A titokzatos sivatagi sírkamra több ezer év elfeledett magány után kinyílik, és a régészexpedíció a történelem súlyával átitatott megrendültséggel, remegő léptekkel lép be a por és pókhálók lepte misztikus térbe. De jaj, megzavarták a fáraó álmát a kincsére és nyugalmára törő kíváncsiskodók, így az átok lesújt! – Agatha Christie óta sok bőrt lehúztak erről a kétségkívül egzotikus szituról, de vajon tényleg bosszút álltak a múlt szellemei felbolygatásukért?
Napóleon divatba hozza Egyiptomot
Napóleon egyiptomi hadjárata 1798 és 1801 között ugyan francia szempontból katonai kudarc volt, Napóleonnak mégis sikerült erényt kovácsolnia a tényből, miszerint útjával ráirányította a nyugati világ figyelmét Egyiptom földrajzára, és főleg méltatlanul elfeledett történelmére és kultúrájára.
Egyiptom beszivárog az elegáns európai szalonok krémjébe
Ezzel aztán elindult az egyiptománia, amely nagy hatással volt a művészetekre is. A Napóleon nevéhez kötődő empire stílus, mely elsősorban a (belső)építészetben, bútortervezésben és az öltözködésben volt jelentős, a többi ókori kultúrára támaszkodás mellett táplálkozott az egyiptomi formavilágból is.
II. Ramszesz múmiája megkerül
Az Egyiptomra irányított figyelem komoly régészeti ásatások megindulását is eredményezte, melynek egyik legnagyobb sikere II. Ramszesz fáradó múmiájának 1881-es felfedezése volt. Ez a világraszóló esemény többeket megihletett az irodalomban, például Edgar Allan Poe-t is, de Sir Arthur Conan Doyle volt az első közöttük, aki az 1892-ben megjelent Lot No.249 című rövid elbeszélésében a feltámadó múmiát félelmetesnek állította be.
Az események néhány évvel később felgyorsultak, és misztikus fordulatot vettek.
Felfedezik Tutanhamon sírját
Howard Carter régész, két évtizednyi sikertelen kutatás után, melyet a módos, egyiptomán Lord Carnarvon finanszírozott, 1922-ben végre óriási felfedezést tett.
Megtalálta Tutanhamon, az ókori Egyiptom XVIII. dinasztiájából származó egyik utolsó fáraó sírját, s ezzel az egyetemes régészet legnagyobb csodáját vitte véghez, hiszen ez az egyetlen, teljes épségében az utókor elé tárt sírkamra. November 4-én a Királyok-völgyében Carter tehát felfedezi azt a fáraósírt, szarkofágot és benne a múmiát, amely egyedüliként maradt érintetlen a régészeti feltárásáig. Az ókorban ugyan betörhettek a sírkamrába, de abban és a benne rejlő kincsekben kárt nem okoztak.
A felfedezés napjainkig is felülmúlhatatlan érdemű és jelentőségű.
Az expedícióban többen részt vettek, a régész és mecénása mellett, akik a feltárást követő vizsgálatokban is segédkeztek.
Majd meghaltak.
A fáraó átka lecsap
- Lord Carnarvon 1923 tavaszán vérmérgezésben meghal. Arcán egy csípés nyoma volt látható, egyesek szerint a fáraók szent állatának, a skorpiónak csípése lehetett, amely borotválkozás közben elfertőződött. Halálának pillanatában viszont rejtélyes áramkimaradás történt Kairóban, s Londonban eközben hű kutyája is kilehelte lelkét minden előzmény nélkül. A vizsgálatok során a fáraó arcán a Lordéval megegyező helyen sebhelyet, talán csípésnyomot észleltek.
- Carnarvon Lord féltestvére mindössze fél évvel élte túl mecénás testvérét.
- A Carnarvont ápoló nővér is röviddel ezután jobblétre szenderült.
- Richard Bethell is hamarosan a túlvilágra költözött, aki Carter személyi titkára volt.
- Bethell apja egy évvel később követte fiát a másvilágra.
- Archibald Douglas Reed, aki a múmiát megvizsgálta, szintén meghalt.
- Georges Benedite, a Louvre munkatársa felső-egyiptomi munkája után ugyancsak elhunyt.
- Arthur C. Mace, aki a New York-i Metropolitan megbízásából volt jelen, és a sírkamra bejáratának betörésében segédkezett, követte a többieket az örök vadászmezőkre.
- Carnarvon özvegye, Lady Almina, férjéhez hasonlóan, rovarcsípés következtében veszítette életét.
- Nem is beszélve Lord Carnarvon kanárijáról, amely szintén ezekben az időkben múlt ki.
A hatóságok és persze a sajtó is felfigyelt a különös jelenségre, amelyet a fáraó átkának, a több ezer éves sírkamra és múmia felbolygatásáért a felelősökre mért büntetésnek véltek. Egyébként mind a mai napig igyekeznek a fáraók átkának tulajdonítani minden olyan balesetet, amely halálos áldozattal jár. Sőt, az Ever Givennek a Szuezi-csatornába való beszorulásáért is a rég elporladt uralkodókat okolják.
A legenda virágzik
Közben a már befutott Agatha Christie 40 évesen megismerte későbbi második férjét, az ifjú régészt, Max Mallowant, akivel 1930-ban össze is házasodtak, s akit az írónő gyakran elkísért közel-keleti ásatásaira. A virágzó legenda, a személyes érintettség és a gyakori látogatások a vidéken Agatha Christie-t is megihlették, férje pedig annyira elhivatottan végezte munkáját, hogy 1968-ban érdemeire való tekintettel lovaggá is ütötték.
„A tények makacs dolgok”
Ezt Pelikán elvtársék óta tudjuk. A legendát sokáig életben tartó és a misztikus híreszteléseket hájpolók pedig kicsit mintha figyelmen kívül hagyták volna azt az alaptézist, hogy márpedig aki egyszer megszületik, az meg is hal. Íme, ki hogyan:
- Lord Carnarvon féltestvére öngyilkos lett, és valószínűleg nem a fáraó szellemének sugallatára.
- Richard Bethell, a személyi titkár megfulladt, feltehetően abban a tűzben, amelyet felgyújtott ágya okozott. Egy évvel fia halálát követően Bethell édesapja, 1930-ban öngyilkosságot követett el.
- Archibald Douglas Reed, a múmiát vizsgáló radiológus 1924-ben a röntgensugárzás szövődményeibe halt bele.
- Georges Benedite, a louvre-os fickó tüdőgyulladásban hunyt el 1926-ban.
- A további, a feltárással összefüggésbe hozott halálesetek között volt olyan, akit a felesége lőtt agyon, vagyis inkább az asszony átka volt a halál oka, mintsem a fáraóé. Akadt, akit Kairóban lőttek le, de volt malária áldozata is köztük, míg más számára a hasmenés vált végzetessé, illetve rosszul végzett fogorvosi kezelés következtében vérmérgezést szenvedett expedíciótagra is bukkanhatunk.
- A 20 fölötti haláleset által táplált legendának egyik fő ellenlábasa éppen Howard Carter teljesen természetes és viszonylag kései halála volt. A régész 17 évvel élte túl a feltárást.
Ha mégis én tévednék, és az átok létezik, valószínűleg ez volt az utolsó cikkem, búcsúzom is.
