Úgy érzed, borzalmas a munkád, legszívesebben azonnal felmondanál, vagy minimum kiugranál az ablakon? Hidd el, néhány régmúlt korokban létezett szakmához képest bármilyen mai munkakör álommelónak hat. Nem volt könnyű sorsa annak, aki csatornabúvárként vagy hivatásos kutyakakigyűjtőként kereste a kenyerét – összeszedtük a történelem legborzalmasabb munkáit.
1. Királyi székletőr
A királyi székletőr, hivatalosabb nevén az árnyékszék kamarása munkakör az első Tudor-házi angol király, VII. Henrik uralkodása alatt született a 15. században, és egészen a 20. század elejéig, VII. Eduárd koráig létezett. A poszt betöltője nagy megbecsülésnek örvendett a királyi udvarban, hiszen rendkívül fontos és intim feladatot látott el: gondoskodott az uralkodó megfelelő étkezéséről, bélmozgásáról és arról, hogy gondtalanul, a lehető legideálisabb körülmények között végezhesse a nagydolgát. A szólással ellentétben a király nem egyedül járt az árnyékszékre, a kamarás elkísérte, a dolog végeztével pedig ellenőrizte az uralkodói széklet mennyiségét, minőségét és állagát, jelezve az udvari orvosoknak, javasembereknek, ha netán valami probléma lenne ura és parancsolója egészségével.
2. Hivatásos bűnbak
Ugyan a történészek vitáznak róla, tényleg létezett-e ilyen foglalkozás, a közismert történet szerint a kora újkorban a trónörökösök, hercegek, illetve nemesi származású fiúgyermekek mellé gyakran kijelöltek egy paraszti sorból származó, velük egyidős fiút, aki együtt tanulhatott az úri sarjjal, a kastélyban élhetett, jó kosztot és ellátást kapott, cserébe viszont vállalta a büntetést társa helyett. Amikor a várúr fia rossz fát tett a tűzre, a bűnbakot botozták meg, a szülők mégis versengtek egymással, kinek a gyereke legyen a kiválasztott, így ugyanis a fiú kitörhetett a paraszti sorból, és a kastélyba kerülhetett, ahol kellő ügyességgel és szerencsével feljebb kúszhatott a társadalmi ranglétrán.
3. Csatornabúvár
A viktoriánus Angliában állandó problémát jelentett a városi polgároknak, hogy aprópénzük, ékszereik és más értékes tárgyaik olykor belepottyantak a csatornába – a helyzet megoldására jött létre a hivatásos csatornabúvárok munkaköre, melyet a legelesettebb, lecsúszottabb emberek vállaltak, akik számára tényleg bármilyen pénzkereseti lehetőség segítséget jelentett. A csatornabúvárok naphosszat a térdükig érő szennyvízben mászkáltak, sötétség és elviselhetetlen bűz közepette, és egy háló segítségével halászták ki az érméket, apró értéktárgyakat – még arra is vigyázniuk kellett, nehogy rájuk omoljon a nem túl jó állapotban lévő csatornafal.
4. Kutyaürülék-gyűjtő
A középkori és újkori tímárok nagy becsben tartották az állati ürüléket, különösen a kutyák által elhullajtott „gumit”, amely mész- és ammóniatartalmának köszönhetően a cserzéshez használt egyik legfontosabb „vegyi anyagnak” számított. Összegyűjtésére külön „szakemberek” vállalkoztak, akik az utcákat járták, és igyekeztek minél nagyobb mennyiségű kutyakakira lecsapni, majd jó áron eladni azt a bőriparban dolgozó mestereknek.
5. Mosodai taposó
A ruhatisztítás nem volt mindig annyira egyszerű tevékenység, mint napjainkban: az ókori Rómában, illetve a középkori Európában működő mosodák vállalták, hogy megtisztítják a gúnyákat a rájuk rakódott kosztól, mocsoktól és ételmaradéktól, ennek érdekében a ruhadarabokat hatalmas, meleg vízzel és emberi vizelettel (mely ammóniatartalma miatt kiváló fertőtlenítőnek és tisztítónak bizonyult) teli kádakba tették. Alkalmazottaik naphosszat a bűzlő pisivel teli kádakban álltak, és lábukkal taposták a ruhákat, amíg csak össze nem estek a fáradtságtól – a tisztításhoz szükséges vizeletet egyébként a rómaiak a nyilvános illemhelyekről gyűjtötték össze.
6. Bűnevő
Walesből és Nyugat-Angliából indult, de a középkori Európa más országaiban is ismertnek számított a bűnevés rémisztő, babonás szokása: a bűnevő hivatása szerint önként átvállalta mások, gyakran a holtak bűneit, akiknek lelke így megtisztulva hagyhatta ott a földi világot. A munkakör betöltői hívásra felkeresték azokat a házakat, ahol éppen haldoklott vagy nemrég hunyt el valaki, az illető mellkasára tettek egy szelet kenyeret – melyen a hiedelem szerint megragadtak a bűnök –, majd borral vagy sörrel, egy rituális szöveg kíséretében elfogyasztották azt. Hullák mellkasáról kenyeret falatozni önmagában kellemetlennek hat, bűnevőnek lenni azonban még sokkal súlyosabb terhet jelentett: a hivatás gyakorlóit kiközösítették a társadalomból, és rettegtek tőlük, hiszen akár több száz ember bűneit is magukban hordozhatták.
7. Pestiseshulla-begyűjtő
A középkor és a kora újkor legrettegettebb betegségének számított a fekete halál, vagyis a bubópestis, amely a 14. és a 17. században is hatalmas járványokban pusztított Európában, és a kontinens lakosságának jelentős részével végzett. Mivel a betegség a korabeli áldatlan higiéniai viszonyok között rendkívül könnyen és gyorsan terjedt, a pestises holttesteket gyakran temetetlenül hagyták magukra az utcákon, és igyekeztek minél messzebbre elkerülni őket – a felgyülemlő hullák elszállítására különleges begyűjtőket alkalmaztak, akik az éjszaka leple alatt, tetőtől talpig védőöltözetben, de így is saját életüket kockáztatva szekerekre pakolták az elhullottak tetemét, majd a várostól messze, tömegsírokban hantolták el őket. A hullabegyűjtőket igyekeztek teljesen elszeparálni a polgároktól, általában templomok számukra elkerített részein laktak, étkeztek és aludtak, nehogy bárkit is véletlenül megfertőzhessenek.
8. Ürülékbegyűjtő
A fallal körülvett, túlzsúfolt középkori városokban az emberi ürülék felgyülemlése is nagy problémát jelentett: mivel csatornázásra nem volt lehetőség, a polgárok többsége éjjeliedénybe ürített, majd reggel egyszerűen kiöntötte annak tartalmát az utcára. A bűzölgő és mindenféle kórokozót hordozó ürülék elszállítására specializálódott „szakemberek” a hullaszállítókhoz hasonlóan éjszaka járták a várost, összegyűjtötték a „terméket”, majd hatalmas pöcegödröket ástak, ahová belapátolták a soktonnányi bélsarat. A hivatást űzők gyakran szó szerint nyakig álltak az ürülékben, sokan korán belehaltak a fertőzésekbe, de olyan is előfordult, hogy a pöcegödörben belefulladtak a bűzbe.
9. Petárdás
Manapság a petárda szóról a szilveszteri durrogtatáshoz használt eszközökre asszociálunk, a 15–16. században azonban ugyanezen a néven létezett egy várostromoknál bevetett pirotechnikai fegyver is, melynek kezelése gyakran életveszélyes feladatnak számított. A puskaporral töltött, harang alakú kezdetleges robbanószerkezetet a petárdás az ellenséges vár falához vagy kapujához erősítette, meggyújtotta a kanócot, és igyekezett a lehető legnagyobb sebességgel eliszkolni a helyszínről. Amennyiben nem volt elég gyors, vagy az eszköz idő előtt robbant fel, könnyen a másvilágon találhatta magát.
10. Mészoltó
A középkorban, a cement feltalálása előtt az oltott mész volt az egyetlen kötőanyag, amely a bel- és kültéri építkezéseknél a szakemberek rendelkezésére állt, előállítása és kezelése azonban rendkívüli kockázattal járt. Az égetett mész (kalcium-oxid) vízzel való reakciója, vagyis a mészoltás során lúgos jellegű kalcium-hidroxid képződik, mely a bőrre kerülve súlyosan maró hatású, emellett az eljárás erős hőfejlődéssel is jár, ezért duplán vigyázni kellett, nehogy az oltott mész kispricceljen vagy kicseppenjen, súlyos égési sérüléseket okozva a vele érintkezőknek. A munka azonban még abban a ritka esetben sem volt biztonságos, amikor sikerült elkerülni a baleseteket: az égetett mész pora belélegezve légzési nehézségeket, a szembe kerülve súlyos károsodást, akár vakságot is okozhat, ezért a mészégetéssel és -oltással foglalkozók többsége nem érte meg a nyugodt, egészséges időskort.
