Mintha egy szezonon kívüli üdülőhely vagy egy filmbeli díszlet lenne Sillamäe. Noha az orosz határtól mindössze 30 kilométernyire fekvő, észak-észtországi városban van valami bájos, sötét múltja ezernyi titkot őriz. Annak is oka van, hogy a térképeken nem is mindig szerepelt.
Nehéz elhinni, hogy Sillamäe ma 14 ezer lelket számlál: az utcái gyakran annyira kihaltak, hogy inkább tűnik egy elfeledett városnak. Épületeinek jelentős része az 1940-es években készült, amely az arra látogatóban még tovább erősíti azt az érzetet az arra látogatókban, mintha egy mesterséges világba csöppennének.
Pavlovnak még nyaralója is volt itt
Sillamäe Sillamäggi néven már a 16. században is létezett, három évtizeddel később pedig kedvelt üdülőhellyé vált. Akkoriban több ismert ember is megfordult itt, köztük Pjotr Iljics Csajkovszkij zeneszerző és Ivan Pavlov neurológus-fiziológusnak is, akinek saját nyaralója is volt a városban. Sőt: az első világháború előtt nagyjából száz üdülőépület is volt több ezer szálláshellyel.
Új korszakot nyitottak az ásványkincsek
A 20. században az élettel teli, nyüzsgő településen a környék ásványkincseinek előkerülésével azonban minden megváltozott. Az 1920-as években egy svéd vállalat olajpala-kitermelést indított, amely egész sokáig működött – még a második világháború idején is, amikor a náci megszállók a környék munkatáboraiban élő kényszermunkásaival végeztették a tevékenységet. A visszavonuló német csapatok aztán 1944-ben megrongálták az üzemet, de a szovjet hatalomátvétel után pillanatok alatt újjáépült. A térségnek ezután a hirosimai és nagaszaki atomtámadások adtak új lehetőségeket: miután kiderült, hogy a térség ásványai között az urán is fellelhető, a Szovjetunió nem sokkal később ipari központtá is alakította a korábbi üdülővárost.
A szovjet nukleáris program fellegvára lett
Az 1947-ben megszülető, modern Sillamäe egész más volt, mint a kezdetekkor: a szovjet nukleáris program egyik titkos központjává vált. A mindentől elzárt település határában katonák álltak őrt és ellenőriztek, a városba belépni és azt elhagyni is csak engedéllyel lehetett.
A várost olyannyira titkosan kezelték, hogy létezését még a térképeken sem mindig lehetett látni.
A helyi kohászati üzemet kombináttá fejlesztették, amelyben a környéken kitermelt pala urántartalmát dolgozták fel. A város lakóit a Szovjetunió különböző részeiről telepítették be, miközben a munkaerőt továbbra is részben az elítéltekből és hadifoglyokból álló kényszermunkások jelentették.
Magyarországról is kerültek oda ércek
A termelés a kezdetektől igen jelentős volt. A második világháború vége után négy évvel, 1949-ben már az itt előállított uránt használták fel az első szovjet atomfegyverben. 1947-től öt éven át nem kevesebb mint 250 ezer tonna palát dolgoztak itt fel, amelyből tekintélyes mennyiségű, 20 tonnányi tiszta uránt nyertek ki – egyébként rendkívül alacsony, 0,1 százalék alatti hatásfokkal és elképesztő mennyiségben keletkező veszélyes hulladékkal.
Később, a helyi források kimerülése vagy gazdasági okok miatt a kombinát más országokból – köztük Magyarországból, Csehszlovákiából, Lengyelországból, Romániából és Kelet-Németországból – érkező érceket dolgozott fel.
1950-től 27 éven át több mint 4 millió tonna alapanyagot finomítottak itt, amelyből több mint 20 ezer tonna elemi uránt sikerült kinyerni. 1948 és 1990 között ebből közel 100 ezer tonnányit – és 70 ezer nukleáris fegyverhez hozzáadott anyagot – köszönhetett Szovjetunió Sillamäének, amellyel így a város a szovjet blokk harmadik legnagyobb termelőjévé vált.
Jólét egy sötét korszakban
Bár Sillamäe meglehetősen nyomasztó volt az 20. század második felének körülményei miatt, a település viszonylagos jólétet kínált. A sztálini klasszicizmus jegyében készült épületek, a széles sugárutak és a tekintélyt parancsoló középületek mind arról árulkodtak, hogy nem is olyan rossz itt az élet. A mai észak-észt település 1957-ben kapott városi rangot, miközben folyamatosan terjeszkedett a szomszédos területek egyesülésével.
Bár Sillamäe megújult, mégis olyan mint régen
A város újabb átalakulását már a Szovjetunió összeomlása hozta: 1990-ben megszűnt az urántermelés, Sillamäe pedig fokozatosan integrálódott a független Észtországba. Az egykori kombinátot privatizálták, majd egy amerikai vállalat tulajdonába került, amely ritkaföldfémek feldolgozására használja a létesítményt. A múlt nem tűnt el nyomtalanul, a változások dacára, a város máig megőrizte sajátos karakterét: lakosságának többsége ma is orosz anyanyelvű, a közösség zártsága pedig még most is érezhető.
Noha egyes utcaneveket megváltoztattak, más elnevezések maradtak, és a monumentális épületek is máig ugyanúgy és ugyanott állnak, utóbbiak egyes részleteiben még most is láthatók itt-ott szovjet jelképek.
Ám maradt még itt még valami a múltból: a térség legsúlyosabb örökségének számító környezeti terhelés. Bár szerencsére a feldolgozás során keletkezett, először a tengerbe vezetett, majd zagytározókba helyezett, megmaradt radioaktív hulladékot sikerült stabilizálni, a veszélyes anyag továbbra is a föld alatt maradt.
Kapcsolódó: Az atombomba kifejlesztésén is dolgozott a kínai Madame Curie
