Az 1992-es Aladdin minden idők egyik legnépszerűbb Disney-rajzfilmje, az Ezeregyéjszakából kölcsönzött látványos mese azonban komoly konfliktust szült a dzsinnt megszólaltató Robin Williams és a szerinte aljas módon viselkedő stúdió között: az Egérbirodalom fejesei még egy Picasso-képpel sem tudták kiengesztelni a komikus-sztárt.
Manapság bevett szokás, hogy a jelentősebb animációs filmek karakterei számára jól ismert hollywoodi színészek kölcsönzik hangjukat: a trendet a Disney honosította meg, amikor a ’90-es évek elején leszerződtette a Jó reggelt, Vietnam! és a Holt költők társasága sztárját az Aladdin nagydumás kék dzsinnjének szerepére, nem sejtve, milyen konfliktust hoz majd magával a döntés. A film rendezői, John Musker és Ron Clements a kezdetektől úgy képzelték el a csodalámpába zárt szellem figuráját, mint egyfajta varázserejű standup-komikust, aki folyamatosan pörgő nyelvével és poénjaival kápráztatja el az őt kiszabadító címszereplőt, tesztként pedig készítettek egy rövid animációt, melyben Robin Williams egyik villámgyors improvizációjára tették rá a dzsinn karakterét.
Nem tartották be szavukat a producerek
A tesztfelvétel annyira elnyerte a stúdió fejeseinek tetszését, hogy úgy döntöttek, felajánlják Williamsnek a csodalény szerepét, holott akkoriban még hallatlannak számított ekkora sztárok részéről a rajzfilmes munka, a költségvetésből pedig nem tellett a színész szokásos gázsijára. Williams szívességből mindössze 75 ezer dollár fejében elvállalta a szerepet, egyetlen kikötéssel: az általa megszólaltatott figura semmilyen módon nem szerepelhet a film marketingjében. Így szerette volna elkerülni, hogy a közönség olcsó marketingfogásnak gondolja közreműködését, különösen annak fényében, hogy ugyanabban az évben hangját adta az Aladdinnál jóval szerényebb pénzekből készült FernGully – Az utolsó esőerdő című rajzfilm egyik karakterének is, mely munkát a környezetvédelem iránti elkötelezettségétől hajtva vállalta el.
A kész filmet látva azonban hamar kiderült a producerek számára, hogy a dzsinn – akinek szövegét Williams a forgatókönyvet kidobva végig improvizálta – az Aladdin legzseniálisabb figurája, és bűn lenne kihagyni őt a film reklámkampányából. A szóban kötött alkut teljesen felborítva a Disney igyekezett minél jobban előtérbe helyezni a dzsinn karakterét, Williams pedig döbbenten látta a figura felbukkanását a film plakátjain, a játékokon, gyorséttermi menükön és egyéb merchandise termékeken – felháborodását nem rejtette véka alá, nyilvános interjúkban szidalmazta a stúdiót az általa ígéretszegőnek és kifejezetten szemétségnek ítélt magatartásuk miatt, és kijelentette, hogy soha egyetlen Disney-produkcióban sem hajlandó szerepet vállalni a jövőben.
Égjen a Picasso
Tovább fűtötte a feszültséget, hogy ugyan az Aladdin 504 millió dolláros gigabevételt termelt a jegypénztáraknál, a húzónév a szerződésben kikötött 75 ezer dollárján kívül egyetlen további centet sem kapott. A stúdió igyekezett kiengesztelni a haragos sztárt, Jeffrey Katzenberg elnök-vezérigazgató egy egymillió dollárt érő Picasso-képet ajándékozott Williamsnek, aki nem volt elragadtatva az ötlettől: azt nyilatkozta, készít egy másolatot a festményről, és videóra veszi, ahogy elégeti azt, majd elküldi a felvételt a Disney-nek, mintha a valódi képet pusztította volna el.
Az akcióra nem sikerült sor, az ellenséges viszony azonban évekig megmaradt, melynek bizonyítéka, hogy a rajzfilm 1994-es folytatásában (Aladdin és Jafar) A Simpson család Homerjának szerepéről ismert Dan Castellaneta lett Dzsini hangja. Idővel mégis csitult az ellentét, Williams a harmadik részben (Aladdin és a tolvajok fejedelme,1996) ugyanis visszatért a szerepbe, 2009-ben pedig a Disney-legendák közé választották. A színész 2014 augusztusában történt tragikus halála az egész világot lesújtotta, gyászközleményében az őt korábban eláruló megastúdió is részvétét fejezte ki – saját szavaikkal –, osztozva a rajongók és a család fájdalmában.
