Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mindig azon töprengtél, honnét kaphatta a nevét kedvenc zenekarod? Vajon tényleg a legfurcsább névválasztással lehet befutni? Milyen titokzatos sztorik bújnak meg egy-egy bandanév mögött? Sorozatunkban megtalálod a választ.
Összetett, hangzásban és kompozícióban innovatív szerzemények, gondolatgazdag, súlyos témákat feszegető szövegek, művészileg kidolgozott ún. concept albumok és hihetetlen látványvilágú koncertek – ezekről híresült el a progresszív rock műfajának talán legjelentősebb képviselője, a ’60-as, ’70-es és ’80-as évek egyik (művészileg és üzletileg is) legsikeresebb brit zenekara, a Pink Floyd. De vajon honnan ered a zenekar furcsa hangzású neve, tényleg – mint egyesek gondolták – létező személy nevét vette fel a legendás banda?
A zenekar elődjét – Sigma 6 néven – 1963-ban alapította a londoni műszaki főiskola hat diákja, köztük Roger Waters szólógitáros, Nick Mason dobos és a ritmusgitárosposztot betöltő Richard Wright. A szextettként induló formáció a következő két évben folyamatos tagcseréken és névváltozásokon ment keresztül (többek között The Meggadeaths [Mega-halálok?], Leonard’s Lodgers [Leonard albérlői], Screaming Abdabs [Ordító elrablók] és The Abdabs [Elrablók] néven is futottak), végül Syd Barrett énekes-gitáros csatlakozásával kialakult az első állandónak mondható felállás.
Az ekkor még Tea Set (Teáskészlet) néven fellépő zenekarban Waters basszusgitárra, Wright pedig billentyűs hangszerekre váltott, a négyes főként a korszakban népszerű blues rock és rock ’n’ roll dalokat adott elő. A következő (és majdnem végleges) névváltásra 1965 végén került sor, amikor kiderült, létezik a környéken egy másik Tea Set nevű banda – egy alkalommal a két „teás zenekar” épp ugyanazon az estén, ugyanott lépett volna fel, ezért Barrettéknek villámgyorsan új elnevezés után kellett nézniük.
Az énekes-gitáros egy hirtelen jött ötlettel két kedvenc amerikai blueszenésze, Pink Anderson és Floyd Council nevének ötvözéséből alkotta meg az új bandanevet: The Pink Floyd Sound (vagyis A Pink Floyd Hangzás). Az ötletet a többi tag is elfogadta, idővel pedig The Pink Floydra, végül pedig névelő nélküli Pink Floydra rövidült az elnevezés.
A zenekar hamar elfordult a blues-rock világától és inkább a pszichedélia felé kacsingatott, Barrett saját dalokat kezdett írni, amelyeket az amerikai pszichedelikus „hippirock” mellett saját furcsa humora inspirált. A Pink Floyd gyorsan népszerű lett brit underground körökben, hamarosan pedig a fősodorbeli zeneipar is felfigyelt rájuk: két kislemezüket is kiadták, felléphettek a BBC legnépszerűbb könnyűzenei műsorában, a Top of the Popsban és Jimi Hendrixszel turnézhattak együtt. 1967-ben megjelent első nagylemezük, a The Piper at the Gates of Dawn a pszichedelikus műfaj úttörő munkájának számít, a következő évek zenéjére gyakorolt hatása felbecsülhetetlen – az egyedi hangzású, gyakran avantgárd formájú dalok Barrett költői szövegeivel egészülnek ki, amelyek manókról, űrlényekről, biciklikről, mesékről szólnak.
A sikerekkel párhuzamosan azonban Barrett mérhetetlen LSD-fogyasztása (és egyesek szerint skizofréniája) fokozatosan leépítette a zenekarvezető mentális és fizikai egészségét, végül már alig bírt megszólalni és a gitárjához sem nyúlt a koncerteken. Társai kénytelenek voltak kirúgni Barrettet – eredetileg dalszerzőkét továbbra is szerettek volna együtt dolgozni vele, de ez is meghiúsult –, helyére az eredetileg póttagként, „ötödikként” felvett David Gilmour gitáros-énekes került. (Barrett 1970-ben kiadott két szólóalbumot, ezután visszavonult a zenéléstől, 2006-ban hunyt el cukorbetegségben.)
A Waters–Gilmour–Wright–Mason-négyes 1970-ben filmzenét írt Michelangelo Antonioni ellenkultúra-mozijához, a Zabriskie Pointhoz, ugyanebben az évben jelent meg Atom Heart Mother című lemezük, melynek teljes első oldalát a címadó 23 perces rockszvit teszi ki (a címet állítólag egy mellkasában atompacemakerrel ellátott várandós nőről szóló újságcikk ihlette) – ez lett az első listavezető Pink Floyd-album Nagy-Britanniában. 1971-ben közönség nélküli koncertet adtak Pompeji város ókori romjai között, amelyből sikeres koncert-mozifilm készült.
A következő időszakban a zenekar végleg szakított a pszichedéliával és kialakította sajátos, innovatív, folyton kísérletező, a hagyományos rockzene és az elektronikus muzsika között hidat képező hangzásvilágát, amely két legzseniálisabbnak tartott albumuk, az 1973-as The Dark Side of the Moon és az 1975-ös Wish You Were Here megszületéséhez vezetett. Előbbi lemezen hallható a „minden gonoszság forrását” dalba szedő Money, utóbbin – melynek átfogó témáját Syd Barrett sorsa és hiánya szolgáltatta – a címadó szerzemény mellett a Barrett előtt tisztelgető grandiózus, instrumentális, kilenc tételből álló Shine On You Crazy Diamond vált legendássá. (Külön történet a lemez híres borítófotójának elkészítése, amelyhez ténylegesen felgyújtottak egy kaszkadőrt...)
Idővel Roger Waters teljesen átvette a zenekar irányítójának szerepét, akarata és művészi, dalszerzői irányvonala, attitűdje rátelepedett a Pink Floyd munkásságára, miközben az éledő punk rock mozgalom tagjai számára az általuk manírosnak, mesterkéltnek, túlbonyolítottnak titulált zenekar egyfajta főellenséget jelentett (a Sex Pistols frontembere, Johnny Rotten előszeretettel mutatkozott „I Hate Pink Floyd” feliratú pólóban). Az 1979-es The Wall című duplaalbum nagyszabású rockopera, amely Waters saját szorongásait (háborúban elesett apja korai halálát, az ’50-es évekbeli brit iskolarendszer lelki elnyomását, s a többi) és megcsömörlését dolgozza fel egy fiktív rocksztár, Pink sorsán keresztül.
A legendás concept album – amely olyan közönségkedvenceket tartalmaz, mint az Another Brick in the Wall, a Mother és a Comfortably Numb – nyomán, Waters forgatókönyvéből, Alan Parker rendezésében mozifilm is készült. A következő évben megjelent The Final Cut már-már Waters szólólemeznek is tekinthető (a zenekarvezető felajánlotta, hogy saját nevén jelenteti meg, de a többiek ebbe nem mentek bele), ezt követően a basszusgitáros-dalszerző kilépett a zenekarból, időpocsékolásnak nevezte a további közös munkát. Mivel Gilmourék új album készítésébe kezdtek, Waters jogi úton próbálta megakadályozni, hogy tovább használhassák a Pink Floyd nevet, a felek végül bíróságon kívül rendezték a vitát.
Gilmour vezetésével két további lemez született (A Momentary Lapse of Reason (1987), The Division Bell (1994)), ezt követően a Pink Floyd beszüntette működését. 2005-ben a londoni Hyde Parkban rendezett Live 8 segélykoncerten újra összeállt a Waters–Gilmour–Wright–Mason-négyes – végül ez lett az utolsó alkalom, hogy a közönség együtt láthatta a legendás felállást, Wright ugyanis 2008-ban rákbetegség következtében elhunyt. Gilmour és Mason 2014-ben új albummal jelentkezett (The Endless River), melynek anyagát részben korábban, a Division Bell felvételei közben rögzítették, elmondásuk szerint ez a legutolsó kiadva, amely a zenekar neve alatt megjelenik.
Waters – aki zenei munkássága mellett politikai aktivizmusáról is híressé vált – 2010 és 2013 között The Wall Live Tour néven adta elő világszerte a klasszikus Pink Floyd-lemez anyagát, a korábbiaknál is látványosabb technikával és show-műsorral színesítve a hatalmasra felduzzasztott koncerteket. A turné keretein belül Waters kétszer, 2011-ben és 2013-ban is ellátogatott Budapestre, egyébként összesen ötször fordult meg hazánkban, utoljára három évvel ezelőtt. Maga a Pink Floyd sajnos sohasem lépett fel Magyarországon.
