A legnagyobb sztárokat fényképezte: Fred Astaire, Marlene Dietrich és Louis Armstrong állt a kamerája előtt. Munkácsi Márton azonban azokat a fényképeit szerette a legjobban, amelyeken a korabeli magyar, európai és amerikai társadalmi viszonyokat mutathatta be.
1923-ban egy fiatal újságíró, a Marmelstein Márk néven született, ám Munkácsi Márton néven publikáló író-újságíró-fényképész éppen egy sportmérkőzésről igyekezett vissza a szerkesztőségbe, amikor a villamoson egy szóváltásra lett figyelmes. Fényképezőgépében maradt még pár kockányi film, így rögzítette a veszekedést, majd leadta az anyagot a szerkesztőségben, és vidékre utazott tudósítani. Amikor visszaérkezett, akkor szembesült csak vele, hogy a fotója kisebbfajta szenzációt keltett: a szóváltás halállal végződött, az ügy pedig bíróság elé került: az idősebb férfit emberöléssel vádolták, a fénykép azonban bizonyította, hogy önvédelemből cselekedett.
Munkácsi Márton: költő, novellista, újságíró
Munkácsi családjával együtt 1911-ben költözött Kolozsvárról Budapestre. Kezdetben – apja nyomdokait követve, ahogyan Argejó Éva tanulmányából megtudhatjuk – szobafestőinasnak állt, de egy év múlva otthagyta a szakmát. Az írás vonzotta: verseket, novellákat írt, majd Az Est-lapokhoz szegődött újságírónak. 17 éves korától kezdve tudósított különböző sporteseményekről, focimeccsekről és autóversenyekről, amelyek illusztrálásához a fényképezőgépet is a kezébe vette. A sokoldalú fiatalember írt színdarabot (Májusi holdsugár – A szerelem szatírája), amit az Otthon Kabaré mutatott be; verseket és novellákat (kötete Szentmártoni rózsák címmel jelent meg 1922-ben); a kritika szerint „a tehetséges fiatal poéta a gettó álmodója, és ezért lírája is zokogó, bánatos, mint az ősi sirámok”.
A sportversenyektől a szociofotókig
Karrierjében a Színházi Élet, a korszak nagy hatású magazinja volt a következő állomás. Rendszeresen tudósított sportmérkőzésekről, 1922-ben pedig a lap jó nevű fotográfusainak sorába szegődött. Az alapító, Incze Sándor gondoskodott róla, hogy a fiatal fényképész a legnagyobbaktól tanulhasson, később, Munkácsi amerikai karrierje idején pedig nagy büszkeséggel emlegette hajdani felfedezettjét. Munkácsi hamarosan a legkeresettebb magyar fotográfusok közé tartozott, akinek képeit az Új Idők épp olyan szívesen közölte, mint a Pesti Napló, a Délibáb, a Tolnai Világlapja vagy – továbbra is – a Színházi Élet.
Amikor éppen nem foci- vagy bokszmeccset, vízipóló-mérkőzést, atlétikai versenyt, lóversenyt vagy autóversenyt fotózott, Budapest utcáit járva fényképezte a fővárost és lakóit. Nem a társasági események érdekelték, hanem a valóság: fotósorozatot készített Pesti gyerekek a nyárban címmel; lefényképezte a vasárnapi kimenőre induló cselédeket, a rakodómunkásokat, a villamoson lógó „tujázókat”, a téli Budapestet. Annak ellenére, hogy népszerű és keresett fotós volt, a lapszerkesztők nem akarták emelni a gázsiját. Végül emiatt hagyta el Magyarországot: Németországba, az Ullstein Verlaghoz, Európa egyik legnagyobb könyv-, folyóirat- és lapkiadójához szerződött, ahol havi 1000 pengő ütötte a markát.
Kamerával a világ körül
Itt, Berlinben, a Berliner Illustrierte Zeitung munkatársaként vált Munkácsi világhírűvé. Lefotózta „Potsdam napját”, amikor Hitler átvette Hindenburgtól a hatalmat. Európa egyik legkeresettebb fotósa lett, új munkahelye nem sajnálta tőle a külföldi kiküldetéseket sem: ellátogathatott a Közel-Keletre, Észak-Afrikába, sőt, végigfényképezhette a Graf Zeppelin világ körüli útját, amelynek során eljutott Dél-Amerikába is, Paraguayba és Brazíliába, és Rio de Janeiróban megörökítette a brazil kávéválság tragikus pillanatait. Fotóit a magyar olvasóknak sem kellett nélkülözniük, a lapok rendszeresen közölték Munkácsi távoli és egzotikus helyeken készült fotóit. Ebben az időszakban készült egyik leghíresebb képe, a Fiúk a Tanganyika-tónál, amely nagy hatással volt Henri Cartier-Bressonra is: „1931-ben vagy 1932-ben történt, hogy láttam apád egy képét három fekete gyerekről, akik belefutnak a tengerbe.
Meg kell mondanom, hogy ez volt az a kép, ami szikraként tüzet gyújtott bennem. Hirtelen ráébredtem, hogy a fényképezés meg tudja ragadni a pillanatban az örökkévalóságot.
(...) Ebben a képben olyan intenzitás van, olyan spontaneitás, olyan életöröm, olyan csoda, hogy a mai napig elkápráztat” – írta később a világhírű francia fotós Munkácsi lányának.
Divat- és sztárfotós Amerikában
A léghajón megismerkedett egy amerikai sajtómágnással, aki szerződést ajánlott neki. A zsidó származású Munkácsi nem érezte már magát biztonságban Berlinben, így megragadta az alkalmat, és 1934-ben az Egyesült Államokba érkezett, zsebében a Harper´s Bazaar szerződésével, álomfizetésért. New York és Amerika számára valóban a lehetőségek országának tűnt: előbb újszerű divatfotóiért lelkesedtek (a modelleket, az addig megszokottól eltérően nem belső térben, hanem a szabadban is fényképezte), majd a Life, a Look és a Ladie´s Home Journal is közölt tőle képeket. Fotósorozatot indíthatott How America Lives? („Hogyan él Amerika?”) címmel, amelyben a kontinens különböző társadalmi rétegeinek életkörülményeit mutatta be, a nyomorgó feketéktől és munkásoktól kezdve az őslakosokon át a felső tízezerbeli angolszász protestánsokig. A sztárok is szívesen álltak kamerája elé: Marlene Dietrichről, Fred Astaire-ről, Katherine Hepburnről, Leslie Howardról és Louis Armstrongról is készített portrét.
A "száguldó riporter" nem lassított
Munkácsi munkásságának csúcsa talán ekkorra, az 1940-es évekre tehető: őt tartották a világ legjobban kereső fényképészének. A zaklatott életnek és hektikus életvitelnek azonban meglett a következménye: 1943-ban a „száguldó riporter” szívrohamot kapott. Túlélte, és elhatározta, hogy lassítani fog; megpróbálkozott a filmezéssel és az íráshoz is visszafordult, de ezek az ötletek csak mérsékelt sikert arattak. Amerika, amilyen gyorsan felemelte, olyan hirtelen le is ejtette Munkácsi Mártont; az ötvenes években képeit immár nem keresték a nagy lapok, hajdani úttörő stílusa divatjamúltnak minősült. Az egykor álomgázsiért dolgozó sztárfényképész elszegényedett, korábbi sikereit nem tudta megismételni. 1963. július 14-én, New Yorkban, egy futballmeccsen ismét szívinfarktust kapott. Ezt már nem élte túl: 67 éves korában elhunyt.
Ha szívesen olvasnál egy másik magyar származású fényképészről is, ezt a cikket ajánljuk.
