Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
129 embernek veszett nyoma minden idők egyik legtragikusabb és legrejtélyesebb expedíciója során: a szerencsétlenül járt emberek a sarkkörön túl az északnyugati átjárót keresték.
1845. május 19-én az angliai Greenhithe kikötőjéből két jól felszerelt hajó indult útnak: a 378 tonnás Erebus és a 331 tonnás Terror, összesen 134 emberrel a fedélzeten. Igyekeztek mindent magukkal vinni, amire egy hosszú úton szükség lehet:
tartósított élelmiszert, sózott húst, 8000 darab konzervet, de 1000 kötetes könyvtár is várta a legénység tagjait, ha unatkoznának.
A melegről pedig egy gőzzel működő fűtőberendezés gondoskodott.
Erre különösen nagy szükség volt, a hajó úti célját tekintve – az Erebus és a Terror ugyanis az északnyugati átjárót keresték, messze fenn, északon. Grönlandon még megálltak: hazaküldtek öt embert és a szállítóhajókat, leöltek tíz ökröt, a legénység tagjai pedig megírták utolsó leveleiket a családjuknak. Ezután már senki nem hallott róluk.
Sir John Franklin tervei
Az expedíció vezetője az 59 éves Sir John Franklin volt, aki már többször járt a sarkvidék közelében: 1818-ban, egy expedíció másodtisztjeként, a Spitzbergákig jutott, majd Kanadában próbálta meg feltérképezni az örök fagy addig ismeretlen területeit. Ez alkalommal úgy tervezte, az Atlanti-óceánon átkelve az észak-kanadai Baffin-öbölbe hajózik, majd a Lancaster-szoroson átkelve megkeresi az északnyugati átjárót. Az utolsó szemtanúk, két bálnavadászhajó legénysége a Baffin-öbölben látták az Erebust és a Terrort: arra várakoztak, hogy az időjárás lehetővé tegye a szoroson való áthaladást.
Felesége kezdte kerestetni
Ami ezután történt, azt jóval később lehetett csak rekonstruálni. Teltek az évek, de az északnyugati átjárót kereső expedíció tagjairól semmilyen hír nem érkezett. Ez önmagában még nem lett volna szokatlan: az efféle expedíciók évekig elhúzódhattak, ezért is készültek nagy mennyiségű élelemmel az útra. Franklin felesége, Lady Jane azonban nyugtalankodott, és a közvéleményt is foglalkoztatta, hová lettek a felfedezők. 1848 tavaszára megszervezték a mentőexpedíció indulását: három csoport indult útnak, hogy Franklin és a legénység nyomára akadjanak. Nem csekély pénzjutalmat, 20 000 fontot ígértek annak, aki az expedíció nyomára bukkan, de ez sem vezetett eredményre.
Bennszülött szemtanúk
1850-ben már 11 brit és két amerikai hajó kereste az expedíció eltűnt tagjait, és ekkor végre nyomokra is bukkantak: sírokra, valamint néhány használati tárgyra. 1854-ben újabb hírek érkeztek: John Rae szőrmekereskedő és felfedező kereskedni szándékozó inuit őslakosokat talált, akik elárulták neki:
társaik négy téllel azelőtt 40 férfit láttak a Vilmos király-szigeten, akik egy csónakot vonszoltak dél felé.
Az európai férfiak gesztusokkal elmagyarázták, hogy hajóikat összezúzta a jég, és délre tartanak, hogy vadászhassanak. Amikor a bennszülöttek egy év múlva visszatértek, 30 holttestet találtak – a kannibalizmus jeleivel. Rae-t akkor győzték meg végleg a beszámolók, amikor eladásra kínáltak neki egy ezüsttányért: ezen a Sir John Franklin, KCH felirat szerepelt.
„Vademberek vad meséi”
Rae megírta jelentéseit, amelyeket a Brit Admiralitás meggondolatlanul kiadott a sajtónak. A viktoriánus társadalmat felháborították a hírek: „vademberek vad meséinek” nevezték a beszámolót, és két másik kutatót küldtek a helyszínre. James Anderson és James Stewart szintén találkozott bennszülöttekkel, akik megerősítették a már hallott híreket, és két fadarabot is találtak: egyiken az Erebus, másikon a Mr. Stanley név szerepelt. (Az Erebus orvosát hívták Stanley-nek.)
Üzenet a túlvilágról
Az expedíció szerencsétlenül járt tagjainak üzeneteit a harmadik, Francis Leopold McClintock által vezetett kutatócsoport találta meg 1859-ben. (Ennek költségeit Lady Jane Franklin saját pénzből finanszírozta, hiszen a Franklin-expedíció tagjait már 1854-ben elhunytnak nyilvánították.) Az első üzenet 1847. május 28-áról származott, ebben még azt írták, Franklin irányítja az expedíciót, és minden rendben van. A második levél viszont már arról számolt be, hogy az előző üzenetet író parancsnokok életüket vesztették, csakúgy, mint maga Franklin és 24 másik ember, a hajók a jég fogságában rekedtek, a túlélők pedig gyalog fognak továbbmenni. McClintock emberi csontvázakat és használati tárgyakat is talált, csakúgy, mint a területet később átfésülő kutatók. Az elkövetkező évtizedekben újabb és újabb inuitokat kérdeztek ki, de végül be kellett látniuk:
az expedíció minden tagja életét vesztette, Franklin feljegyzései pedig megsemmisültek.
Szörnyű körülmények a sarkvidéken
Az expedíció végzetes útját végül rekonstruálták. E szerint Franklin és két hajójának legénysége az első telet a kopár és fagyos Beechey-szigeten vészelte át – három ember már ekkor életét vesztette. Ezután dél felé hajóztak, és a szintén lakatlan és barátságtalan Vilmos király-szigetig jutottak, ahol a hajók a jég fogságába estek, a legénység és a tisztek pedig próbáltak valahogyan életben maradni.
A hajó három évre elegendő élelmiszert szállított, azonban arra senki nem számított, hogy a legénység tagjainak majd a fagyott szárazföldön kellene boldogulnia. A szerencsétlen hajósok még két évig sínylődtek a szigeten; egyre többen meghaltak, köztük maga Franklin is. A túlélők szenvedtek a mardosó éhségtől – még a csizmáikat is elfogyasztották, és mint a közelmúlt vizsgálatai kimutatták, a kannibalizmusról szóló hírek sem a képzelet szüleményei voltak. Az utolsó túlélők megpróbálták elhagyni a Vilmos király-szigetet, de nem sikerült – mindannyian ott lelték végzetüket. A későbbi ásatások és vizsgálatok szerint a hidegen és az éhezésen kívül tuberkulózistól, skorbuttól és ólommérgezéstől szenvedtek; ez utóbbit a hanyagul leforrasztott konzervdobozok, esetleg a hajó vízvezetékcsövei okozhatták.
Franklin valószínűleg nem volt tudatában annak, hogy nem hozott jó döntést, amikor nyugatról akarta megkerülni a szigetet, a túlélők pedig szintén hibáztak, amikor dél felé fordultak:
ha észak vagy nyugat felé fordultak volna, a keresésükre indult első expedíció megtalálhatta volna őket.
Még ma is tart a kutatás
Az expedíció sorsával kapcsolatban még a közelmúltban is kiderültek új információk: 2017-ben például DNS-vizsgálatok alapján felvetődött, hogy elképzelhető: nők is voltak az expedíció tagjai között, akik, amíg lehetett, titkolták a nemüket. 2014-ben az Erebust találták meg, a Vilmos király-szigettől nyugatra, majd 100 kilométerrel odébb, 2016-ban a Terror roncsai is megkerültek. A feltárás éveket vesz igénybe, és jelenleg is folyik: a búvárok tengerészládákat, térképkészítő eszközöket, érméket, étkészleteket, pisztolyokat és gyógyszeres üvegeket találtak – a Franklin-expedíció szerencsétlenül járt tagjainak személyes tárgyait megőrizte a tenger.
Ha szívesen olvasnál még felfedezőkről, kattints ide!
