egyensúlyának felbomlásához. Az invazív ragadozó nílusi sügér más halfajokkal táplálkozik, a hajózást nehezítő vízijácint részben azért tudott úgy elszaporodni a tóban, mert a megváltozott egyensúly miatt kevésbé fogyasztják azt egyéb halak.)
Két állam vitázik rajta
2004-ben Migingo még nem volt ilyen zsúfolt, ekkor azonban Uganda kalózokkal szembeni védelmet kínált azoknak a halászoknak, akik itt éltek, felfegyverzett rendőröket küldött a szigetecskére, és elkezdte az itt halászók adóztatását is, ráadásul drága halászengedélyek megváltására kötelezték őket. A kenyai halászok ezzel párhuzamosan elkezdtek panaszkodni arra, hogy az ugandai hatóságok illegális vízhasználat vádjával zavarják el őket a környékről, aminek hatására a kenyaiak is fegyvereseket küldtek Migingóra, míg végül kis híján kitört Afrika legkisebb háborúja.
Bár hosszú évek óta szó van arról, hogy a két állam megegyezik azzal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen kinek a fennhatósága alá is tartozik Migingo, az ügyben semmilyen előrelépést nem sikerült elérni, időről időre újra feszült perceket okoz a területi vita.
Mindez annak dacára történik, hogy 2016-ban már eldöntötte a két ország, hogy közös bizottságot alakít meg, amely eldönti a határvitát,
ebben azonban 8 év alatt semmilyen előrelépés nem történt. Így minden megy a maga bizonytalan medrében, a sziget marad a senki földje.
Koldusszegény halászok élnek a szigeten
Az itt élő halászok élete meglehetősen kiszolgáltatott. Az ugandai hatóságok időnként több száz kilónyi halzsákmányt koboznak el a kenyai halászoktól – az elmúlt 5 évben jelentősen megugrott a nílusi sügér ára, így valóban nem babra megy a játék –, ráadásul a legtöbb itt élő koldusszegény, nem is saját hajóval dolgozik, hanem egy halásztársaságtól bérel vízi járművet.
Az ugandai társaságok a zsákmány nem kevesebb mint 80 százalékát kérik el a keményen dolgozó halászoktól.
Miután Migingo mindössze kétórányi útra van a kenyai partoktól, a kenyai halászok hétvégente hazajárnak innen. Ugandába ugyanakkor 18 órát kell hajózni, így akik onnan érkeznek, évi kétszer, ha hazajutnak. A közelség az egyik nagy érve Kenyának arra, hogy saját területeként tekintsen Migingóra. Néhány halásszal együtt érkezik a felesége is, így nem kizárólag férfiakból áll a szigetecske lakossága. Az asszonyok leginkább az étteremnek nem igazán nevezhető, mindenesetre a halászok elé főtt ételt tálaló létesítményekben dolgoznak.
Az infrastruktúra annyira szegényes, hogy külön telefontöltő-üzlet működik a kis szigeten, ahol természetesen kórház sincs, egy nővér lát el apróbb sérüléseket.
Komolyabb problémák esetén a betegek kénytelenek a szárazföldre utazni, a senki földjén élve pedig nem is nagyon számíthat senki arra, hogy komolyabb változások következzenek be Migingón.
Ha a világ legijesztőbb strandjára is kíváncsi vagy, ajánljuk ezt a cikkünket!
