Bájos arc, szabályos szájacska, kifejező, zöld szemek: Gérard Philip – ekkor még e nélkül – kisfiúnak is gyönyörű volt. Legnagyobb szövetségese és cinkostársa, az édesanyja, imádta, akárcsak a bátyját. Cannes-ban született, 1922-ben, és dédelgető, szeretetteljes polgári légkörben nőtt fel. Bár eleinte nem színésznek készült, ő lett a II. világháború utáni európai filmgyártás legnagyobb sztárja.
Szinte minden filmjét láthattuk Magyarországon, ha némi késéssel is, ugyanis híres volt baloldali nézeteiről. Később ő lett a francia színészek szakszervezetének elnöke. Igaz, ’56-ban a magyar forradalmárokat dicsőítette, de ez itthon kevés politikus fülébe jutott el. Miután nagyon kevés amerikai filmet vett meg a magyar állam, a mozikban a szovjet filmek mellett többnyire a „haladó szellemű” francia és olasz alkotásokat vetítették, így a magyar nézők jól ismerték a nyugat-európai sztárok arcát.
A színpad az igazi szerelem
Először orvos akar lenni a gyarmatokon – később majd eljátszik egy ilyen szerepet a filmvásznon. Az apja ügyvéd volt, aki a jogi tanulmányok mellett kardoskodott, édesanyja – akire egyébként nagyon hasonlított – érezte, hogy mást szán neki a sors.
A németek által megszállt országban Marc Allégret, a híres rendező elhagyja Párizst, és délre költözik, Grasse-ba. Gérard apja ekkor lett az ottani Park szálloda igazgatója, és Madame Philip megsúgja a rendezőnek, hogy a fia színész akar lenni. A rendezőt megérinti a 19 éves fiú szilajsága – ahogy egyik életrajzírója fogalmaz. Hamarosan színiiskolába jár Nizzában, és húszévesen filmszerepekre szerződtetik.
Pedig valójában a színpad szerelmese. Nagyon fiatalon eljátssza a kegyetlen, őrült, de éles eszű Caligulát, a kortárs Albert Camus darabjának főszerepét, amely sikerszéria lesz. A színpadon este Caligula, de napközben forgat, Miskin herceg lesz A félkegyelműben. Partnere Edwige Feuillére, aki elsők között látja meg benne a kiemelkedő tehetséget.
Rengeteget dolgozik, jóformán alig alszik, igaz, fiatal még és erős, egy dolog van csak, ami gyengíti: hogy sokszor kételkedik önmagában, a tehetségében. Persze alaptalanul. Caligulának sokan túl fiatalnak találták, a 15 és fél esztendős François szerepére pedig A test ördögében túlkorosnak a maga 24 évével. Habozott, hogy elvállalja-e a szerepet, annak idején nézők ezreit megbotránkoztatva, de erről a merész forgatókönyvírók tehettek. Nicole Fourcade, akkori kedvese, majdani felesége beszéli rá, és nem is bánja meg, hogy végül igent mond. Brüsszelben nagydíjat kap alakításáért. Nicole-t, akihez élete végéig hű maradt, következetesen Anne-nek hívja, nem tudni miért.
A legnagyobb rendezőkkel és sztárokkal forgat: Daniéle Delorme, Michéle Morgan, Simone Signoret, Maria Casarés, Danielle Darrieux oldalán alakít nyalka tiszteket vagy éppen szemüveges, kese hajú kamasz fiút.
Az évek folyamán szoros baráti kapcsolatba kerül a kortárs francia film- és színházművészet, valamint irodalom jeleseivel. Az egyik legjobb barátja Jean Vilar, a legendás rendező. Eljátssza később legendássá váló szerepét, a Cidet, mert Vilar azt szeretné. Oszlopos tagja lesz a Théâtre National Populaire-nek, amelynek tagjaival bejárják a világot, és sikerre viszik a legmodernebb francia színjátszó társulatot. Avigon álomba merült városka volt az ötvenes években, amelyet ők támasztottak fel Vilarral, és amely ma már a világ egyik legrangosabb színházi fesztiváljának ad helyet.
Közben ügynökök és producerek sora keresi fel forgatókönyvekkel. Többször alakított gaz csábítót, és jóval John Malkovich előtt játszotta el Valmont-t a Veszedelmes viszonyokban, és szintén kegyetlenül csavarta el a női fejeket a Tisztes úriházban.
Fallacit is elbűvölte
Igent mond a Tulipános Fanfanra, amely leghíresebb filmszerepe lesz, és amelyben Gina Lollobrigida a partnere. (Magyarországon Királylány a feleségem címmel vetítették.) A szocialista országokban különösen nagy diadalt arat ez a Zorro–Robin Hood keverékű kalandfilm. A Vörös téren, a Kreml előtt és mindenütt, ahol Moszkvában jár, autogramkérők hada követi. Japánban legalább ilyen népszerű: ott nemes egyszerűséggel a tavasz szamurájának nevezi el valamelyik filmkritikusa.
A kemény és szigorú Oriana Fallacit is elbűvölte, aki így írt róla: „Hát hogy lehetne megállni, hogy ne tapsoljunk ennek a félszeg, pimasz fiatalembernek? Csak rá kell nézni, máris gyöngédség fogja el az embert. Talán szenvedő, elkényeztetett gyerekhez hasonló külseje az oka, talán ragyogó szeme, amely hol világfájdalmas, hol meg hideg és kíméletlen, akár egy ítéletvégrehajtóé, talán fanyar, elkényeztetett arisztokrata megjelenése...”
Az a nagy szerencséje, hogy ekkor még csak éledezik a nyugat-európai bulvársajtó – szocialista meg persze nincs is. Kevéssé zaklatják, és nem találnak ki róla pletykákat, legfeljebb a Paris Match számol be korrekt hangnemben filmterveiről, külföldi szerepléseiről. Érzékeny idegrendszere nem bírta volna elviselni a paparazzik állandó jelenlétét. Hollywoodnak talán ezért is mondott nemet.
Az sem véletlen, hogy legjobban Délen, a gyerekkorához kötődő Ramatuelle-ben, egy szép provence-i faluban érezte jól magát. Szerette volna még eljátszani Hamletet, ezért élőben megnézte Laurence Olivier-vel, azonban ez a szerep már nem valósulhatott meg.
Egy arc, ami válasz minden névre
Utolsó filmjét, az El Paóban nő a lázt Luis Buñuellel forgatta Mexikóban. Már a forgatást is nagyon nehezen viselte – ez látszik a filmvásznon is, jóllehet ez még hihetőbbé tette alakítását –, és Mexikóból hazatérve daganatot fedeztek fel a máján. Még hazatért a kórházból, Euripidészt olvasott, tervei voltak a téli vakációra. De november 25-én elhunyt. Betegségéről csak a felesége, Nicole tudott.
Az is szerepet játszhatott szíve gyöngeségében, hogy gyerekkorában súlyos tuberkulózisa volt, amit akkor még nem tudtak gyógyítani. Feleségétől és két kisgyermekétől, Anna-Marie-tól és Olivier-től nem sok ideje maradt elbúcsúzni.
Halálakor nők milliói siratták világszerte, többen, mint James Deant vagy később, a 21. században Heath Ledgert együttvéve. „Az emberek elhajították az újságot, elzárták a rádiót. Kegyetlen hír volt, igazságtalan, vérlázító. Nem lehetett nem elhinni, de elfogadni sem voltak hajlandók. Aznap reggel, 37 éves korában Gérard Philipe meghalt, Tournon utcai lakásán – kezében könyv” – írja Monique Chapelle róla szóló könyvében.
Az utcában még órákig szomorú embersereg várakozott – férfiak, nők egyaránt –, mert kételkedtek, mert nem akarták elhinni, hogy nincs többé. „Úgy kellett, hogy egy arc válasz legyen végre minden, minden névre” – írta róla egyik barátja, az író Paul Éluard.
A Földközi-tenger mellett fekvő kedvenc falujában, Ramatuelle-ben temették el, 1959-ben. Sírja zarándokhely lett, mindig van rajta friss virág. Franciaországban színházak, iskolák és egy filmfesztivál viseli a nevét, Párizsban utcát neveztek el róla.
