Ady költészetének ihletője, a mindössze 46 évet élt francia költő múzsái között volt egy Fekete, egy Fehér és egy Zöldszemű Vénusz is.
Charles Baudelaire nem szerette a mostohaapját. Gyerekkorától kezdve lázadt a szigorú katonatiszt ellen, fegyelmezetlen magatartására gyakran panaszkodtak iskolai tanárai. Akkor sem lett jobb a helyzet, amikor szülei tanácsára jogot kezdett tanulni: gyakran kért pénzt a szüleitől, amit aztán gyorsan elvert a bordélyházakban és a párizsi éjszakában, majd rabja lett a hasisnak, az ópiumnak, és a zöld méregként is emlegetett korabeli divatos alkoholnak, az abszintnak. Ráadásul nemi betegségeket szedett össze, köztük valószínűleg a gyógyíthatatlan szifiliszt is, egy Sarah la Louchette („Kancsal Sarah”) nevű prostituálttól. Alig húszévesen pedig bejelentette: a jogi pálya helyett irodalmi karrierre vágyik, ami végképp elkeserítette a családot.
Hajóval az egzotikus Indiába
Édesanyja később így emlékezett erre a döntésre: „Ó, micsoda bánat! Ha Charles akkor a mostohaapjára hallgat, egészen más karrierje lett volna… Nem hagyott volna nyomot az irodalomban, az igaz, de boldogabbak lettünk volna mindhárman.” (Édesanyjával szoros, már-már kórosnak tűnő kapcsolata volt élete végéig, még 36 évesen is azt bizonygatta neki egy levelében, hogy „Hidd el, hogy teljesen és kizárólag hozzád tartozom.”) A nevelőapa, Jacques Aupick úgy határozott, kiszakítja a fiút a párizsi, romlott környezetből. 1841 júniusában a húszéves fiatalember hajóval útnak indult Indiába, úti célja eredetileg Kalkutta lett volna, de végül úgy döntött, inkább kiszáll Mauritiuson. Néhány hetet töltött ott, illetve a szomszédos Réunion szigetén, és annak ellenére, hogy kevés konkrétumot tudunk erről az utazásról, annyi bizonyos, hogy életre szóló benyomások érték: a tenger, az utazás, az egzotikum számos versében visszaköszön.
A Fekete Vénusz
Utazását megszakítva, a tervezettnél hamarabb visszatért Párizsba, és ott folytatta pazarló életmódját, ahol korábban abbahagyta. Jelentős örökséghez jutott, így számolatlanul szórta a pénzt: jól szabott ruhákat, könyveket, festményeket, drága ételeket és borokat vásárolt, valamint nem utolsósorban hasist és ópiumot. Hazatérése évében, 1842-ben ismerkedett meg Jeanne Duvallal, egy haiti származású, francia és afrikai felmenőkkel rendelkező táncosnővel, akinek egzotikus külseje rabul ejtette a költőt. A 19. században a fekete bőrű nők egyébként is különösen egzotikusnak (és szexuálisan izgatónak) tűntek az európaiak számára: Sarah Baartmannt, egy dél-afrikai nőt például hottentotta Vénuszként mint látványosságot mutogattak; egy fiatal szenegáli lány, Ourika pedig valóságos divathullámot indított el: regényeket, színdarabokat, sőt, ruhákat és ékszereket inspirált az alakja. (Ourikát afféle házi kedvencként kapta egy arisztokrata család Szenegál francia kormányzójától.)
Egzotikus táncosnő
A gyarmatokról érkező, fekete bőrű nő tehát mindenképpen izgalmas és egzotikus volt az egyébként is lázadó szellemű Baudelaire számára. Veszélyes, titokzatos szépségnek látta Duvalt, aki valószínűleg leginkább a biztonságot kereste a férfi mellett. Húsz éven át éltek együtt, viharos kapcsolatban, kisebb-nagyobb megszakításokkal, szét- és összeköltözésekkel. Duval megmérgezte Baudelaire macskáját, a költő pedig arra panaszkodott anyjának írt leveleiben, hogy Jeanne túlságosan uralja őt. Duvalnak színésznőként nem voltak jelentősebb sikerei, valószínűleg Baudelaire-en kívül is voltak szeretői (köztük a fotográfus Nadar); az is meglehet, hogy prostituált volt. Baudelaire édesanyja nem kedvelte a fekete nőt: úgy tartotta, az „kínozza” a fiát, és elszedi a pénzét. Mindezek ellenére Jeanne volt az a nő, akit a költő a legjobban szeretett egész életében, és aki olyan verseket inspirált, mint A balkon vagy az Exotikus illat. A költő maga is a Fekete Vénusz erotikus vonatkozásait hangsúlyozta: az illatát, a mozgását vagy éppen a haját, melynek dohányillata „ópiummal és cukorral keveredik”, miközben „a kátrány, a mosusz és a kókuszolaj illatkeveréke részegít” – írja A felevilág egy hajsátorban című versében (Szabó Lőrinc fordítása). Máskor macskához (A macska), tekergő kígyóhoz (A táncoló kígyó) hasonlítja. Baudelaire többször le is rajzolta Duvalt, majd 1862-ben Édouard Manet is lefestette a nőt (címlapképünkön látható), aki ekkor már súlyos beteg és vak volt a szifilisztől. Egyesek szerint ő fertőzte meg a költőt is.
Titokzatos levelek
1845-ben Baudelaire-t mostohaapja gondnokság alá helyezte, és szerény összeget juttatott neki havonta. A gondtalan bohéméletnek és féktelen költekezésnek befellegzett: Baudelaire nyomasztó adósságokkal, romló egészségi állapottal küszködött. Lefordította franciára Edgar Allen Poe novelláit, de nagyon nehezen tudott megélni. 1857-ben két fontos esemény is történt az életében: meghalt mostohaapja és megjelent A romlás virágai, amely vitathatatlanul átformálta a francia és később a világirodalmat. Ebben a gyűjteményben feltűnt egy másik nő alakja is, akit Baudelaire 1852 óta ostromolt leveleivel: Apollonie Sabatier-nek öt éven át küldözgette leveleit és verseit, amelyek egyfajta érzéki-misztikus vonzalomról tanúskodnak. A levélíró kilétére akkor derült fény, amikor Sabatier viszontlátta a neki ajánlott verseket A romlás virágaiban. A Baudelaire által Fehér Vénusznak nevezett Sabatier-hez íródott versek – például az Esti harmónia – inkább szellemi, semmint testi vonzalomról tanúskodnak.
A Fehér Vénusz
Sabatier gyerekként került Párizsba és művészi ambíciókat dédelgetett. Az Opera kórusában énekelt, majd festőknek és szobrászoknak állt modellt – a róla készült aktok, például A nő, akit kígyó harapott meg, nem kis botrányt kavart a párizsi Szalonban 1847-ben. Gazdag arisztokrata pártfogója, a belga Alfred Mosselman jóvoltából maga is művészi szalont tartott fenn, ahol a korszak szinte összes jelentős francia művésze megfordult. Kizárólag férfiakat invitált ezekre az estekre, megjelenéséről így vall egyikük: „Magas és arányos termetű nő volt, nagyon keskeny ízületekkel és gyönyörű kezekkel. Gesztenyebarna, hullámos haja puha volt, mint a selyem, és aranybarnán ragyogott. A bőre sima volt, a vonásai szabályosak, a szája pedig kicsi, de mindig nevetésre kész. (…) Nem követte a divatot, hanem megalkotta saját stílusát.”
A Zöldszemű Vénusz
1854-ben Marie Daubrun dobogtatta meg Baudelaire szívét. A szőke színésznő a montmartre-i kis színházak világából jutott a párizsi Odéon színpadára. Baudelaire gyönyörű szerelmes leveleket írt neki, de viszonyuk rövid ideig tartott: Daubrun inkább Baudelaire régi barátját, Théodore de Banville költőt választotta társul. Ez a szerelmi háromszög inspirálta Baudelaire-t, hogy megírja a Borús ég és az Egy Madonnához című verseit. Ez utóbbiban nemcsak az általa Zöldszemű Vénusznak nevezett színésznő jelenik meg, hanem a zöld szemű szörnyeteg, a féltékenység is.
Baudelaire az 1860-as években ismét pénzügyi nehézségekkel küzdött és keményen ivott. Belgiumba utazott, hogy megpróbálja értékesíteni műveinek kiadási jogait, valamint költői esteket tartson, de kudarcot vallott. Előadóestjei nem voltak igazán sikeresek, emiatt dühkitörései voltak. 1866-ban agyvérzést kapott, és félig megbénult. Brüsszeli és párizsi szanatóriumokban vegetált magatehetetlenül és beszédképtelenül, végül Párizsban halt meg 1867. augusztus 31-én.
