Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Bruno Lohse fontos szerepet vállalt Párizs művészeti értékeinek összegyűjtésében és ellopásában a második világháború alatt. Jó viszonyban volt Hermann Göringgel, akinek számos festményt és szobrot játszott át – mégis, a nácik veresége után megúszta a büntetést.
Amikor 1940-ben a német hadsereg elfoglalta a francia fővárost, teljesen átalakult a párizsiak élete. Június 14-étől éjszakai kijárási tilalmat vezettek be, az élelmiszert, a dohányt és a szenet fejadagokban mérték. Sokan ott is hagyták a várost, hogy inkább valahol vidéken húzzák meg magukat. A helyiek a túlélésre – és egyesek az ellenállásra – koncentráltak. A zsidóknak előbb sárga csillagot kellett viselniük, majd 1942-ben koncentrációs táborokba hurcolták őket. Ebben az időben érkezett a francia fővárosba Bruno Lohse: megbízatása arra szólt, hogy mérje föl és katalogizálja a híres zsidó származású műkereskedő, Alphonse Kann több mint 1200 tételből álló gyűjteményét.
A rákövetkező években a német Lohse a francia műkincsek szisztematikus begyűjtésének egyik központi figurájává vált.
Göringnek imponált Bruno Lohse tudása
Lohse Berlinben élt, és apja házában rendezte be műkereskedését, amikor a nácik hatalomra kerültek. Még 1937-ben belépett a Nemzetiszocialista Német Munkáspártba, illetve az SS-be – nem sokkal később már a német légierő, a Luftwaffe kötelékében szolgált. Hermann Göring fölismerte művészeti képzettségének előnyeit, így került a Rosenberg bevetési törzshöz (Einsatzstab Reichsleiter Rosenberg – ERR),
Hitler műkincsek megszerzésével foglalkozó alakulatához.
Noha az ERR párizsi részlegének Kurt von Behr volt a vezetője, Lohse Göring révén speciális kiváltságokat élvezett, például nem kellett egyenruhát hordania. A legfrissebb feljegyzések szerint a következő években Lohse több mint 21 900 műkincs begyűjtésében vett részt – a legtöbbet zsidók otthonaiból vagy magángyűjteményeiből, illetve általuk vezetett galériákból, múzeumokból szerezte.
Módszerei roppant változatosak voltak: olykor megvásárolta az alkotásokat – a legtöbbször persze fillérekért, kihasználva a francia zsidók kiszolgáltatott helyzetrét –, ám a lopástól sem riadt vissza.
A műkincsek közül a legértékesebbeket a Linzbe tervezett – és sosem megvalósuló – Führermúzeumba szánták, ám rengeteget maga Göring kaparintott meg, hogy elhunyt felesége emlékére Carinhallnak keresztelt hatalmas vadászkastélyát dekorálja velük. A följegyzések szerint Lohse 1940 és 1942 novembere között az összelopkodott alkotásokból összesen 20 kiállítást szervezett a párizsi Jeu de Paume múzeumban – innen Göring 594 műkincset vitetett Carinhallba.
Rengeteg festményt és szobrot raboltak össze
Párizsi ténykedése során két fontos segítője is akadt: Maria Almas-Dietrich és Karl Haberstock. Előbbi művészeti galériát üzemeltetett Münchenben, és az évek során kifejezetten szoros kapcsolatot alakított ki Hitlerrel – Almas-Dietrich adta el a Führernek 1936-ban Anselm Feuerbach Nanna című képét, amely a náci vezér egyik kedvenc festménye lett. Karl Haberstock hasonlóképpen a náci elit köreiben mozgott, Hitlernek, Göringnek és Goebbelsnek is adott el festményeket.
Csak a Führer több mint 100 képet vásárolt tőle.
Haberstocknak komoly szerepe volt abban is, hogy eltávolítsa a német múzeumokból a nem kívánatosnak tartott, vagyis alsóbbrendű „fajok” művészei által készített alkotásokat. A legújabb kutatások szerint a nácik a második világháborúban összesen 600 ezer műkincset gyűjtöttek össze – nagyjából 100 ezerről ma sem tudni, mi lett a sorsa.
Amikor a normandiai partraszállás után a németeket 1944-ben kiszorították a szövetséges csapatok a francia fővárosból, egy rövid berlini kitérő után Lohsét a Neuschwanstein kastélyba küldték. Feladata az volt, hogy óvja meg a pusztulástól azt a rengeteg műkincset és a velük kapcsolatos följegyzéseket, amelyeket a kastélyban a nácik fölhalmoztak, és Robert Scholz, az ERR főtanácsadójának szavai szerint „adja át az alkotásokat az amerikai hatóságoknak, amennyiben Füssen (a legközelebbi város – a szerk.) elesik”.
Dokumentumfilm is készült Bruno Lohséről:
Csak halála után derült ki az igazság
A háború végén Lohse amerikai fogságba került – könnyen halálos ítélet is várhatott volna rá, hiszen a legendás francia ellenállónő, Rose Valland, aki a Jeu de Paume-ban dolgozott, és titokban följegyzéseket készített a műkincsek sorsáról, az ERR rémtetteiről is tanúskodott. Egy véletlen húzta ki a csávából: a Rosenberg bevetési törzs vezetője, Kurt von Behr öngyilkos lett, így Lohse mindent ráfoghatott. Együttműködött az amerikai nyomozókkal, és volt is mit megosztania velük az ellopott műkincsek sorsásról.
Ennek köszönhetően megúszta a büntetést, és 1950-ben végleg fölmentették. Noha az ítélet eltiltotta a műkincskereskedéstől, ez nem gátolta meg abban, hogy sok más korábbi náci műkereskedőhöz hasonlóan,
bizonyos alkotásokkal kapcsolatban, amelyek eredeti tulajdonosa elhunyt a háborúban, kárpótlási igényt nyújtson be.
Noha Lohse a háború után a tárgyalásán azt vallotta, hogy egyetlen műkincs sincs a birtokában, 2007-es halála után kiderült, hogy hazudott. Hosszas nyomozás eredményeként ugyanis a hatóságok egy zürichi bank trezorjáig jutottak – a széf egy bizonyos Schönart Anstalt nevű cég nevére volt bejegyezve, amiről kiderült, hogy Lohse alapította. A páncélszekrényből több értékes festmény is előkerült, köztük Camille Pissarro „Le Quai Malaquais et l'Institut” című képe, amely miatt a nyomozás megindult. A Párizst ábrázoló alkotás mellett Monet-nak és Renoirnak tulajdonított művekre is bukkantak a széfben, ám a Lohse – és más náci műkereskedők, műkincstolvajok – által a háború alatt és után megszerzett festmények és szobrok utáni nyomozás még ma sem fejeződött be.
A nácik által elrabolt, ám megkerült műkincsek sorsa egyáltalán nem egyértelmű: egészen más például az amerikai és az európai szabályozás.
