Az utóbbi napokban az iráni eseményeket figyelve az aggodalom tölthetett el mindenkit: pedig alakulhatott volna mindez másként is, az ország nem lenne a nyugati világ ellensége, ha reformer királyi családja véghez viheti terveit.
Ha az iráni császári család hölgyeire gondolunk, általában az utolsó sah három felesége jut még a téma iránt érdeklődőknek is csak az eszébe: a filmsztár szépségű Fauszia egyiptomi hercegnő, a válás után valóban színésznővé lett Szoraja királyné és a párizsi építészhallgatóból világismertségre szert tevő Farah császárné. Most két olyan kivételes nőre szeretnénk ráirányítani a figyelmet, akik a női egyenjogúság ügyén dolgoztak a trón közeléből, de végül száműzetésben haltak meg a „nép ellenségeiként”, egy olyan Iránt hagyva maguk mögött, amelynél alig van ma rosszabb hely a világon egy nőnek.
A 7. századi iszlám hódítás óta a népet nem avatták abba be, kikkel házasodnak össze a perzsa uralkodók, elképzelhető így, milyen ledöbbentő volt, amikor Tádzs-ol-Moluk királyné 1928-ban látogatást tett a Kom városában lévő Fatima Maszumeh-szentélyben úgy, hogy
bár a szokás szerint fátylat viselt, az arcát nem takarta el vele, ahogy illett volna.
Egy vallási vezető ezt élesen szóvá is tette, mire másnap Reza sah nyilvánosan verte meg a papot, amiért az megsértette a feleségét – akivel egyébként ekkoriban már nem osztották meg a magánéletüket, a házaspár a többi feleségnek köszönhetően elhidegült egymástól 1916-os menyegzőjük óta.
A határozott és ambiciózus asszony azonban a sah számára kapóra jött abban, hogy társadalmilag felzárkóztassa a nőket, véleménye szerint ugyanis nonszensz volt az gazdaságilag, hogy az ország lakosságának fele gyakorlatilag csak úgy eltengődik otthon a négy fal között. Nagy fába vágta ezzel a fejszéjét: a középkorias szokásokat végképp le kellett vedleni, és ezt a fátyollal kezdte (illetve a férfiaknak az európai keménykalapot írta elő), amelyben az együttműködést elvárta feleségétől és közös lányaiktól is. Tádzs-ol-Moluk lett így az első muszlim iráni királyné, aki nyilvános eseményeken megjelent, egymaga reprezentálta akár a koronát, valamint a női egyenjogúságot célzó reformpolitika arcává is vált –
ami nagyon nem tetszett a vidéki, iskolázatlan, vallásosabb, konzervatív lakosságnak, kivált a klérusnak.
A női öltözködés politikai kérdéssé vált Iránban
Pedig a célt fokozatosan akarták elérni: 1933-ban a kormány először a tanárnőket, 1935-ben pedig már a diáklányokat is arra bátorította, hogy ne viseljenek fátylat az osztályteremben, illetve a kormány támogatásával megalakult a Hölgyek Társasága is, amelynek tagjai az egyenjogúságért kampányoltak. 1936. január 8-án pedig életbe lépett a törvény, amelyről már közel egy évtizede suttogtak.
Az 1928-as év ugyanis nemcsak az iráni királyné nyilvános felbukkanása miatt volt sokkoló egyeseknek, szintúgy nagy botrányt keltett, amikor Szoraja Tarzi, Afganisztán királynéja fátyol nélkül jelent meg hivatalos iráni látogatása során a sah oldalán.
A papság tiltakozott, és felszólította a sahot, hogy utasítsa a külföldi királynét a fátyol viselésére, de ezt az uralkodó megtagadta.
Emiatt már ekkoriban elterjedt a pletyka, hogy a sah Iránban is tervezi a fátyol eltörlését. (Az afgán királyi párnak egyébként még ebben az évben le kellett mondania a trónról, elkerülve a polgárháborús helyzetet, ugyanis a sajtóban megjelentek azok a fotók, amelyeken az egyébként a több női magazint alapító és azok szerkesztésében közre is működő királynénak kezet csókolnak európai politikusok.)
De vissza a jeles dátumhoz! Aznap Reza sah, a felesége és két lányuk, Ashraf és Samsz hercegnők megjelentek a Teheráni Tanárképző Főiskola diplomaosztóján, ahol a három hölgy fátyol nélkül, nyugati ruházatban nyújtotta át a frissen végzett tanárnőknek az okleveleiket. A sah beszédében kiemelte, hogy a nőket immár nem lehet figyelmen kívül hagyni, és hogy a jövő most már az ő kezükben van. Az újságok közölték a képeket, a rendelet pedig életbe lépett, amely öt évig betiltott Iránban mindenféle fátyolviselést, a hidzsáb mellett ideértve a csadort is. E napot a nők felszabadulásának évfordulójaként ünnepelték az 1979-es iszlamista forradalomig, amely megfosztotta a tróntól a Pahlavi-dinasztiát és eltörölte a monarchiát.
Rendőri védelemmel léphettek utcára a kalapot viselő nők
A törvény sokaknál kiverte a biztosítékot, az ultrakonzervatív papság gyomra már a fátyol nélküli oktatást és a koedukált iskolákat sem vette be. A rendeletet ráadásul szigorúan és erőszakosan betartatták. A jogi nyomásgyakorlás ellenére az iráni nők jelentős része továbbra is fátylat vagy csadort viselt, vállalva a diszkriminációt: a közintézményekből, de még az éttermekből is kitiltották őket ezért.
A rendőrség is gyakran vegzálta őket, letépve a nyilvános helyeken viselt fátylakat, a tiltakozókat meg is verték, és akár még házkutatást is tarthattak, hogy elkobozzák a maradék ruhaneműt. Sok konzervatív nő inkább nem hagyta el az otthonát, hogy elkerülje ezeket az összetűzéseket. De voltak olyanok, akik öngyilkosságot követtek el, hogy ne kelljen levetniük a hidzsábjukat. Mesed városában tömegtüntetések kezdődtek így, melyeket a hadsereg brutálisan levert, több száz ember halálát, köztük nőkét és gyerekekét is okozva.
Több történész is rámutatott, hogy Reza sah fátyoltilalma példátlan,
olyan hatással volt a szankció sok iráni nőre, mintha az európaiakat kötelezték volna fedetlen felsőtesttel utcára lépni.
Korábban ugyanis, amíg létezett a rabszolgaság intézménye, a rabszolganők egyedül is közlekedhettek, és nem kellett magukat fátyollal eltakarni, mint a tisztességes nőknek, akik lenézték őket ezért. Bár az iráni nőmozgalom már az 1920-as évektől támogatta a fátyol elhagyását, közvetlenül a törvény előtt, az 1930-as évek közepén a 6,5 milliós női lakosságból mégis csupán körülbelül 4000, főként teheráni nő mert fátyol nélkül utcára lépni – ők szinte mind nyugaton tanult, vagy férjükkel ott élő és hazatért felsőosztálybeliek voltak, akik mellé a sah külön rendőri védelmet rendelt 1926-tól.
A fátyol reneszánsza
1941-ben azonban letelt az öt év, ezt követően a nők szabadon öltözködhettek. A fátyol társadalmi osztályjelzővé vált: a vallásos, konzervatív, alacsony iskolázottságú alsóbb osztályok újra elkezdték hordani, míg az iskolázott felsőbb rétegek teljesen elhagyták. A 1970-es évek végi forradalom idején a hidzsáb egyenesen politikai jelképpé vált. A Pahlavi-dinasztia szemében az országmodernizációs politikájuk elutasítását szimbolizálta ez a ruhadarab, amelyet egyre több középosztálybeli, dolgozó nő is elkezdett viselni tiltakozásképp a rendszer ellen.
Voltak, akik a nők tárgyiasítása ellen protestáltak vele, mások a konzervatív nők iránti szolidaritásból viselték, egyesek pedig a nemzeti önazonosság védelmében, a nyugati kulturális befolyás ellen. Egyes ellenzékiek a fátyol nélküli nőket ugyanis a nyugati kulturális gyarmatosítás áldozatainak, a nyugati imperializmus túlfogyasztóinak, az „elkorcsosult nyugati kultúra terjesztőinek” nevezték, akik aláásták az iszlám társadalom erkölcseit, és csak „kicsinosított burzsoá babák” voltak becsület nélkül. De Tádzs-ol-Moluk sem tétlenkedett a háttérben! Vaskézzel alakította európai stílusúvá a teheráni királyi udvart és
mivel jelentős befolyása volt fiára, az új sahra, akkurátusan választotta ki emancipált menyeit
– még ha személy szerint nem is szimpatizált velük.
Mohammad Reza sah második felesége, Szoraja királyné például igazi nemzetközi celebritásnak számított, azonban a fotó, amelyen Miami partjainál vízisel bikiniben, hatalmas botrányt váltott ki Iránban, széles körben elítélték az uralkodó feleségét fürdőruhájának erkölcstelensége miatt. A fentebbiekből fakadóan így talán semmi furcsa nincs abban, hogy az 1979-es, Homeini nagyajatollah vezette iszlamista forradalom két fontos jelmondata a következő volt: „Viselj fátylat, különben betörjük a fejed”, illetve „Halál a fátyol nélküliekre”.
Ellenséggé vált asszonyok
Persze, azok a nem konzervatív nők, akik a forradalom alatt a monarchiával szembeni ellenállásuk jeleként viselték a fátylat, nem számítottak egyáltalán arra, ami következett. Amikor 1979 februárjában először tették kötelezővé a fátylat, a liberális és baloldali nők tiltakozásokkal és tüntetésekkel válaszoltak, és több ezer nő vett részt a nemzetközi nőnapon, 1979. március 8-án szervezett női menetben. Tekintve, hogy a hatalomra jutó papság körében a nőmozgalmak támogatása okán Tádzs-ol-Moluk volt az egyik leggyűlöltebb tagja az uralkodócsaládnak, fia az elsők közt menekítette ki az országból. Az anyakirályné Beverly Hills-i házát a fundamentalista iráni diákok porig égették, így végül is a volt londoni amerikai nagykövet fogadta be Palm Springsben.
A bátor, a modern Iránért oly sokat tévő asszonyt az új teokratikus rezsim a nép ellenségének minősítette, 1982-ben halt meg így acapulcói száműzetésében.
Kimagasló életmű a magát alulértékelő hercegnőtől
Ashraf Pahlavit gyakran nevezték „a testvére mögötti hatalomnak” is, de mindenképpen kulcsszerepet játszott a nemi egyenjogúsági reformok ideiglenes legitimálásában. Bár erősen támogatta a nők alapvető életfeltételekhez való jogát, mégsem tartotta magát radikális reformernek. Úgy vélte, hogy a legtöbb kormány „krónikus közönye” az oka annak, hogy a nők jogainak világszintű előmozdítása nem valósul meg. Támogatta az írás-olvasás terjedését világszerte, különösen Iránban, ahol testvére, Mohammad Reza sah erőteljes analfabetizmus-ellenes kampányt folytatott.
Ashraf hercegnő tagja volt a Nemzetközi Tanácsadó Bizottságnak az Írástudásért, számos egyéb megbízatása mellett. Apja utasítására 1932-ben megrendezte a Második Keleti Nők Kongresszusát, majd 1965-től az ENSZ-nél tevékenykedett mint Irán képviselője az Emberi Jogok Bizottságában, valamint a Gazdasági és Szociális Tanácsban, de volt az ENSZ Nők Helyzetével Foglalkozó Bizottságának elnöke és az Emberi Jogi Főbiztosságának az elnöke is. 13 éven keresztül betöltötte továbbá az Iráni Nőszervezet elnöki tisztségét és elnökölt az Iráni Császári Szociális Szolgáltatások Alapítványában is. 1975-ben aktívan részt vett a Nemzetközi Nőév szervezésében is, mint a Tanácsadó Bizottság tagja, és két külföldi egyetem is díszdoktori címet adományozott neki annak ellenére, hogy
szüleinek döntése értelmében ő maga nem tanulhatott tovább.
1979-ben a család többi tagjával együtt száműzetésbe vonult, élt Párizsban, Monte-Carlóban és New Yorkban is, ahonnan nyíltan bírálta az Iráni Iszlám Köztársaságot.
Ebben az időszakban három könyvet is írt, amelyekben a családja körüli félreértések tisztázására törekedett. Műveit érzelmileg túlságosan túlfűtöttnek tartják, ezért kevésbé használják őket komoly történelmi forrásként. Ezek mellett több könyvet is fordított franciából perzsa nyelvre, többek között ápolással és gyermekgondozással kapcsolatos köteteket. Ashraf Pahlavi fiatalabb korában alacsony önértékeléssel küzdött. Nem szerette, amit a tükörben látott, erről egyik memoárjában így írt: „Valaki más arcára vágytam… világosabb bőrre, magasabb termetre. Mindig azt képzeltem, hogy ezen a világon alig van nálam alacsonyabb ember.” Talán ez motiválta őt a bátrabb, határozott fellépésre.
Ebben a cikkben arról olvashatsz, hogyan modernizálta egy magyar katona az iráni hadsereget.
