Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A posta világnapján az iparág segítő állataival, a postagalambokkal ismerkedjünk meg. A munka, amelyet végeznek, érdekesebb, mint gondolnánk.
Ambivalens érzéseink vannak a galambokkal szemben. Bosszantóak sok százezres városi kolóniáik, és száz tonnákra rúgó, maró és betegségeket okozó ürülékük. Ugyanakkor őket énekeljük meg dalokban, versekben, mint a béke, szerelem, a boldogság és hűség megtestesítőit.
Éppen ez utóbbi tulajdonságuk az, ami igazán különlegessé teszi őket a madarak között. A szirti galambból ötezer éve háziasított házi galamb nem egy házasságszédelgő, csapodár faj, a galambpárok ugyanis életre szólóan együtt maradnak. Ezért, hacsak nem kényszerülnek rá, nem is kell újabb és újabb fészket rakniuk, állandó lakcímre jelentik be magukat, otthonukhoz pedig karomszakadtukig ragaszkodnak.
Megingathatatlan lokálpatrióták, és erre már 3000 éve, az ókori Egyiptomban is felfigyeltek. Az ókori görögök idejében (Kr. e. 500 körül) pedig már javában használták őket, méghozzá hírvivőként.
Postásnak születtek
Ha van szakma, amiben tökéletesen kiteljesedhetnek, akkor az a postásság. Külön alfajt is kitenyésztettek belőlük: a postagalambot. Háborúk idején hosszú évszázadokig létfontosságú feladatot végeztek. 1815-ben például Nathan Mayer Rothschild londoni bankár a galambpostának köszönhetően duplázta meg a vagyonát azzal, hogy elsőként szerzett tudomást Napóleon waterlooi vereségéről. Annyira nélkülözhetetlenek voltak, hogy az I. és II. világháborúban, hűséges szolgálataikért, harminckét galambot tüntettek ki a Viktória-kereszttel egyenrangú Dickin-medállal, az állatok számára adható legmagasabb rangú brit katonai kitüntetéssel.
Kezdetben csak egy irányba vitték a lábukra erősített rövid üzeneteket. Előtte azonban el kellett szállítani őket a dúcuktól távolabbi helyekre, ahonnan hazatértek, gyorsan és megbízhatóan. Nem ők a legsebesebb szárnyasok, de mindenképpen a legkitartóbb madarak közé tartoznak. Kis pihenőkkel több száz kilométert is megtesznek egyhuzamban. Ez volt az eredeti, természetes módszer, ahol a fészekbe való visszatérés és a fiókák nevelése jelentette az alapvető motivációt.
Később a galambászok, ravaszul, a táplálékukat és az otthonukat külön helyre tették, és kiképezték őket az oda-vissza repülésre. Ha úgy vesszük, két postaállomás között ingáztak, akár naponta kétszer is.
Hogy még motiváltabbak legyenek, a gazdák ideiglenesen elválasztották a hűséges postáspárt, és az „özvegyeket” röptették, tovább erősítve a hazatérés vágyat. Persze a hírek ma már ritkán érkeznek szárnyakon, az ilyen módszereket ma már leginkább postagalambversenyeken alkalmazzák.
Így szól egy sikeres postagalamb cv-je
„Özvegységi módszerben röptetett hím. Apai ágon a Nagypál László által 25 éve beltenyésztett Stichelbaut vérvonal, a legendás Aranypár hím visszapárosítva a rá féltestvér-párosított tojóval. Érdekessége, hogy származási lapján 56-szor szerepel a 2643-as kék tojó. Anyai ágon az Eijerkamp család W-Power olimpiás galambjára beltenyésztett tojó. Több testvére a Nemzeti Ász bajnokság élhelyezettje (Power Boy, Istvánka). Fiatalon 17-szer volt kosárban, egyévesen kb. 45-ször, kétévesen kb. 60-szor, 2018-ban 13 helyezéssel Magyarország legnagyobb teljesítményű galambja lett.”
Hiába élnek több ezer éve közöttünk, még ma is össze vannak zavarodva a tudósok, ha megkérdezik tőlük: vajon hogyan tájékozódnak ennyire pontosan? Évtizedek óta arról vitatkoznak, miként találnak haza több száz kilométerről.
Több elmélet is összecsap
Egyes kutatók esküsznek rá, hogy a galambok nagyon érzékenyek a mágneses mezőkre, és ezek mintázatai segítségével navigálnak. Az egyik szerint a csőrük felső részében lévő vasrészecskék iránytűként mutatják nekik a mágneses északi pólust. Ezt a teóriát azonban 2012-ben cáfolták.
Egy másik masszív elképzelés, hogy a napot használják fő irányzékként. A finomabb tájékozódáshoz tereptárgyakat, folyók, partok, hegyek, utak, sínek vonalait figyelik, és amikor repülni kezdenek, először köröznek. Ilyenkor rögzítik a nap irányát, majd ismerős alakzatok segítségével belövik az irányt, amerre menni szeretnének. Ugyanezt a módszert alkalmazzák visszaútjukon is.
Jól hangzik. Mindössze annyi a gond vele, hogy nem tévednek el felhős időben sem. És akkor is hibátlanul hazatalálnak, akár több száz kilométerről is, ha ismerős környezetüktől elzárva, letakart kosarakban, autóval, vonattal szállítják el, és engedik el őket.
A szaglási navigáció hívei szerint a galambok képesek azonosítani az egyes környékekre, tájakra jellemző állat- és növényvilág szagmintázatait, katalogizálják és megjegyzik őket. Mégsem jönnek zavarba akkor sem, amikor környezettől idegen szagokkal megtöltött, lezárt dobozban viszik el őket otthonuktól távol.
Annak ellenére, hogy régóta kutatják és tesztelik ezeket a teóriákat, a valóságban egyik elméletet sem bizonyították még kétséget kizáróan. Jó eséllyel ezeknek a navigációs módszereknek a keverékével tájékozódnak a postagalambok, és ha tehetnék, biztosan jókat derülnének az eltévedt és összezavarodott tudósokon.
