Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Elisabeth Nietzsche és férje, Bernard Förster a 19. század végén számos német családot csábított a dél-amerikai Paraguayba, ahol egy isten háta mögötti, bozótos területen kívánták létrehozni az árja utópiát.
1886 márciusának végén tizennégy elcsigázott, de lelkes német család kászálódott le a San Martín gőzös fedélzetéről Asunciónban, Paraguay fővárosában. Több mint egy hónappal azelőtt, február 16-án indultak útnak Brémából: miután átszelték az Atlanti-óceeánt, az argentin Rosarióban átszálltak egy gőzösre, majd a Río Paraná és a Río Paraguay folyókon felfelé haladva érkeztek meg Asunciónba. Innen további háromszáz kilométert kellett megtenniük ökrös szekéren a vadonban, ahol gyakorlatilag út sem volt.
A kis csapat vezetője egy negyvenéves nő, Elisabeth Nietzsche volt, aki férjéhez, Bernard Försterhez igyekezett. Ismerősen csengő vezetékneve nem a véletlen műve: Elisabeth a filozófus Friedrich Nietzsche húga volt. Bátyjával egészen 1885-ben kötött házasságáig szoros testvéri kapcsolatban álltak, miután azonban Elisabeth feleségül ment a hírhedten antiszemita Försterhez, eltávolodtak egymástól: a filozófus még az esküvőjükre sem ment el. Később sem írt róla hízelgően: lámának nevezte nővérét, mondván, hogy ugyanolyan dühösen köpköd, mint a dél-amerikai állat.
Német álom Dél-Amerikában
Elisabeth Förster-Nietzsche és férje Paraguayban azt az álmot igyekeztek megvalósítani, amelyben a neves zeneszerző, Richard Wagner támogatását is élvezték: egy teljes mértékben árja német közösséget akartak létrehozni. Mindketten elszánt antiszemiták voltak: Bernard Förster korábban egy gimnáziumban tanított, ám botrányosan zsidóellenes nézetei miatt kirúgták. Förster először 1883-ban érkezett meg Paraguayba, azzal a céllal, hogy megtalálja a megfelelő helyet a zsidómentes település számára. A közösséget az akkoriban divatos eugenikai elvek alapján kívánták létrehozni, ahol aztán árjánál is árjább németek élhetnek együtt, egymás boldog társaságában.
Miért éppen Paraguay?
Felmerülhet a kérdés: miért éppen a távoli Paraguayt választották az árja utópia helyszínéül? A 19. század végén hat éven át (1864-1870) tartott a hármas szövetség háborúja. A háború Brazília, Argentína és Uruguay győzelmével zárult, Paraguayt pedig óriási veszteségek érték: férfi lakosságának zömét és területei óriási részét elvesztette, ráadásul jóvátétel megfizetésére kötelezték. A paraguayi kormány, hogy pénzhez jusson, nagyon jutányos áron kínált eladásra földterületeket külföldieknek (némileg törvénytelen módon), ennek ellenére nem özönlöttek a bevándorlók.
Az ország távoli fekvése és az úthálózat szinte teljes hiánya, valamint az instabil politikai helyzet nem vonzotta a jobb életben reménykedőket.
1881-ben elfogadtak egy, a bevándorlók számára nagyon kedvező törvényt, amelyben a paraguayi kormány vállalta, hogy a bevándorló családokat különféle kedvezményekhez juttatja: például ingyenesen utazhatnak Montevideóból úti céljukig; ellátja őket mezőgazdasági eszközökkel és vetőmagokkal, továbbá ajándékba kapnak egy tejelő tehenet egy borjúval, valamint két ökröt is.
Új-Germánia első lakói
Förster végül arról állapodott meg a paraguayi kormánnyal, hogy ötven négyszögölnyi (körülbelül 38 hektárnyi) földterületet kap, cserébe azért, hogy két év alatt száznegyven európai családot hozzon Paraguayba. Nietzsche sógora felhívásokat tett közzé Németországban, ezekben arra biztatta a „jó hírű családokat”, hogy csatlakozzanak hozzá Új-Germánia (Nueva Germania) megalapításában. A kisgyermekes családok azonban nem voltak felkészülve a dél-amerikai mostoha körülményekre: úgy hitték, könnyedén pénzt kereshetnek a matétea és a faipar által, de a forró, párás éghajlat, a paraziták, a kígyók és a malária hamarosan megtizedelték őket.
„A nagymamám négyéves volt, amikor megérkezett Németországból” – mesélte az El Paísnak két évvel ezelőtt Lidia Fischer, aki a mai napig Nueva Germaniában él.
„Apjával, anyjával és négy testvérével érkezett. A legkisebb gyerek meghalt az úton, őt a tengerbe dobták.
A nagymamám azt mondta, hogy valahol a bozótosban szálltak le; úgy élték túl, ahogy tudták. Volt egy kis veteményeskertjük és néhány állatuk.” Förster azt remélte, hogy az újabb és újabb családok érkezésével a helyzet jobbra fordul; ebből a célból testvére és egy lipcsei antiszemita kiadó segítségével folyamatosan propaganda-kiadványokban népszerűsítette a zsidómentes Nueva Germaniát. Az újonnan jelentkező telepeseknek még listát is összeállított a beszerzendő cikkekről: eszerint a bevándorlóknak szerszámokat, rengeteg könnyű ruhadarabot (lehetőleg vászonnadrágokat és gyapjúingeket), magasszárú csizmát, gyapjútakarókat, törhetetlen konyhai eszközöket, vadászpuskát és vetőmagokat kellett magukkal vinniük új hazájukba, valamint összecsukható és zárható dobozokat, amiket később szekrényként tudtak használni.
Hiába érkeztek azonban újabb és újabb családok, az árja település ötletéről egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem működőképes: a mezőgazdasági termelés nem tudta fedezni a közösség szükségleteit, az adósságok pedig egyre csak nőttek. Försterre és feleségére rossz fényt vetett, hogy míg a telepesek többsége nyomorgott, ők tágas házban és kényelemben éltek, az újonnan érkező asszonyokat pedig arra akarták rávenni, legyenek a szolgálóik. Amikor egy Antwerpenből származó szabó, Julius Klingbeil elhagyta a települést, és visszatérve Európába könyvet írt a Nueva Germaniában tapasztalt visszásságokról, köztük arról, hogy Förster olyan földet kínált eladásra, amelyet valójában a paraguayi kormány adott bérbe neki.
A pénzügyi problémák, a telepesek közötti konfliktusok és a nyilvánosságra került csalás miatt Försterék álma az árja településről kudarcot vallott; Klingbeil könyve után pedig az óhazából csörgedező pénzügyi források is elapadtak.
Förster nem tudta ezt elviselni: 1889-ben sztrichninnel kevert morfiummal végzett magával. (Más verziók szerint halálát szívroham okozta, ám felesége később meghamisította az orvosi jelentést.)
Mengele is oda menekült?
Elisabeth Förster-Nietzsche 1893-ban tért vissza Európába. Bátyja 1900-ban bekövetkezett halála után mindent elkövetett, hogy Nietzsche filozófiáját a nemzetiszocialista propagandához igazítsa, nem riadt vissza attól sem, hogy átírja a kéziratokat. Amikor 1935-ben Elisabeth elhunyt, temetésén Adolf Hitler is megjelent, magas rangú náci politikusok kíséretében.
Annak ellenére, hogy alapítóitól mi sem állt távolabb, mint hogy a német telepesek a paraguayiakkal alapítsanak családot, ma alig találunk kizárólag német felmenőkkel rendelkező lakost Nueva Germaniában: a körülbelül ötezer lakosból mindössze tizenöten mondhatják ezt el magukról, de ők sem különösebben büszkék rá. A leszármazottak némettudása igencsak hiányos: a mezőgazdaságból, szarvasmarha-tenyésztésből és turizmusból élő városka utcáin ma is láthatunk magas, szőke fiúkat, akik azonban csak spanyolul és guaraní nyelven (Paraguay második hivatalos nyelve) tudnak megszólalni. Az idős emberek pedig a mai napig mesélnek egy titokzatos, ismeretlen férfiról, aki az 1950-es években tűnt fel néhány hónapra Nueva Germaniában; majd ahogy érkezett, úgy el is tűnt. A meg nem nevezett háborús bűnös sokak szerint Josef Mengele volt.
Ha kíváncsi vagy arra, melyik magyar íróról hitték azt, hogy ő Josef Mengele, ezt a cikket ajánljuk.
