Több mint ezer évig élt Kínában a lábelkötés hagyománya, amely során a nők rengeteg fájdalom és szenvedés árán torzították el a lábfejüket. Hihetetlen, hogy még ma is élnek olyanok, akik néhány évtizeddel ezelőtt még naponta cserélték a kötést e végtagjukon.
A szépségért meg kell szenvedni, mondják, de az ember azt gondolná, azért mégiscsak vannak határok. Egészen addig, ameddig el nem jutunk Kínáig, ahol a 10. századtól egészen a Kínai Népköztársaság 1949-es megalakulásáig kulturális gyakorlat volt a nők lábelkötése.
Udvari táncosnő hozta divatba
Noha teljesen pontosan nem tudják, hogy mikor és miért terjedt el a kínai nők lábelkötésének hagyománya, azt valószínűsítik, hogy a 10. századi Yao Niang nevéhez fűződik. Az udvari táncosnő újhold formájúvá kötött lábával valósággal elbűvölte Li Yu császárt. A láb megváltoztatott alakja miatt a járás is átalakult, ha úgy tetszik, a comb- és fenékizmokra támaszkodott. Nem csoda hát, hogy a lábelkötés már a kezdetektől fogva erotikus felhangot kapott, pláne azután, hogy más udvarhölgyek is elkezdték a kötözést.
Már kiskorukban elkezdték kötözni a kínai lányok lábát
A lábelkötést az anyák, a nagymamák vagy az idősebb nő rokonok általában a kislányok 4-6 éves korában kezdték el, de volt olyan is, akinek az első kötés már 3 éves korában a lábára került. A végső cél az volt, hogy a lábfejet 3 hüvelyk, vagyis úgy 7-8 centiméter hosszúra alakítsák, amely ideális lótuszlábnak számított. Ez úgy nézett ki, hogy a négy kisebb lábujjat a sarok felé hajlították, nincs mit szépíteni, eltörték, majd a talp alá gyűrve, szorosan bekötötték.
Hogy meggyorsítsák az átalakulási folyamatot, a lányoknak hosszú utakat kellett megtenniük gyalog.
Borzasztóak voltak az átalakítás következményei
Az évekig tartó, rendkívül sok fájdalmat okozó lábalakítás során minden egyes alkalommal, amikor leoldották a kötést, a kötszereket és a lábakat megtisztították. Eltávolították az elhalt bőrt, az alvadt vért, valamint kezelték a hólyagokat és a gennyedző sebeket. A lábelkötés borzalmas következményei közé tartozott a bénulás, az üszkösödés vagy a fekélyesedés is, és bár nem történt meg gyakran, de akár halált is okozhatott.
A viselés közben a kötszerek aligha látszottak, hiszen a nők időponttól és alkalomtól függően más és más díszes cipőt és lábszárvédőt húztak.
A termékenység szimbólumaként tekintettek rá
A kínai hagyományt egyébként a fiatal lányok beavatási szertartásának tekintették, és úgy vélték, hogy e gyakorlat készíti fel őket a serdülőkorra, a menstruációra és a szülésre. Ugyanakkor az engedelmesség jelképe is volt, nem csupán a mozgásban korlátozta a nőket, hanem ezzel gyakorlatilag a férfiak alá is vetették magukat. A lábelkötés nemcsak a nemek közötti különbségeket, hanem a lányok házasodási esélyeit is növelte, valamint egy közös erős köteléket is jelentett az anyák, a lányok és nagymamák között.
A férjhez menő lányok lábmérete tulajdonképpen a család saját pénznemévé és a felfelé irányuló mobilitás eszközévé vált a társadalomban.
A legkívánatosabb menyasszonynak háromhüvelykes – kb. 7,5 centiméteres – lába volt, ez volt az arany lótusz. Noha a négyhüvelykes – 10 centiméteres – lábfej ezüst lótuszként is tiszteletre méltónak számított, a vas lótusznak minősített öthüvelykes vagy annál hosszabb láb tulajdonosainak már meglehetősen rosszak voltak a házassági kilátásai.
A lábelkötésről egyébként az a nézet is elterjedt, hogy növeli a termékenységet, miután a vér a lábakba, a csípőbe és a szemérem területére áramlik.
Egy évezred után szakadt vége a hagyománynak
A több mint ezer éven át élt hagyományt a Qing-dinasztia idején, a 17. században uralkodó Kangxi császár 1662-ben betiltotta, de miután ennek ellenére is sok nő kötözte a lábát, 1668-ban vissza is vonta a tilalmat. Az ellenvélemények akkor kezdtek el igazán terjedni, amikor misszionáriusok érkeztek Kínába, akik egyenesen kegyetlennek ítélték a gyakorlatot. Emellett az is egyre nyilvánvalóbbá vált a hagyománykövetők számára, hogy a lábelkötést a világ többi részén élők lenézik, sőt a legtöbben a női test megcsonkításaként értelmezik. Többek között ezek hatására döntöttek úgy az 1911-es nemzeti forradalom utáni évben, hogy betiltják a csaknem egy évezredes hagyományt. Ahhoz azonban, hogy végleg befejezzék e gyakorlatot a nők, még jó pár évtizednek kellett eltelnie: egészen 1949-ig, a Kínai Népköztársaság megalakulásáig alkalmazták.
Ha szeretnél még több érdekességet megtudni a világból, akkor érdemes megismerned azt a népet is, amelynél az esküvő után akár 4 évig is tilos a nőnek főznie – a róluk szóló cikkünket itt találod.
