Arkansas állam vidéki régiójában 1980. szeptember 18-án éjjel történt súlyos baleset, amelynek során felrobbant egy termonukleáris robbanófejet hordozó Titan II rakéta.
Bár a rakéta önmagában is komoly kockázatot képviselt, a balesethez szerencsétlen események láncolata vezetett, amely azzal indult, hogy egy szerelő elejtett egy alkatrészt a silóban. A detonáció elsöprő erejű volt, de a nukleáris robbanófej nem lépett működésbe, amire a helyszínen tartózkodók abból jöttek rá, hogy pár pillanattal később még életben voltak.
Szivárgást okozott az elejtett alkatrész
Sid King, az arkansasi Clintonban működő KGFL-AM rádióállomás társtulajdonosa, vezetője és híradósa 1980. szeptember 18-án éppen Tom Phillips értékesítési képviselőnél vendégeskedve vacsorázott, amikor értesült róla, hogy valami rendkívüli történt a közeli Damaszkuszban található Titan II rakétalétesítményben.
Nem ez volt az első eset, két évvel korábban egy tartálykocsiból kezdett szivárogni az oxidálószer, amely az üzemanyaggal keveredve a rakétákat meghajtja, így mérgező gázfelhő keletkezett, amitől néhányan rosszul lettek. A rádiós és kollégája nemsokára szembesült vele, hogy ezúttal rosszabb a helyzet.
Kiderült, hogy egy munkás, aki az egyik rakéta karbantartását végezte, leejtett egy négy kilós foglalatot a silóban. Erre korábban is akadt példa, de egyik alkalommal sem történt különösebb baj. Az ominózus estén azonban a foglalat 20 méter zuhanás után megpattant, és a rakéta oldalának csapódott, átszakítva annak 20 centiméteres burkolatát, mire
a felszabaduló üzemanyaggőz elkezdte megtölteni a silót.
David Stumpf, a Titan II: A History of a Cold War Missile Program című könyv szerzője szerint annak, hogy ez megtörténjen, elhanyagolható volt az esélye. Később egy kísérlet során többször is megpróbálták lemodellezni az esetet, de az elem mindig elkerülte a rakétát.
King és Phillips a Van Buren megyei seriffel, Gus Anglinnal egyszerre érkezett a helyszínre, ahol a katonai őrség közölte velük, hogy a terület evakuálására egyelőre nincs szükség. Eközben a silót vízzel töltötték fel, hogy felhígítsák a gőzt, és megfékezzék az esetlegesen felcsapó lángokat. A rádiós úgy döntött, hogy a helyszín marad.
Hajnali egy órakor egy helikopter és egy busz érkezett a helyszínre, tele szakemberekkel, akik speciális védőöltözetet magukra öltve közelítették meg az addigra robbanásveszélyes gázzal megtelt silót. King éppen a seriff autójának motorháztetején ült, amikor hajnali 3 óra körül elszabadult a pokol. Az üzemanyag meggyulladt, és
hatalmas fehér villanás kíséretében acéllal megerősített betondarabok kezdtek hullani az égből.
Beugrottak az autóba, és elhajtottak, majd sokáig nem szóltak egymáshoz. Úgy sejtették, hogy a nem sokkal korábban látott szakemberek közül már senki nincs életben.
Tudták, hogy nem biztonságos
Amikor a Szovjetunió 1957-ben rakétameghajtással bocsátotta fel a Szputnyikot az űrbe, az Egyesült Államok rádöbbent, hogy az atombombázók elavulttá váltak. Egy rakéta ugyanis sokkal gyorsabban ér célba a nukleáris bombát hordozó repülőgépekhez képest. Ekkor született meg az igény a Titan II-höz hasonló rakéták fejlesztésére.
A cél nem az volt, hogy megnyerjenek egy atomháborút, hanem az, hogy megakadályozzák annak kitörését.
Az első amerikai interkontinentális ballisztikus rakéták – például az Atlas és a Titan I – kriogén üzemanyaggal működtek, és olyan anyagokat igényeltek, mint a folyékony oxigén, amelyeket hidegen kellett tartani. A Titan I esetében így a kilövés előtti előkészületek, valamint az üzemanyag-feltöltés elég hosszú időt, körülbelül 15 percet vett igénybe.
A Titan II nagyobb hatótávolsággal rendelkezett, és védelmi célokra, valamint űrrepülésre egyaránt alkalmas volt. Arizona, Kansas és Arkansas államokban összesen 54 ilyen rakétát építettek, amelyek képesek voltak fél óra alatt eljutni a kilövés helyéről egy 13 ezer kilométerre lévő célpontig.
Az első változathoz képest a Titan II már hipergolikus hajtóanyagot használt. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az üzemanyagot és az oxidálószert szobahőmérsékleten tárolták a rakétában, majd azok összekeverése után szinte azonnal megindult a kilövés.
"Ez az üzemanyag annyira illékony, hogy magától is felrobbanhat" – mondta el a Popular Mechanics kérdésére Greg Devlin, aki a robbanás éjszakáján 21 évesen pilótaként szolgált az amerikai légierőnél Damaszkuszban.
De mi minden nap foglalkoztunk hidrazinnal [az üzemanyaggal] és nitrogén-tetroxiddal [az oxidálószerrel]. Annyira hozzászoktunk, hogy nem ijesztett meg minket.
A veszélyes megoldás miatt több baleset is történt. 1965-ben például egy civil hegesztő éppen egy arkansasi siló fejlesztésén dolgozott, amikor véletlenül megütötte a hidraulikus vezetéket, ami akkora tüzet okozott, hogy a helyszínen lévő 55 munkás közül 53-an meghaltak. 1978-ban pedig Kansasben történt szivárgás, ami két pilóta életét követelte.
A Titan rakéták feltöltött tankjukkal azonnal indulásra készen álltak, ám ez folyamatos felügyeletet és karbantartást igényelt.
Az 1980-as baleset estéjén ennek megfelelően többen is a hajtóanyag-átviteli rendszer karbantartásán dolgoztak a silóban. Miután észlelték a szivárgást, ők a helyszínen maradtak, amíg az eset kivizsgálásáért felelős csapat megérkezett. Közülük ketten, David Livingston és Jeffrey K. Kennedy azt az utasítást kapták, hogy kapcsolják be az elszívóventilátort. Kennedy későbbi vallomásában azt mondta, hogy ezt nem tartotta logikus lépésnek:
Miért kapcsolnánk be egy elektromos áramkört üzemanyag-szivárgás esetén?
A legmegalapozottabb elmélet szerint a robbanást éppen az okozta, hogy Livingstone megnyomta a szellőzőkapcsolót, mielőtt visszatértek volna a felszínre.
Kis híján nukleáris katasztrófához vezetett
A detonáció hatalmas erejű volt: letépte a siló tetejét, és mindenfelé törmelékdarabokat szórt szét, sőt magával rántotta a rakéta fejében lévő 9 megatonnás nukleáris robbanófejet is. Viszonyításként, a Hirosimára ledobott atombomba körülbelül 15 kilotonnás volt. Ha a robbanófej működésbe lép, az a csernobili katasztrófához hasonló következményekkel járt volna.
A robbanás több embert is ledöntött a lábáról, volt, aki 18 méterre lökött el. Ő úgy írta le az értést, mintha egy teherautó ütötte volna el.
„Az egyetlen gondolatom ezen a ponton az volt: „Tudom, hogy halott ember vagyok. Remélem, nem fog fájni.”
Azt, hogy a robbanásban egy atomfegyver is érintett volt, a légierő nem volt hajlandó sem megerősíteni, sem cáfolni. Ezt még magának Walter Mondale, az Egyesült Államok akkori alelnökének sem árulták el, aki frusztráltan hívta fel Harold Brown védelmi minisztert, majd kérdőre vonta:
A francba, Harold, én vagyok az Egyesült Államok alelnöke.
Választ azonban nem kapott tőle. Sokáig a helyszínen tartózkodók sem tudták, hogy mi történt a robbanófejjel. Azt végül mintegy 180 méterre a silótól, egy árokban találták meg. A balesetben a csodával határos módon csak Livingston vesztette életét, aki a robbanást követő napon tüdőödémában halt meg a kórházban.
A robbanás és a potenciálisan mérgező üzemanyaggal való érintkezés ugyanakkor azóta is érezteti hatását. A jelenleg nyugdíjasként gyermekkönyveken dolgozó Devlin, az egykori pilóta például csontritkulással és pajzsmirigy-problémákkal küzd, amiért a belélegzett hidrazint okolja.
Kapcsolódó: A legnagyobb fenyegetést jelenleg az úgynevezett hiperszonikus rakéták jelentik, amelyek atomtöltettel is felszerelhetők.
