Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Divatikon volt, okos, gazdag, szellemes, világot látott, több nyelven beszélt, fordított, kritikákat, tudósításokat, színdarabokat, regényeket írt. Mindig tudta, mi illik, mit diktál a jó ízlés, úgy, hogy abba beleférjen egy kis fricska is. Mintha Anna Wintourt, a Vogue legendás főszerkesztőjét, a Szex és New York Carrie Bradshaw-ját, meg néhány sztár gasztrobloggert gyúrnánk össze egy személlyé, a múlt század húszas-harmincas éveiben.
Hatvany Lili mindenkit megírt, akivel találkozott, lett légyen az zsoké, színész, újságos, herceg. Újságírónak született, és csak másodsorban bárónőnek. Az általa szerkesztett Öltözködés és divat című könyvnek, amely a Pesti Napló sorozatában jelent meg, 1936-ban, átütő sikere volt: divat- és szépségápolási cikkei olyan kiváló szerzők, mint Ráth-Végh István és Feiks Jenő tanulmányainak társaságában jelentek meg benne. Cikkeinek hangneme őszinte, friss, humoros, olykor éles, csípős, ironikus volt, azaz teljesen elütött minden más akkori, divattal foglalkozó publikációtól. Bár írásai egy szűk társadalmi rétegnek szóltak, milliók olvasták minden sorát.
Kinek és miért öltözködünk? Ez az alapkérdés. Sokáig tart, mire rájövünk, hogy a legtöbb férfi észre se veszi, mi van rajtunk, csak az összhatást nézi. A férfi akkor ért a divathoz, ha szabó, színpadi rendező vagy olyan magánzó, akinek igazán nem érdemes tetszeni – írja Hatvany Lili az említett kötetben. A férfiak többségének fogalma sincs, hogy új-e a ruha és divatos-e a szabásvonala. A többi nőnek öltözködünk tehát, akiknek fájdalmat akarunk okozni… Vagy aki okosabb, saját magának, legyen úrinő vagy parasztlány.
Hatvany Lili meggyőződése volt, hogy egy szép ruhakollekció van olyan érdekes, mint egy bélyeggyűjtemény, és hogy az öltözködés művészet. Főleg akkor, ha nincs hozzá sok pénzünk – jóllehet neki bőven volt.
„Két női kérdést ismerünk, amelyek, ha elég gyakran hangzanak el, biztos és javíthatatlan éket vernek a kérdező és a kérdezett úriember közé. Az első számú így hangzik: Szeretsz? A második: Mit vegyek fel?”
Kalapban villásreggelizni
Báró Hatvany Lili a felső tízezer tagjaként délelőttönként vernissage-ra, főpróbákra és vendégségbe járt, legyen az részvét-, gratuláló, udvariassági vagy beteglátogatás. Délben ebédmeghívásnak tett eleget, utána sportolt vagy lóversenyre járt, este színházba, koktélpartikra igyekezett. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a legkülönfélébb alkalmakra mit kell viselni. Ha a villásreggeli például nem nagyon ünnepélyes, „nyugodtan viselhetünk kabát-szoknyát valami csinos jumperrel. Kalap kötelező”.
És hogy mi való a délutáni teához és mi a koktélpartihoz? Az ilyen eseményekre „szabónőink külön cocktailruhát készítenek, amely rendesen fekete és földig érő. Olykor kis kabátkával, amelyet ha leveszünk, alatta a ruha ujj és hát nélküli, tehát mehetünk benne egyenesen vacsorára vagy színházba.”
Garden partyn jól mutatnak a virágos anyagok, a könnyű organdik és muszlinok. Lehetőleg nagy, széles karimájú kalappal. A fehér-fekete ruha nagy fekete kalappal mindig szép, csak a mintájában több legyen a fehér ilyenkor, mint a fekete.
Pólóhoz külföldön úgy öltöznek a hölgyek, mint garden partyra. (Emlékszünk még a Micsoda nő! -re, amikor Julia Roberts pöttyös ruhában és kalapban egyengeti el a lovaspólómeccs után a gyepet?)
„Nálunk a pólót sajnos nem látogatják tömegesen, úgy hogy garden party ruhánk ott feltűnő, sőt nevetséges volna.”
Sajnos.
A lóverseny persze teljesen más outfitet kívánt, mint a póló. „A Királydíj jelentőségét a szabónő-világban nem lehet eléggé túlbecsülni. Két év óta a szabóipar könyörgésére áttették május harmadik vasárnapjára, mert akkor az idő biztosabb. ... Hogy mit viseljünk? Egy igen gazdag és buzgó hölgy tavaly három ruhát is rendelt – egyet szép időre, egyet hűvös időre, egyet esős időre.”
Nyilvánvaló, hogy ennek a társadalmi rétegnek a tagjai nem a Corvinba jártak vásárolni, még csak nem is a Párisi Áruházba, hanem csináltatták a ruhákat és cipőket, ha pedig külföldön jártak, benéztek Londonban a Selfridge’sbe vagy New Yorkban a Macyhez, anyagokért és szabásmintákért.
Melltartót igen, harisnyát ne
A divattörténelem furcsa vadhajtásait ugyanúgy szerette gyűjteni, mint a vicceket meg a különc művész barátnőket. Merészsége az akkori fogalmak szerint határtalan volt, hiszen hosszú cikket ír arról, amit a ruha alatt hordunk. A fűző hanyatlása ekkor már elkezdődik, jóllehet még évtizedekig működtek fűzőszalonok Budapesten. Furcsa olvasni az újszerűnek számító melltartó térhódításáról. Jóllehet, akkortájt a lapos mell volt a divat, tehát nem nagyon emelték, inkább lelapították a nők eme testrészeiket. Estélyi ruhához egyszerűbb, ha belevarratjuk a melltartót a ruhába – javasolja. Bár akkortájt sok fiatal nő egyáltalán nem is viselt melltartót, amint arról a harmincas évek magyar filmjei is tanúskodnak.
Divattörténeti érdekesség, amikor újdonságként ír a szemfelszedő gépek külföldi megjelenéséről, miközben kiváló érzékkel jósolja meg, hogy milliomos lesz abból az úrból vagy hölgyből, aki a harisnyatartóra valami láthatatlan szabályozót talál fel. Az pedig egyenesen felháborítónak számított egyes körökben, amikor arra biztatta nőtársait, ne hordjanak harisnyát, inkább napoztassák a lábukat.
Az életmódunk 100 év alatt szinte teljesen megváltozott, de azért néhány alapszabályt nem árt megtanulni Hatvany Lilitől. Ő, akit állandóan kínáltak, és aki szakácskönyvet írt, nádszálvékony volt, alkatilag is. Meg kellett tanulnia úgy tenni, mintha a társasági eseményeken valóban enne. A duci alkatot nem nagyon bocsátotta meg, lévén azt ugye nem lehet jól öltöztetni, a plusz kilók ráadásul öregítenek, vidékiessé tesznek és csökkentik az önbizalmat.
De ezzel nem intézte el a dolgot: Ételművészet és életművészet című könyvében behatóan foglalkozott a különféle diétákkal, a mozgás szükségességével, tornagyakorlatokkal, sőt még a bélműködés részleteivel is. Az egészség fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, és ezért állandóan tenni is kell, méghozzá sokat – ez volt az alapelve.
Már persze annak, akinek van rá elég ideje. Magyarországon akkoriban hárommillió ember azzal volt elfoglalva, hogy legyen mit ennie és tudjon hol aludni. Ezért nem számítottak a falvakban akkora bűnnek a fölös kilók – a jómód jelei voltak ugyanis –, nem úgy, mint mondjuk az újlipótvárosi aszfalton.
Szervírozták a szupét
Mindezzel Hatvany Lili is tisztában volt, de szándékában állt azokat is – főleg a középosztályt – az etikettre tanítani, akik csak nemrég tudták meg, mikor kell „szervírozni a szupét”, és utána nem kérdeztek rá, mint Schneider Mátyás a Hyppolit, a lakájban, hogy „mit csinálnak a micsodával?”.
Hatvany Lili gyakran publikált a Színházi Életben, ezért nem volt meglepő, hogy a nagyon népszerű lap kiadója gondozta az orvosokkal, életmód-tanácsadókkal közösen írt kötetet, műfajt teremtve ezzel, és amelynek reprint kiadása a rendszerváltás után is napvilágot látott.
Elképesztő az a laza, de biztos alapokon nyugvó tájékozottság, ahogyan közreadja a világ számos országának kedvenc fogásait. Az osztrák, német, orosz, lengyel, belga, cseh, román, norvég, svéd, indiai, spanyol és természetesen olasz és francia receptek akkortájt sehol nem voltak így együtt elérhetők. Jellemző, hogy a nemzetközi kitekintést – a Konyha-Baedekert, ahogy ő nevezi – az amerikai konyhával kezdi, és hogy külön fejezetet szán a New Orleans-i ételeknek!
Mit kínáljunk, mi, magyarok, ha külföldi vendégünk érkezik? Ez mostanság szintén időszerű kérdés, amire Hatvany Lili ma is időszerű válaszokat ad, eltekintve talán a paprikás ráktól, amelynek alapanyaga 2021-ben már nehezen beszerezhető.
Isten éltesse, aki a koktélpartit feltalálta – sóhajt fel a tökéletes vendéglátó, akinek ötleteit persze népes személyzet valósította meg. Étrendekkel szolgál a diétázóknak és menüsorokkal a legkülönfélébb alkalmakra, hozzávaló italokkal persze. Felsorolja a legismertebb koktélok receptjét, elnézést kérve azoktól a városiaktól, akiknek ez magától értetődően ismert (1929-ben vagyunk) – „de hátha akad vidéki, aki nem tudja”, mi a különbség a Martini Dry és a Martini között, no meg, mi fán terem a pezsgőkoktél?
Ha nagyon elpilledt társasággal van dolgunk, akkor jöhet a Tired Businessman, netán a Harlem vagy a Havanna. Hogy ezek mellé milyen ropogtatnivalók illenek, azzal sem marad adósa az olvasónak.
Az egyszemélyes női magazin
Hatvany Lili, ahogy többen nevezték, maga volt az egyszemélyes női magazin. Ő találta fel ezt a műfajt, csak nem tudott róla. A Színházi Élet kritikusaként dolgozott az 1920-as években, miközben regényeket és színdarabokat írt, vagy ha éppen nem azt, akkor lejegyezte, mikor és hogyan illik kínálni a whiskyt, és miképpen készül a szoljanka meg a churros.
Az 1930-as évek végén, jó érzékkel, kivándorolt Amerikába. New Yorkban telepedett le, Manhattanben élt, ott érte a halál 1968-ban.
