A svéd haditengerészet 1981-től kezdve évente több tucat alkalommal vonult ki teljes harci készültségben, hogy elkapja a szovjet betolakodókat. Tengeralattjárókra azonban sosem bukkantak, és a rejtély megoldására egészen 1996-ig kellett várni.
Ma már leginkább egy kémfilmparódiának tűnhet a történet, ám a hidegháború idején halálosan komoly dolognak számított. Attól rettegtek ebben az időben a svédek, hogy csúcstechnológiás szovjet tengeralattjárók cirkálnak az ország partjai közelében. Más magyarázata bizonyára nem lehet annak – gondolhatták –, hogy újra és újra tengeralattjárókat észlelnek a katonai radarok, ám mire kivonul a haditengerészet, már bottal üthetik a nyomukat.
Csak egyszer láttak szovjet tengeralattjárót
A furcsa események kiindulópontját 1981-ben kell keresni: ez volt az egyetlen alkalom, hogy a svédek valóban találkoztak orosz tengeralattjáróval. Az U-137 legénysége ugyanis hibát vétett navigáció közben, és a jármű megfeneklett a Balti-tenger egyik, Svédországhoz tartozó szigetének szikláin. Az incidensből azonban nem lett konfliktus: a svédek kivonultak, és segítettek kiszabadítani a tengeralattjárót.
A kapitány megköszönte, elnézést kért, és a tengeralattjáró távozott.
A történet itt véget is érhetett volna, ám a hidegháború évei alatt – hiába már az enyhébb időszakában esett meg a dolog – egy ilyen incidens komoly dolognak számított. Különösen azért, mert Svédország akkor még nem volt a NATO tagja, így földrajzi közelsége miatt kifejezetten tartott a Szovjetuniótól.
Rémisztően sok tengeralattjárót észleltek
Racionális döntésnek tűnt tehát, hogy a skandináv ország nagyobb gondot fordítson a partjai közelében a tengerek megfigyelésére, és az esetleges szovjet betolakodók kiszűrésére. Valószínűleg a svéd hadvezetés is meglepődött, amikor találtak is valamit: a munkába állított radarok rémisztően gyakran detektálták szovjet tengeralattjárók akusztikus jeleit.
Volt olyan év – 1984 – amikor összesen negyven alkalommal riasztották a haditengerészetet szovjet tengeralattjárók miatt.
Ilyenkor teljes erővel vonult ki a svéd tengerészet: felderítőhajók, tengeralattjárók, helikopterek próbálták elcsípni a szovjeteket, ám sosem jártak sikerrel. Szemtanúk olykor arról számoltak be, hogy légbuborékokat láttak a felszínre bukkanni. A szovjetek természetesen mindent tagadtak, a svédek pedig – mivel sosem találtak semmi kézzel foghatót – tehetetlenek voltak.
Amikor 1991-ben szétesett a Szovjetunió, abban reménykedhettek a skandináv országban, hogy a hidegháború végével az észlelések is megszűnnek, és végre békén hagyják őket a csúcstechnológiás orosz (szovjet) tengeralattjárók. Csalódniuk kellett: 1992-ben a radarok ismét észlelték a furcsa járműveket, összesen 20 alkalommal.
Carl Bildt akkori svéd miniszterelnök felháborodott üzenetet küldött Borisz Jelcinnek, amelyben figyelmeztette: betelt a pohár. Az orosz vezető azonban továbbra is mindent tagadott.
Történelmi hibát vétettek a svédek
A svédek ekkor más megoldást kerestek – felvetődött, hogy talán más lehet a furcsa és rémisztő jelenség magyarázata. Vezető biológusokból, oceonográfusokból és bioakusztikai szakértőkből álló csapatot hívtak meg a Stockholm mellett található titkos katonai bázisra – feladatuk az volt, hogy kiderítsék a hangok eredetét. Magnus Wahlberg professzor később elmesélte, egészen más hangot hallottak, mint amire egy tengeralattjárótól számítottak. „Úgy hangzott, mintha valaki szalonnát sütne, pattogó és szisszenő hangok kavalkádja volt, olyan, mint az apró légbuborékok hangja a vízben. Egyáltalán nem ilyenre számítottam egy tengeralattjárótól.”
A tudósok nem kapkodták el a választ: újabb és újabb elméleteket állítottak föl, végül felvetődött, hogy esetleg valamiféle élőlények okozhatják a furcsa hangot. Hosszas tanakodás után végül elhangzott a megoldás:
a svéd haditengerészet 10-20 centiméteres halakból álló rajokat üldözött másfél évtizeden át.
A heringek ugyanis sajátos képességgel rendelkeznek: mivel úszóhólyagjuk összeköttetésben áll végbélnyílásukkal, képesek rajta keresztül levegőt kiengedni. Ennek ellenére tulajdonképpen nem heringszellentésről van szó, hiszen nem az emésztés során keletkező gázok távoznak ezen a módon.
Ez a szerepe a heringek pukkantásának
A dolgot megvizsgálva a tudósok rájöttek, hogy a halak kommunikációra használják a furcsa hangot. Minél több példány van ugyanis együtt, annál gyakrabban hangzik föl. Ráadásul csak éjszaka, így feltehetően akkor „beszélgetnek” így, ha rosszak a látási viszonyok. A kutatók azt is kiderítették, hogy nem véletlen a hang típusa sem: noha a heringek érzékelik ezt a frekvenciát, a legtöbb hal nem, így
nem kell attól tartaniuk, hogy felhívják magukra a ragadozók figyelmét.
Az apró pukkanások időtartama átlagosan 32 és 133 milliszekundum közötti, és a sorozatok 7-50 hangból állnak. Ha elég hal gyűlik össze egy helyen, „szellentéseik” hangjának összessége valóban összetéveszthető egy harci tengeralattjáró által keltett zajjal. Márpedig a heringek olykor óriási rajokat alkotnak: a milliárdos nagyságrendet is elérheti a példányok száma. A pukkanások abban is segítik a halakat, hogy ne ütközzenek egymásnak, amikor ilyen számban összegyűlnek.
Magnus Wahlberget és társait a heringszellentés titkának megfejtéséért 2004-ben biológiai Ignobel-díjjal jutalmazták – a Nobel-díj parodikus változatát azok kapják, akiknek tudományos munkája „először megnevetteti az embereket, majd elgondolkodtatja őket”.
Számos magyar tudós is megkapta az alternatív Nobel-díjat, köztük Teller Ede is.
