Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A fiatal magyar írónő hosszú évek óta utazik a világban, azzal a céllal, hogy felfedezze és megmutassa a különböző országok igazi arcát.
Balogh Boglárka író, újságíró bár Portugáliában él, most éppen Marokkóban érem utol, ahol másfél hónapot tölt, hogy felfedezze az afrikai ország titokzatos világát. Utazása során ismét olyan helyeket keres fel, amelyek a turisták előtt rejtve maradnak, beszámolói által azonban mi is betekintést nyerhetünk ezekbe a különleges térségekbe.
Boglárka közel 15 éve járja a világot, de nem a felkapott nyaralóhelyeket választja úti célnak. Inkább India leprakolóniáiba látogat, vadászni megy a hadza törzs tagjaival Tanzánia erdőibe, vagy éppen 14 órát zötykölődik egy helyi buszon Afrikában, hogy egy törzsi marhavásárra eljutva hegtetovált emberekkel találkozzon. De nyomozott már illegális vadállat kereskedők után Borneóban, és foglalkozott az albínógyilkosságok, valamint a rituális csonkítások témájával is. Történetei egyszerre felkavaróak és megindítóak, Ezerarcú Föld című könyve pedig komoly társadalmi, kulturális és környezetvédelmi témákat dolgoz fel. De vajon hogyan lett egy fiatal joghallgatóból világutazó, és miként járja a világot immáron édesanyaként? Balogh Boglárka írónővel beszélgettünk.
Hogyan kezdődött a világjárásod? Milyen indíttatásból utaztál el Afrika legszegényebb országaiba?
Mindig is faltam a könyveket ezek alapozták meg bennem az utazási vágyat, hogy egyszer én is bejárjam a földet. Már az ELTE jogi karán tudtam, hogy nem irodában vagy papíron szeretnék foglalkozni világunk fontos kérdéseivel, hanem terepen. Később Nagy-Britanniában éltem, ahol megtanultam angolul, és pénzt gyűjtöttem az utazásaimhoz. Egy olasz vendéglőben dolgoztam, ahol főséf lettem, de a munka mellett folyamatosan olvastam, tanultam és egyre inkább arra készültem, mit akarok a jövőben. Első nagy utam Kenyába vezetett, ahol egy árvaházban önkénteskedtem négy hetet, majd beutaztam Ugandát és Ruandát is. Ezután kezdtem el beszámolókat írni többek között a National Geographic Magyarországnak, és laptopom, valamint a fényképezőm azóta is mindig velem vannak.
Az utazásaidat pontosan megtervezed, vagy inkább hagyod, hogy sodorjanak az események?
Minden utamra felkészülök, rengeteget olvasok az adott térségről, mert nem akarom, hogy nagy meglepetés érjen, a munkámból kifolyólag pedig tudatosan kutatok az érdekességek után.
Mégis sokszor abból adódnak a legjobb történetek, amikor rábízom magam a helyiekre, vagy más utazók tippjeire.
Azért kerültem az ugandai karamodzsong törzs marhavásárára is, mert előző este egy holland-vietnami pár a lelkemre kötötte, hogy busszal utazzak el a 14 órára lévő faluba. Persze, hogy igent mondtam. Másnap kora reggel már útitársammal én is ott zötykölődtem a helyi járaton az afrikai hőségben, egy telefonszámmal a zsebemben. Bár fogalmam sem volt, mire számítsak, de ahogy megérkeztünk, várt ránk a helyi törzs főnöke. Ebből a látogatásból aztán olyan fotók születtek, amelyeket több más afrikai nép képeivel együtt a Magyar Nemzeti Múzeumban állíthattam ki.
Az elmaradottabb országokban nyomorral és rossz higiéniai feltételekkel szembesülhetsz. Európai nőként ez szokatlan lehet, mégsem úgy utazol, mint egy átlagos turista. Milyen körülmények között járod a világot?
Mindig is a helyiek között éltem, azt eszem amit ők, azzal utazom, amivel az adott országban a legtöbben, hiszen azért vagyok ott, hogy megismerjem a térséget és lakóit.
Soha nem a luxust keresem, hiszen a csillogástól akkor nem lehetne látni a valóságot.
Ültem már vonaton 36 órát Indiában, ami a koszt és a kemény hevederen való alvást leszámítva az egyik legélvezetesebb út volt. De vezettem már tuktukot is Srí Lankán, Ázsia országaiban pedig rendszeresen motorral közlekedem. Igaz, riport miatt, de aludtam már a maharadzsák palotáiban, vagy Váránasziban szobahiány miatt fenn a tetőn, Dél-Afrikában pedig közel 6 hónapot sátoroztam.
Mindeközben mély és szívszorító témákkal foglalkozol. Hogyan tudod a látottakat magadban feldolgozni?
Az írás nagyon sokat segít a feldolgozásban. Most is emlékszem, Phnom Phentől 25 kilométerre, egy háromszor három méteres apró bambuszkunyhóban velem egykorú fiatal nő térdelt a padlón, keservesen sírt, és egy ikerpárt tartott az ölében, alig kétheteseket. Mellette egy négyéves kisfiú riadtan figyelte. A fiatal nő rám nézett, nyitott száján át izgatottan, kapkodva vette a levegőt, valamit mondani akart, de a könnyei elnyelték a szavakat.
Így csak kétségbeesetten felém nyújtotta az újszülötteket: „Vidd magaddal őket!”.
A családot az apa teljesen magára hagyta ház, élelem, pénz és jövő nélkül, amikor az asszony másodjára terhes lett. A falubeliek fogadták be őket, és ajánlották fel nekik az üresen álló kunyhót, holott legtöbbjük napi 300 forintnyi rielből élt. Még 14 év után is eszembe jut, vajon mi lehet velük.
Soha nem kerülted a nehéz helyzeteket, még India leprakolóniáit is felkerested. Milyen benyomásokat szereztél ott?
India sokak szerint nehéz terep, már ha az ember nem csak a bérelt autójából és a szállodából akarja látni az ottaniak életét. Csodálatos, színes, sokszor nagyon barátságos, máskor pedig megdöbbentően begyöpösödött. A sancat mocani leprakolónia lakóinak igazságtalan története tökéletes példa ez utóbbira.
Mai napig rengeteg a tévhit ezzel a betegséggel kapcsolatban, holott a bibliai idők óta ismerjük. Nehezen fertőz, szoros és tartós érintkezés útján terjed, leginkább a rossz higiénés körülmények között élő közösségekben, nem csoda, hogy nyomorbetegségnek is nevezik. Gyakran évtizedekig tünet nélkül lappang, és csak később támadja meg az idegeket, a súlyos sérüléseket. Előfordulhat, hogy mondjuk egy mély vágást nem vesz komolyan a beteg, csak jóval később, amikor a seb már állandó gyulladásban van. Ha pedig a fertőzés már elterjedt, sokszor a csonkolás az egyetlen lehetséges megoldás.
Ugyanakkor kevesen tudják, hogy az emberek 95 százaléka immúnis a fertőzésre, és az antibiotikummal kezelt betegek a kúrát követően egy-két nappal már nem fertőznek. A leprásokat évszázadok óta kiközösítették, ezzel ítélve halálra őket, Indiában sokszor ma sincs ez másképp.
Szerencsére azonban egyre több civil szervezet foglalkozik a kérdéssel, a sancat mocanihoz hasonló otthonok számos helyen felépültek, új életet és lehetőséget biztosítva a kitaszítottaknak.
Régóta készültél rá, hogy könyvet írj az utazásaidról? Tudatosan gyűjtötted hozzá az anyagot?
2010 óta járom a világ országait természetvédelmi, állatvédelmi, szociális témákon dolgozva, és a célom mindig az volt, hogy útirajzokban számoljak be tapasztalataimról, de nem kimondottan könyvben gondolkodtam. Aztán amikor legalább harminc téma összegyűlt, amelyekben az emberi történetek és a fotók is különlegesek voltak, összeültünk a kiadóval, hogy mi lenne, ha készítenénk egy, a bolygónk zugait bemutató színes kaleidoszkópot.
Engem az emberi történetek vonzanak. Borneón heteket töltöttem állatvédők közt vagy épp a fejvadász iban törzsnél, mert fontosnak tartottam, hogy legyen idő beszélgetni, ismerkedni.
Ezeket az élményeket összegeztem az Ezerarcú Földben, a Bakancslistában, de a most készülő kötetemben is világunk olyan különleges szegleteit és kultúráit járjuk majd be, mint a kínai kormoránhalászok vagy épp a marokkói Ájit Benhaddu. A naplószerűen megírt könyv, reményeim szerint, karácsonyra lesz kint a polcokon.
Melyik téma vagy helyszín gyakorolta rád a legnagyobb hatást?
Nehéz kiemelni egyet, mert mindegyik más miatt fontos, de egyértelműen India a szívem csücske. Azonban a legnagyobb hatással az utóbbi években Gyöngyi Krisztián ökológus, orrszarvú-kutatónak és a feleségének, Bedő Orsolyának a története volt rám. Krisztián az életét az orrszarvúk megmentésének szentelte, és épp a ruandai Akagera Nemzeti Parkban dolgozott, mikor 2017 júniusában egy sebesült hímet próbáltak megkeresni. A bevetésnek azonban halálos kimenetele lett: Krisztiánt a rájuk törő orrszarvú elütötte a vállával, és olyan súlyos fejsérülést szenvedett, hogy a helyszínen életét vesztette. Mindössze 43 éves volt. Felesége, és másfél éves kislánya kint tartózkodtak vele, a szállásukon várták, hogy hazatérjen. Magyarországon korábban senki nem hallott Krisztián elképesztő ökológiai munkásságáról, ezért felvettem a kapcsolatot a feleségével, hogy egy kötetben dolgozzuk fel az életét. Ebből született Az orrszarvúk hajnala című könyv.
A regény megírása után Magyarország végre felfigyelt erre a nem mindennapi emberre, és a köztársasági elnök elutazott a tragédia színhelyére, hogy az özvegye jelenlétében megkoszorúzza a Krisztiánnak állított emléktáblát, és lerója tiszteletét az ökológus munkássága előtt. Mert bizony az ő helye ott van Kittenberger Kálmán mellett.
Bár úgy tűnik, félelem nélkül vágsz neki a nagyvilágnak, volt olyan hely, ahol veszélyben érezted magad?
Szerencsére soha nem volt ilyen, a biztonsági szabályokat mindenütt betartom. De nem kell ahhoz utaznunk, hogy az embert baj érje, viszont ha állandóan azon gondolkodnék, milyen veszélyek leselkedhetnek rám, nem vágnék neki semminek, és akkor olyan élményekben sem lenne részem, amelyeket aztán örök életre magamban hordok.
Néhány éve Portugáliába költöztél, és már nem egyedül, hanem a családoddal, és a négyéves kisfiaddal utazol. Mi volt az első nagy utazásod vele? Ő hogyan viseli a világjárást?
Első nagy utazása másfél évesen volt Montenegróba autóval, ezt követte Thaiföld, ami mai napig az egyik kedvence.
Imád repülni, pancsolni a 19 fokos óceánban, de azt is alig várja, hogy a nagyszüleihez mehessen Nyíregyházára.
Nagyon nyitott, kíváncsi, önfejű gyerek, aki mindent meg akar nézni, szagolni, érinteni. Neki természetes, hogy Srí Lankán odaül a kártyázó férfiak mellé a földre, hogy leáll beszélgetni a kambodzsai pincérlányokkal, vagy rászól az édesapjára, keressen neki aprót, amit a féllábú kéregető bácsinak odaadhat a marokkói bazárban. Persze, pont ezért nagyon intenzív is a vele való utazás, mert ahhoz hogy ő szabadnak érezze magát, és a vele született személyisége kibontakozhasson, a biztonságos feltételeket nekünk kell megteremteni. Azonban abban biztos vagyok, hogy sokoldalú, több nyelvet beszélő felnőtt lesz, aki tisztelni és védeni fogja a bolygót, és a benne élő lényeket.
Szokott honvágyad lenni? El tudod képzelni, hogy valaha hazaköltözz Magyarországra?
Sosem éreztem azt, hogy elszakadtam Magyarországtól, a családom, a barátaim a munkám idekötnek. Jó hazamenni, de ugyanolyan öröm visszatérni Portugáliába is, ma már az itthon és otthon fogalma szépen kiegészítik egymást.
Ha szeretsz utazókról, történelmi jelentőségű felfedezőkről olvasni, akkor ezt a cikket neked ajánljuk.
