A 20. század elején egészen máshogy néztek még ki az állatkertek: testüknél alig nagyobb ketrecekben sorakoztak az állatok, fémrácsokkal elválasztva. Egy hamburgi férfi találta ki, hogy természetes élőhelyüket imitáló környezetet teremtsen számukra, és ott állítsa ki őket. Carl Hagenbeck megítélése azonban a modern korban nem véletlenül kettős: embereken próbálta ki újszerű megközelítését.
Minden hat fókával kezdődött. Carl Hagenbeck apja halkereskedő volt, és az egyik halásznak, aki neki dolgozott, 1848 márciusában fókák is a hálójába akadtak. Mivel megállapodásuk idősebb Carl Hagenbeckkel úgy szólt, hogy a háló teljes tartalma a kereskedőt illeti, a hat emlős is Hagenbeckhez került. Az apa roppant izgalmasnak találta az élőlényeket, és
felmerült benne, hogy érdeklődését más is oszthatja – sőt, az is, hogy a dologgal akár pénzt is lehetne keresni.
„Ezért a St. Pauli Spielbudenplatzon lévő házunkbankét hatalmas, fából készült kádban kiállította az állatokat, belépődíjként egy hamburgi shillinget (= körülbelül egy pennyt) kért” – emlékezett vissza Carl Hagenbeck önéletrajzában .
Átvette a családi vállalkozást
A fókák nagyon sok embert érdekeltek, így az apa felpakolta őket, és Berlinbe vitte őket – ebben a városban is óriási sikert arattak. Noha az vízi emlősöket aztán eladta, a kiruccanás sikere elültette a gondolatot a kereskedő fejében: érdekes állatokkal jó pénzt lehet keresni. Mellékállásként azért apró állatkertet nyitott, ahol fókákat, egy jegesmedvét, hiénákat és madarakat nézhettek meg az érdeklődők 3 schilling belépődíjért cserébe.
A fiatal Carl Hagenbeck tehát már gyerekkorától fogva különös állatok között nőtt föl, és egészen fiatalon a családi vállalkozásban dolgozott: 14 éves korában abba is hagyta tanulmányait, és helyette minden idejét az egzotikus állatok beszerzésének és eladásának szentelte.
Beutazta az egész világot különös lények után kutatva, dzsungelekben és jégmezőkön járt, és a világ szinte összes valamirevaló cirkuszával és menazsériájával üzletelt.
Az arisztokraták szórakozásából közlátványosság
Akkoriban egészen máshogy néztek még ki az állatkertek, mint manapság. Nyoma sem volt a természetes környezetet imitáló kifutóknak: az állatokat ketrecekbe zárták, és a nagyközönség ezekben tekinthette meg a szörnyű körülmények között tengődő állatokat.
Az állatkertek elődei a menazsériák voltak, amelyeket a leggyakrabban uralkodók vagy gazdag arisztokraták hoztak létre, saját szórakozásukra. Nem véletlen, hogy a legrégebbi ilyen intézmény a Schönbrunni Állatkert, amelyet I. Ferenc német-római császár utasítására létesítettek, hogy a schönbrunni kastély menazsériája legyen. Ezeket az állatkerteket csak a kiváltságos kevesek látogathatták, a szélesebb néprétegek előtt csak jóval később nyíltak meg.
A 19. század során aztán átalakult az állatkertek szerepe: az uralkodók státuszszimbólumai helyett az ipari forradalomnak köszönhetően gyors ütemben növekvő európai városok fejlődésének jelképévé váltak. Ahogy Nigel Rothfels történész fogalmazott:
„a 19. század végén minden valamire való városnak kötelező volt, hogy állatkertje legyen”.
Barátja adta az emberi állatkertek ötletét
Ezeknek az állatkerteknek a jelentős részét Hagenbeck látta el egzotikus élőlényekkel: zsiráfokat, antilopokat, orrszarvúakat, párducokat, gepárdokat, bölényeket, színpompás madarakat, egyszóval rendkívül sokféle állatot szállított a világ minden tájáról. Remekül ment az üzlet, ám ahogy teltek az évek, egyre nőtt a verseny: újabb és újabb szereplők léptek színre. A bevétel csökkenése miatt Hagenback keresni kezdte a lehetőséget, hogy valami mással támogassa meg vállalkozását. Egy véletlennek köszönhette szerencséjét.
„1874-ben épp rénszarvasokat szállíttattam, amikor jó barátom, Heinrich Leutemann, az állatpiktor, megjegyezte: milyen festői lenne, ha egy lapp családot is hozhatnék az állatokkal együtt”
– írta önéletrajzában. Hagenbeck briliánsnak találta az ötletet, és azonnal a tettek mezejére lépett. Hamburgi háza mögött elkerített egy területet, ahol a két lapp család felállította sátrait, és olyan életet élt, mint odahaza. A „kiállítás” óriási érdeklődést váltott ki: a városlakókat lenyűgözték a „a természet érintetlen gyermekei”, „egész Hamburg eljött, hogy megnézze ezt a hiteles »miniatűr Lappföldet«” – írta a kereskedő.
„A legfőbb attrakció a rénszarvasok fejése volt a lappföldi kiállításon.”
A hatalmas sikeren felbuzdulva Hagenbeck nem vesztegette az időt a lappok távozása után. Azonnal újabb kiállítást szervezett, ezúttal egy nagy csapat szudáni bennszülöttet hozatott, hatalmas fekete egypúpú tevékkel és más afrikai állatokkal. Egyes feljegyzések szerint egy nap 62 ezren is ellátogattak berlini bemutatójára.
Elhurcolt bennszülötteket is kiállítottak
Az üzlet beindult, és nem volt megállás. Még azután sem, hogy egyes „kiállítások” tragédiával végződtek. 1880-ban 8 eszkimót hozatott egyik ügynökével, ám elmulasztották beoltani őket fekete himlő ellen – mindnyájan ebben a betegségben haltak meg. A feljegyzések tanúsága szerint a kiállított bennszülöttek nagy része önként vállalkozott az utazásra és a bemutatókon való részvételre. Az persze kétséges, hogy mennyire voltak tisztában azzal, pontosan mire is vállalkoznak.
Másokat azonban egyszerűen elhurcoltak: mint például azt a csoport patagóniai őslakost, akikből többen tuberkulózisban vagy kanyaróban haltak meg.
Az emberi állatkertek a 19., sőt még a 20. században is roppant népszerűek voltak: Magyarországon is volt ilyen, 1896-ban, a millenniumi ünnepségek alkalmával a budapesti állatkertben egy több mint kétszáz fős afrikai közösséget mutattak be.
Kutatók becslése szerint nagyjából 50 év alatt összesen mintegy 20-25 ezer őslakost állíthattak ki Európában és Amerikában.
Az első modern állatkert
Valamikor ez idő alatt fogalmazódhatott meg Hagenbeck fejében a gondolat, hogy nemcsak az embereket, de az állatokat is érdemes volna természetesen környezetükben megmutatni. Miután 1896-ban sikerrel kipróbálta elképzelését, hatalmas munkába kezdett: Hamburg mellett
létrehozta a Tierpark Hagenbecket, az első olyan állatkertet a világon, ahol az állatok természetes élőhelyükön, szabadon mozoghattak – legalábbis látszólag.
A látogatóknak ugyanis ez volt az érzése, ám valójában az állatokat egymástól, valamit a nézőktől is ravaszul elrejtett árkok választották el.
Hagenbeck állatkertjében egészen újfajta élményben volt része a látogatóknak. Gondosan megtervezett látvány tárult a szemük elé tavakkal és folyókkal, füves térségekkel, hegyként szolgáló kőhalmokkal. Mindez valójában szinte teljesen művi volt, ám a nézőknek mégis azt az érzést adta, hogy az afrikai szavannán vagy a dél-amerikai dzsungel egy tisztásán áll, és szinte testközelből szemléli az egzotikus állatokat.
A Tierpark Hagenbecket óriási siker volt. Olyannyira, hogy a Hagenbeck-forradalom az egész világon végigsöpört: egyre másra alakították át az állatkerteket, hogy természetes(nek tűnő) környezetben mutassák meg az állatokat. Ezzel párhuzamosan egy másik folyamat is megindult: az állatkertek megítélése és funkciója is átalakult. Fontossá váltak a szórakoztatás mellett nemcsak az ismeretterjesztő és tudományos feladatok, de előtérbe került az ilyen intézmények szerepe a veszélyeztetett fajok fennmaradásában is.
Ebből a szempontból Hagenbeck kétségtelenül fontos és pozitív szerepet játszott abban, hogy az állatkertekben elfogadhatóbb környezet alakuljon ki a fogvatartott élőlények számára, ám embereket is felvonultató néprajzi kiállításai miatt megítélése érthetően legalábbis ambivalens.
Sokkal egységesebben pozitív Gerald Durrell megítélése: Magyarországon generációk kedvenc olvasmánya volt Családom és egyéb állatfajták című önéletrajzi regénye; az író közel egy tucat állatfajt mentett meg a kihalástól.
