Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Míg bizonyos természeti népek úgy vélték, hogy az őrülteken keresztül valamilyen természetfeletti hatalom nyilatkozik meg, Európában (és később a tengerentúlon is) igyekeztek eltüntetni szem elől, akikről úgy vélték: nem illeszthetők be a többségi társadalomba.
A mentális betegségek már az ókorban is ismertek voltak. Ekkoriban diétával, érvágással, masszázzsal igyekeztek az ebben szenvedőket gyógyítani. A középkori ember ellenben félt az elmebetegektől: nem volt más magyarázatuk, mint az, hogy az ördög vagy a gonosz szállta meg őket. Ennek megfelelően a bűnözőkhöz hasonló deviánsoknak tekintették az őrülteket, és ennek megfelelően bántak velük. A „gyógymód” leginkább arra vonatkozott, hogy megpróbálják az illetőt megszabadítani a gonosztól: veréssel, éheztetéssel, lekötözéssel, hideg vízzel, sőt ördögűzéssel. Ez utóbbival az epilepsziások esetében is próbálkoztak, de elsődleges céljuk nem a beteg tényleges gyógyítása volt, hanem a lelke megmentése. Az ereklyékről, azaz a szentek maradványairól – ezek többnyire csontok vagy koporsószegek voltak – is azt tartották, hogy ha valaki hozzáér, akkor a szentlélek belép a testébe, és kiűzi belőle a gonoszt.
Látványosságként mutogatták
A középkorban ugyan már létrehoztak néhány zárt intézetet a számukra, de különösebb gyógyítás nem történt ezekben az intézményekben. Nemcsak az elmebetegek laktak itt, hanem például leprások vagy pestisesek is. Akik ide kerültek, úgy éltek, mintha fogságban lennének: alig kaptak enni, sokszor láncra verték őket, vagy fizikai erőszakot alkalmaztak velük szemben. A „dühöngő” őrülteket kizárták a városkapun túlra, akiket pedig mulatságosnak találtak, ketrecbe zárták és látványosságként mutogatták. Az inkvizícióval még sötétebb idők következtek: gyakran megkínozták az elmebetegeket, miközben arra próbálták rávenni őket, hogy mondják ki: a sátán bújt beléjük. A 17. században létrejöttek az úgynevezett dologházak, ahol nem csupán őrülteket, hanem csavargókat, tolvajokat, veszélyesnek tartott embereket is fogva tartottak; felügyelőik gyakran ostorokat, bilincseket, szíjakat használtak.
Üdítő kivétel
A 18. században, a francia forradalom után úgy tűnt, hogy némileg jobb belátásra tér az emberiség. Nyugat-Európában erősödni kezdett az az elképzelés, hogy a mentális betegekkel tisztelettel kell bánni és gondoskodni kell róluk. Philippe Pinel, a párizsi Hôpital de la Salpêtrière, a 19. századi Európa leghíresebb elmegyógyintézetének főorvosa volt az első, aki megszüntette a kényszereszközök alkalmazását. A betegek bezárása és a társadalomból való eltávolítása helyett a családok sokszor maguk gondozták elmebeteg hozzátartozóikat. Még olyanok is voltak, akik azt hitték, hogy a mentális betegségek pihenéssel gyógyíthatók.
Centrifugában forgatták őket
A humánus hozzáállás azonban nem tartott sokáig, és nem is terjedt el széles körben. Az 1800-as években ismét igyekeztek elkülöníteni az őrülteket. Börtönök, szegényházak, kórházak zárt celláiban helyezték el őket. „Gyógyítási” módszereik pedig a korábbi századok ördögűzési gyakorlatára emlékeztettek:
egy centrifugaszerű szerkezetben percenként százhússzor forgatták a betegeket, magasból lelógatták vagy forró vassal megbélyegezték őket, hogy „észhez térjenek”.
Hamarosan új lendületet kapott a kifejezetten elmebetegek számára létrehozott zárt intézetek építése is, azzal a céllal, hogy elkülönítsék a veszélyesnek tartott őrülteket.
Könnyű volt bekerülni
Amerikában gyönyörű, gondozott kertekkel körülvett épületeket emeltek a mentális betegek számára, a benti körülmények azonban továbbra is azt az elképzelést tükrözték, hogy a betegeket fogolyként kell kezelni. Néhány intézményben a páciensek mezőgazdasági munkával vagy kertészkedéssel múlathatták az időt, de többnyire teljes elszigeteltségben tengették napjaikat. Az intézetek gyakran túlzsúfoltak voltak, anyagi gondokkal küszködtek, és megfelelő személyzet sem állt rendelkezésre. A betegek mintegy 70%-a akaratán kívül került ezekbe az intézetekbe, gyakorlatilag mondvacsinált indokokkal: 1860-ban például Illinois államban Elizabeth Packard-t három évre zárták be, mert más vallást gyakorolt, mint a férje. Az intézetek gyerekeket is fogadtak: 1883-ban Henry Fraziert egy New Orleans-i intézetbe küldték, mondván, hogy „végkimerülésig maszturbál”. A Worcester County Asylum nevű intézmény a 20. század elején közel 200 gyereket fogadott be, arra hivatkozva, hogy erőszakosak vagy öngyilkossága hajlamosak. Ezekkel a gyerekekkel az orvosok ugyanúgy bántak, mint a felnőttekkel, ritkán találkozhattak szüleikkel, és magas volt körükben a halálozási arány.
Nellie Bly
A betegek túlzsúfolt, kulccsal zárt termekben tartózkodtak, az ablakokon pedig rácsok voltak, így a legtöbb menedékház rendkívül veszélyes hely volt tűz és más betegek agressziója esetén. Minderre egy oknyomozó újságíró, Nellie Bly derített fényt, aki 1887-ben titokban beköltözött a New York-i Bellevue Kórházba. Itt szemtanúja volt a betegek bántalmazásának, és annak is, hogy lakóhelyük inkább börtöncella, semmint kórházi szoba. „Nem tudtam aludni, ezért az ágyban feküdtem, és elképzeltem, mi történne, ha tűz ütne ki az épületben. Minden ajtó zárva van, az ablakok pedig rácsosak, így a menekülés lehetetlen. Csak ebben az épületben körülbelül 300 nő van, minden szobában többen, akár tízen is. Lehetetlen kijutni” – írta Nellie Bly, aki beszámolt arról is, hogy az étkezés mindössze egy darab kenyérből, némi avas vajból és öt szem aszalt szilvából állt.
Brutális módszerek
Még a 20. században is brutális módszereket vetettek be a mentális betegségek kezelésére. A jégfürdőn, a kényszerzubbonyon, az elektrosokkon kívül
alkalmaztak tartós narkózist, inzulinkóma-terápiát, bizonyos gyógyszerekkel szándékosan rohamokat váltottak ki, vagy megfertőzték maláriával a pácienst, abban bízva, hogy a maláriás láz terápiás hatású lesz.
A legrosszabb kétségkívül a lobotómia volt: egy koponyaműtét során megszüntették az agy bizonyos összeköttetéseit, amellyel gyakran maradandó károsodást vagy akár halált okoztak a betegeknek. (Ez utóbbit szenvedte el John F. Kennyedy nővére, Rosemary Kennedy is, aki élete végéig maradandó fogyatékossággal élt.)
Bécstől Budapestig
Bécsben az első elmegyógyintézetet 1784-ben jött létre. A Narrenturm (Bolondok tornya) ötemeletes, kör alakú épülete máig látható. A börtönszerű intézményben még a 19. században is használatban voltak a láncok és a bikacsök a betegek fegyelmezésére. Ami a magyar viszonyokat illeti, az elmebetegek gondozása a 18. század végéig a helyi közösség vagy az egyház feladata volt. Ha különösen zavaróak voltak, börtönbe zárták őket – ezt 1851-ben rendeletben tiltották meg. Bizonyos kórházakban, például a Rókus kórházban létrehoztak elkülönített helyiségeket a pszichiátriai betegek számára, a súlyos eseteket pedig a Monarchia egyéb városaiban (Bécs, Prága, Lemberg) működő zárt intézetekbe, „tébolydákba” irányították. Miután 1812-től ezek nem fogadták többé a magyar betegeket, szükségessé vált egy országos intézet létesítése. Ez volt az Országos Budai Tébolyda (azaz a későbbi OPNI, amely egészen 2007-ig működött), amely 300 beteggel nyitotta meg kapuit. Itt a betegeket főként nyugtatókkal kezelték, kényszerzubbonyt és elkülönítést ugyan alkalmaztak, de egyéb durva eljárások nem képezték a terápia részét. A 20. század elejétől bevezették a szabad kijárást is, tehát megszűnt az intézet börtönjellege.
Őrülde és társai
Emellett már a 19. század második felében létrejött néhány magántébolyda is. 1842-ben Pólya József a Városliget közelében, 100 holdas birtokán nyitotta meg 12 szobás tébolydáját. A bécsi Narrenturm volt másodorvosa, Schwartzer Ferenc pedig Vácott alapította meg az Őrüldét, 1850-ben. Ez két év múlva Budára költözött, a mai Kékgolyó utcában, az Országos Onkológiai Intézet helyén állt. Hazánkban elsőként itt mellőzték a kényszerítő eszközöket, helyette munkaterápiát alkalmaztak. (Ezzel az intézménnyel fenyegette Ady Lajos nagybeteg bátyját, aki könyörgött neki, hogy „csak a Svarcerba ne” vigye.) A nagyszebeni tébolyda, vagy a Lipótmező a fizetőképes betegek számára különböző jóléti szolgáltatásokat is kínált, volt szalon, zongora, biliárdasztal is. A 20. században különböző idegszanatóriumok is működtek országszerte, ezekben kezelték például Ady Endrét, Juhász Gyulát vagy József Attilát is.
