A Szovjetunió felbomlása körüli években a KGB vezetői a szolgálat fennmaradásáért aggódtak: attól tartottak, hogy a Stasiéhoz hasonló sors vár rá. Hogy ezt elkerüljék, még John le Carrét is bevetették.
Az Állambiztonsági Bizottság, ismertebb nevén a KGB 1954-es megalakulásától feladatául kapta, hogy megvédje a Szovjetuniót a belső és a külső ellenségektől egyaránt. Hogy célját elérje, nem válogatott az eszközökben: merényleteket, gyilkosságokat, titkos akciókat hajtott végre, megfigyelte a lakosságot, üldözte a politikai disszidenseket.
Új irány, új imidzs
Hatalma tetőpontján a világ legnagyobb titkosszolgálata volt, összesen mintegy 480 ezer ügynökkel. A hidegháború éveiben a világ szinte minden jelentősebbnek tartott országában jelen volt, kémei ott voltak az összes nyugati hírszerzési ügynökségben. A hírhedten kegyetlen szervezet szinte mindenhatónak tűnt – államként működött az államon belül. A glasznoszty és a peresztrojka éveiben, Gorbacsov reformjai alatt azonban a KGB vezetői aggódni kezdtek a titkosszolgálat fennmaradásáért, különösen az Első Főcsoportfőnökségért, amely a hírszerzésért és a külföldi műveletekért felelt. Félelmeiket csak táplálta, hogy 1990 januárjában feloszlatták az NDK Állambiztonsági Minisztériumát, a Stasit.
Moszkva kémfőnökei hasonló sorstól tartottak, és meglepő húzásra szánták el magukat: megreformálni a szovjet titkosszolgálatról kialakult képet. Céljuk az volt, hogy közvélemény a KGB Első Főcsoportfőnökségét a brit és amerikai társszervezetekhez hasonlónak lássa. Egyfajta kollegialitást szerettek volna láttatni a szovjet és a brit titkosszolgálatok között, azt kommunikálva, hogy a két szervezet hasonló eszközökkel és módszerekkel dolgozott.
Az aranybánya: John le Carré
Ekkortól fogva a hangzottak el egyre gyakrabban kémfőnökök és más magas rangú szovjet – és később orosz – politikusok, tisztségviselők szájából John le Carrétől vagy regényei főhőseitől származó idézetek. Leonyid Sebarsin, az Első Főcsoportfőnökség vezetője 1990-ben a Pravdában vele közölt interjúban azt mondta: „le Carré egyik regényének főhőse így fogalmaz:
»A mi játékunkban, a hírszerzésben a történelem kétféle események láncolata: összeesküvések és kudarcba fulladt összeesküvések.«
Ezzel a csábítóan egyszerű megközelítéssel nem értünk egyet. Hírszerző szolgálatunk elemzői arra törekednek, hogy feltárják a folyamatok objektív összefüggéseit.” Ez volt talán az első alkalom, hogy egy magas rangú szovjet funkcionárius le Carrétől idézett. Tette ezt akkor, amikor országa épp gazdasági blokád alá vette a függetlenségét kikiáltó Litvániát:
Sebarsin ezzel a kényes és feszült nemzetközi helyzetben azt akarta sugallni, hogy minisztériuma komolyan veszi a Nyugattal való kapcsolatokat.
Egy másik törekvése az volt a KGB vezetőinek, hogy elhitessék: a szervezet az 1950-es évek vége óta felhagyott a külföldön elkövetett merényletekkel. Ehhez a valóságosnál ártatlanabbnak és rosszabbul működőnek akarták láttatni az Első Főcsoportfőnökséget. „John le Carré, a brit titkosszolgálat volt tisztje az 1980-as években azt írta: a nyugati hírszerzés egyik legnagyobb tévedése a szovjet titkosszolgálatok képességeinek túlbecsülése volt. Bármelyik újságíró, aki Brezsnyev utolsó éveiben Moszkvában járt, tudta, hogy ezen a téren semmi sem működött” – mondta Sztanyiszlav Lekarev külföldi hírszerzéssel foglalkozó KGB-tiszt a „KGB: Tegnap, ma, holnap” című konferencián.
Az idézet célja egyértelmű: a KGB mint ártalmatlan, működésképtelen szervezet láttatása. A tények azonban makacs dolgok: a szovjet titkosszolgálat ebben az időben szervezte be Aldrich Amest, a CIA és Robert Hanssent, az FBI ügynökét. A két kém segítségével megszerzett információk vezettek több amerikai kém leleplezéséhez, köztük Adolf Tolkacsev mérnök, Leonyid Polescsuk, a KGB tisztje és Dimitrij Poljakov, a GRU, a katonai hírszerző szolgálat tábornoka.
Mindnyájukat hidegvérrel eltették láb alól.
Putyin alatt is használták az írót
A kampány a KGB 1991-es kettéválása (FSZB: Szövetségi Biztonsági Szolgálat és SZVR: Külső Hírszerző Szolgálat) után is folytatódott: továbbra is szívesen idézgették Le Carrét a kémfőnökök és politikusok, sőt a szerencsések még találkoztak is vele. Mint például Jevgenyij Primakov, Jelcin külügyminisztere, aki az írótól a Csapda című regényének dedikált példányát megkapva kijelentette:
„George Smiley áll hozzám a legközelebb”.
A mondat roppant beszédes, hiszen le Carré regényében George Smiley a brit titkosszolgálat tisztje, akinek örök ellenfele Karla, a szovjet kémszervezet tagja. Primakov kijelentésében ismét tetten érhető a törekvés, hogy egyenlőségjel kerüljön a brit és a szovjet-orosz titkosszolgálatok működése és módszerei közé.
Le Carré felhasználása annyira megtetszett az orosz vezetésnek, hogy Putyin alatt sem hagytak fel vele – ami annyiban nem is csoda, hogy az orosz elnök 15 évet szolgált a KGB külföldi hírszerző tisztjeként. Mihail Ljubimov, aki hosszú éveken keresztül szolgált a titkosszolgálat ezredeseként, 2014-ben a Krími-félsziget elcsatolásának legitimálása érdekében nyúlt a szerzőhöz. „A határok folyamatosan változnak, annak ellenére, hogy európai egyezmények garantálják azok biztonságát. A peresztrojka után is változtak a határaink. Megszületett az egyesült Németország, Jugoszlávia eltűnt… miért szabad azt a Nyugatnak, amit nekünk nem? Le Carré egyszer azt mondta nekem:
»A Nyugat a hidegháború végét és a peresztrojkát nem a kapcsolatok javítására használta.«
Ehhez én hozzátenném: a Nyugat kihasználta naiv külpolitikai ostobaságunkat, és a Krím-félszigetet vérontás nélkül elfoglalta.”
Le Carré a háború indoklására
Az Ukrajna elleni orosz agresszió kapcsán is jól jött a brit író. 2022-ben Ljubimov így érvelt: „A nyugati országok ragadozó módjára használták ki a peresztrojkát és a Szovjetunió összeomlását. Ahogy John le Carré, egykori titkosszolgálati tiszt és világhírű író írta: »Nem nyújtottunk segédkezet Oroszországnak, amikor a Szovjetunió romokban hevert [...] Csak a kapzsiság érdekelt minket: megszerezni, amit csak lehet, széttépni a tetemet. Megaláztuk Oroszországot, ami végzetes hiba volt. Felhergeltük a medvét.«”
Utóbbi kijelentést az író már nem hallhatta, így tiltakozni sem tudott ellene. Pedig 2020-as halála előtt meglehetősen egyértelművé tette, hogy se Donald Trump, se Vlagyimir Putyin világhatalmi törekvéseivel nem szimpatizál. 2019-es könyve, az Ügynök a terepen című regény narrátora szerint Oroszország „nem egy ragyogó jövő felé halad, hanem vissza sötét, téveszmékkel teli múltja felé”.
Olyan KGB-ügynökök is akadtak, akik egy idő után túlságosan megszokták és megszerették a nyugati életet: Albrecht Dittrich például ellene szegült a hazahívó parancsnak, és kétségbeesett lépésre szánta el magát.
