Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Évekig élt számkivetettként Kanada partjainál, a Démon-szigetnek nevezett titokzatos területen az előkelő fiatal hölgy, akit kidobtak egy hajóból, mert viszonyba keveredett egy férfival: Marguerite de La Rocque (más néven Marguerite de Roberval) női Robinsonként harcolt az elemekkel és a vadállatokkal, megmenekülése után pedig híresség vált belőle a 16. századi Franciaországban.
Tiltott szerelem miatt végezte a lakatlan szigeten
1541-ben az előkelő családból származó, hugenotta (francia református) katona- és tengerésztiszt, Jean-François Roberval hadnagy, aki közeli jó viszonyt ápolt a királyi család több tagjával is, megbízást kapott I. Ferenc francia királytól, hogy kolóniát alapítson az Újvilágban, megdöntve a spanyolok monopóliumát a nemrég felfedezett, természeti kincsektől roskadó földrészen. Egy évvel később az ambiciózus nemesember civilekből és katonákból álló csoportja – utóbbiak feladata volt a telepesek védelme a spanyol hódítók és az őslakosok esetleges támadásaitól – három hajóval indult útnak a mai Kanada felé, a hosszú és viszontagságos utazás során azonban Robervalnak nem várt családi bonyodalommal kellett szembenéznie.
A hadnagy magával hozta az útra egy fiatal, hajadon nőrokonát, Marguarite-et, aki még odahaza titokban beleszeretett egy férfiba, és mivel nem akart elválni kedvesétől, felcsempészte őt a fedélzetre – a szűkös, zsúfolt hajóközben persze nem sokáig maradhatott észrevétlen a potyautas. A szigorú kálvinista elveket valló Robervalt megdöbbentette rokona erkölcstelensége, vagyis a tény, hogy Marguarite hajadonként testi viszonyba bonyolódott egy férfival (a történet egyes változatai szerint erre a lány gömbölyödő hasából jött rá), és úgy döntött, száműzi a gyarmatosítók közösségéből a botrányos párt.
Marguerite-et, szeretőjét és a lány Damienne névre hallgató idős komornáját némi élelem, fegyver és lőszer társaságában partra tették a Démon-szigetként ismert titokzatos, ember által lakatlan helyen, amely a legendák szerint az ott tanyázó és a túl közel merészkedő tengerészeket előszeretettel legyilkoló gonosz szellemekről kapta a nevét. A terület számos térképen felbukkant a 15–17. században, a történészek azonban máig nem biztosak benne, pontosan hol található, egyesek az új-fundlandi Quirpon-szigettel, mások a Quebec tartományhoz tartozó Harrington Harbourral azonosítják; de az is lehetséges, hogy az európai felfedezők tévedésből adták ezt a nevet egy tengerszorosnak, amit az indiánok saját babonáik miatt igyekeztek elkerülni.
A történet egy romantikusabb színezetű változata szerint csak a két nőt vetették partra, rokona szeretőjét Roberval láncra verve a hajón tartotta, hogy később, az alapítandó gyarmaton törvényes eljárásban mondhasson ítéletet felette, a férfi azonban megszökött a fogságból, és még mielőtt a hajók továbbálltak volna, a vízbe vetette magát, és a partra úszott, ahol könnyek között talált újra egymásra a két szerelmes. Egy harmadik verzió éppen ellenkezőleg számol be a történtekről: e szerint a dühös hajóparancsnok csak a férfit tette partra, Marguerite azonban ragaszkodott hozzá, hogy szerelmével tartson a száműzetésbe.
Minden társát és újszülött gyermekét is elvesztette
Az első hónapokban a három számkivetett viszonylag jól megbirkózott a nehéz körülményekkel, a férfi hajlékot épített, vadászott és halászott, a tél beköszöntével azonban minden sokkal rosszabbra fordult: az időjárás elviselhetetlenné vált, a táplálékforrások elapadtak, Marguerite szeretője pedig fertőzött vizet ivott, melytől megbetegedett, és hamarosan meghalt. A legenda szerint a fiatal nő a tél maradék részében az apró viskóban tartotta szerelme holttestét, és puskával védte a rozoga hajlékot a vadállatoktól, míg végül a tavasz beálltával komornájával együtt sírt ástak, hogy tisztességgel eltemethessék a férfit.
Marguerite még a tavasszal gyermeknek adott életet – nem tudjuk, tényleg állapotos volt-e már a hajón, vagy száműzetése után, a szigeten esett teherbe, de utóbbi a valószínűbb –, a csecsemő azonban nem sokáig bírta a mostoha körülmények között, és hamarosan az idős, megviselt Damienne asszony is követte őt a halálba. A teljesen magára maradt Marguerite addigra már jól megtanult bánni a puskával, elsajátította a halászat és a barkácsolás fortélyait, illetve az alapvető túlélési ismereteket, így sikerült életben maradnia és ellátnia magát, a következő tél azonban ismét embertelen megpróbáltatásokat hozott: a teljesen kimerült, lesoványodott, félholt nő bezárkózott a viskóba, és melegedőnek apró tüzet gyújtott magának; csak vasakaratának köszönhetően menekült meg az éh- és fagyhaláltól.
Megmenekülése után a navarrai királynő vette szárnyai alá
Szerencséjére a tavasz közeledtével egy arra járó francia halászhajó észrevette a viskóból felszálló füstöt, és kikötött a szigeten: a döbbent matrózok gyorsan kimenekítették Marguerite-et, aki csaknem két évig tartó számkivetettség után visszatérhetett szülőhazájába. Franciaországban gyorsan elterjedt a számkivetett fiatal hölgy története, így Marguerite-ből híresség lett, akit nem kisebb személyiség, mint Navarrai Margit, a király nővére vett pártfogásába: az irodalmi munkásságáról is ismert uralkodónő Heptaméron című novellagyűjteményében örökítette meg a hihetetlen történetet, de a korszak ismert felfedezője és írója, André Thevet is tollára vetette az egyedi túlélő-históriát.
Marguerite balsorsú szeretőjének kilétéről minden forrás gondosan hallgatott, így az homályban maradt az utókor számára: a navarrai királynő elbeszélésében egyszerű munkásemberként hivatkozik a férfira, a történészek azonban úgy vélik, ezzel az illető valódi, nemesi származását igyekeztek titkolni, nehogy a történet rossz fényt vessen a családjára. Az egészségét visszaszerző Marguerite később a dél-franciaországi Nontron-ban telepedett le, ahol a helyi iskolát vezette – halálának dátuma és körülményei nem ismertek, az viszont bizonyos, hogy soha semmilyen úton nem próbált elégtételt venni rokonán az őt ért sérelmek miatt.
Roberval hadnagy ambiciózus vállalkozása egyébként teljes kudarcba fulladt: a kegyetlen tél és a készletek kimerülése miatt a telepesek jelentős része elpusztult az Újvilágban, 1543-ban pedig az angol–spanyol hadak masszív inváziót indítottak Franciaország ellen, ezért a király hazahívta tisztjét, és megbízta őt Senlis város védelmével. A kálvinista konkvisztádoraspiráns, akinek így nem sikerült meghódítania Kanadát, végül 1560-ban merénylet áldozatává vált, és utódok nélkül távozott a földi világból.
