Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Érmet ugyan nem szerzett a háromfős magyar csapat, de helytállásukkal, bátor és elszánt küzdelmükkel kivívták a Los Angelesben rendezett ötkarikás játékok közönségének tiszteletét: Petneházy Imre, Somfay Elemér és Benkő Tibor – mint a korabeli sajtó fogalmaz – becsületet szereztek a magyar névnek.
Az első nemzetközi öttusaversenyre az 1912-es stockholmi olimpián került sor, Magyarországon azonban csak jóval később, 1927-ben rendezték a modern pentatlon névre keresztelt sportág első megmérettetését a Ludovika Akadémián – az öttusa hazai elterjedését rengeteg buktató és gyerekbetegség nehezítette: a második világháborút megelőző időszakban például kizárólag katonák űzhették a sportágat, melynek szervezése, lebonyolítása és népszerűsítése egyaránt a honvédség kezében volt, ugyanis csak rajtuk keresztül lehetett lovakhoz jutni.
Már a felkészülés is nehezen ment
A versenyzőknek maguknak kellett állniuk az uszodajegy, a fegyver és a lőszer költségeit, mindenki maga vásárolta vívó- és lovaglófelszerelését, gondoskodott azok karbantartásáról és szállításáról – a lóhiány miatt az atléták gyakran csak heti egy edzésen tudtak részt venni, a parancsnokság pedig természetesen sohasem a legjobb állapotban lévő jószágokat küldte számukra. Versenyeket még ritkábban rendeztek, évente csupán egy-egy viadalra, később, a ’30-as évektől két-három megmérettetésre került sor, amerikai, svéd, német, dán, olasz sporttársaikkal szemben, akik tudatosan készültek a világversenyekre, a magyar öttusázók szinte „szűzen” utaztak az olimpiákra.
Nem csoda, hogy a sportág első magyar olimpikonja, Filótás Tivadar alaposan leszerepelt az 1928-as amszterdami játékokon, 37 induló közül a 23. lett, soha többet nem is indult öttusaversenyen ezután – négy évvel később, a tengerentúlon megrendezésre kerülő olimpián azonban már három fővel képviseltette magát a hazai pentatlonsport, akik a hosszú és nehézkes hajóút ellenére lelkesen vetették magukat a küzdelembe.
Összetört bokával ért célba a csapat reménysége
A háromfős csapat legfőbb reménysége az 1898-ban, Stromfeld néven született Somfay Elemér volt, aki kamaszként megjárta az első világháború poklát, és a harcmezőn súlyos sérülést szenvedett, egy közelharc során szuronnyal döfték át a tüdejét – csak felépülését követően, 22 évesen kezdett sportolni, a késői kezdés ellenére mégis hamar a magyar atlétikasport meghatározó egyénisége lett. Első olimpiáján, az 1924-es párizsi játékokon ötpróba versenyszámban diadalt aratott, a bírák azonban 200 méteres futásban hat tizedmásodperccel elmérték az idejét, ezért finn riválisát hirdették ki győztesnek, Somfaynak ezüstéremmel kellett beérnie. A magyar szövetség a hiba ellenére nem nyújtott be óvást, aminek valószínűleg politikai okai voltak: a szervezők örültek, hogy a vesztes háború és a kényszerűen kihagyott előző olimpia után egyáltalán meghívták hazánkat a versenyre, „reklamációra” nem is gondolhattak.
Nyolc évvel később az akaraterejéről híres, „bajnokok bajnokának” becézett Somfay immár a pentatlon hazai úttörőjeként utazott a világjátékokra, ahol augusztus 2 és 6. között csapott össze egymással 10 országból érkezett 25 résztvevő: az első nap rendezett lovaglóversenyen Somfay lova megbokrosodott és levetette magáról az atlétát, aki egy ideig eszméletlenül feküdt, utána mégis továbblovagolt, de csak a 21. helyezést sikerült elérnie. A második napon vívásban – ahol a Nemzeti Sport korabeli beszámolója alapján az amerikai és olasz bírák erősen a magyarok ellen működtek – a 14. helyet szerezte meg, egy nappal később pisztolylövészetben azonban már a 6. helyen végzett.
A terepfutás számban Somfay félig összetört bokával jutott egészen a 7. helyre, amely Giorgio Santelli, a New York-i Atlétikai Klub világhírű mestere szerint (a tréner szintén a Nemzeti Sportnak adott interjút) „emberfeletti teljesítmény volt”. Összesítésben így a „bajnokok bajnoka” 57,5 ponttal a 7. helyet szerezte meg, ami a magyar öttusasport első komolyabb, nemzetközi eredményének számít, bebetonozva a később ezredesi rangra feljutó és edzőként, szövetségi kapitányként is tevékenykedő Somfay helyét a hazai olimpiai hősök között.
A magyarok hősiességéről cikkeztek a lapok
A csapat két másik tagja is büszkén távozhatott Los Angelesből: az összesítésben 19. helyet elérő Petneházy Imre az első napon, a lovaglószámban az utolsó gátig kiválóan teljesített, ott azonban életveszélyeset bukott, az amerikai lapok szerint csupán annak köszönhetően menekült meg, hogy lova néhány centiméterrel melléje zuhant a földre. A sportoló – amikor mindenki azt hitte, mozdulni sem képes – feltápászkodott, felült teljesen kimerült lovára, és kétszer is megkísérelte, hogy átugrassa az egyik legnehezebb akadályt: Santelli állítása szerint Petneházy bravúros tette Amerika-szerte híressé tette a magyar lovasok bátorságát.
A 18. helyen végzett Benkő Tibor ugyan nem vitt véghez hasonló hőstettet, ám az amerikai sportvezető szerint „a vívásban olyan szépen dolgozott, hogy munkája számomra igen kellemes meglepetést okozott”. Az aranyérmet egyébként a svéd Johan Gabriel Oxenstierna akaszthatta a nyakába, második helyen honfitársa, Bo Lindman végzett, a bronzérem pedig a házigazda országot képviselő Richard Mayót illette. Összesítésben a magyar atléták a 6. helyre kerültek a nemzetek között, bizonyítva, hogyan lehet fair küzdelemmel, hősies helytállással és kiváló elszántsággal jóval képzettebb és felkészültebb riválisok között is eredményesen szerepelni.
