Vigyorog, mint a fakutya – mondjuk arra az emberre, aki bárgyún, ostobán, gyakran minden ok nélkül vagy éppen gonosz szándékkal vigyorog szélesen. De mi lehetett a fakutya, és mi köze ehhez a kissé bugyuta arckifejezéshez? Ennek jártunk utána.
Ez a jól ismert hasonlat a magyar nyelvtörténet egyik legvitatottabb szólásmondása, melynek pontos eredete máig viták tárgya – írja Bárdosi Vilmos nyelvész –, az egyik elmélet szerint például a fakutya a honfoglalás korabeli pogány magyarok áldozati oltárán álló, fából faragott bálvány volt, amely a gonosz szellemekre vicsorogva elűzte őket a háztól. E másik elképzelés nem konkrét tárgyhoz, hanem a fa mint hallgatás, némaság, érdektelenség jelképéhez – lásd a fabatka, fajankó vagy fafejű szavakat – köthető, és olyan kutyát jelent, amely ártatlannak, kedvesnek tetteti magát, de valójában rosszindulatú és hamis.
Egy harmadik verzió hívei úgy tartják, a fakutya elnevezéssel többféle használati tárgyat illettek régen, például a ház oldalát a kocsik nekiütődésétől megvédő cölöpöt, a szekérkerék megkötésére szolgáló és a lejtőkön folyamatosan csikorgó favályút és csizmák széthúzására, lehúzására használt, nyitott szájformához hasonló fogót. A szólás eredetét valószínűleg az utóbbi eszköz adta, amely formája miatt hasonlított a széttárt szájjal, fogait állandóan kivillantó, hamiskásan vigyorgó ember arcát juttatta őseink eszébe.
Szintén fakutyának neveztek egy, a 19. századtól elterjedt, lécekből készült, a szánkó és a síléc keverékeként leírható téli sporteszközt, ennek az egykor népszerű szórakozásnak azonban feltehetően semmi köze a szólásban foglalt fakutyához.
Szófejtő sorozatunkban jól ismert szólásmondások nyomába eredünk. Ha érdekel egy-egy szó, kifejezés vagy szólás eredete, olvasd el sorozatunk előző részeit is!
