Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Vasárnaponként beizzítjuk képzeletbeli időgépünket és visszaruccanunk a középkorba, hogy többet megtudjunk arról, milyen volt az élet valójában annak idején Európában. Most a – mai szemmel gyakran bizarrnak és kegyetlennek ható – szórakozási lehetőségekről ejtünk szót.
A középkori ember számára is fontos volt, hogy néha maga mögött hagyhassa a mindennapok terhét és gondjait, és önfeledten kikapcsolódhasson néhány órára. A vagyonosabb rétegeknek természetesen jóval több lehetőségük adódott a szórakozásra – például lakomákon, vadászatokon vehettek részt –, a nép egyszerű gyermekei viszont gyakran banális és kényszer szülte megoldásokhoz folyamodtak, ha kikapcsolódni vágytak. Néhány igazán bizarr, de a múltban mindennaposnak számító szórakozási formát elevenítünk fel.
Macskák kínzása és kivégzése
Az ártatlan állatok ellen elkövetett erőszak napjainkban bestiális kegyetlenségnek hat minden jóérzésű ember számára, a középkori parasztok és városlakók ellenben rendkívül szórakoztatónak, sőt, hasznos dolognak találták a szerencsétlen macskák kínzását és kivégzését. A népi babonaság a macskákat a gonosz szolgálóinak, az ördög földi megtestesülésének gondolta – az senkinek sem jutott eszébe, hogy a súlyos betegségeket terjesztő és az éléskamrákat dézsmáló rágcsálókat levadászó cicák kifejezetten hasznosak voltak a korabeli ember számára –, ezért idővel Európa több vidékén is divatba jött a rituális macskakínzás.
Különösen a franciák jártak élen a kegyetlenkedésben, akik még az 1800-as években is gyakorolták a macskaégetés szokását: ünnepnapokon a népek máglyát raktak a falu főterén és örömujjongás közepette belógatták a tűzbe a zsákban, ketrecben vagy kosárban tartott elfogott állatokat. Szintén a franciáknál volt divat az olajjal leöntött, meggyújtott macskák végigkergetése a faluban, a belgák pedig a templom harangtornyából dobálták ki a begyűjtött négylábúakat – amelyik macska túlélte a szabadesést, arra tűzhalál várt. Dániában a húsvéti böjt nyitányaként tartott ünnepély során a macskákat fára akasztott hordóba tették, a gyerekek pedig husángokkal verték szét a felaggatott hordót, mindenki nagy örömére.
A macskakínzás és macskaégetés nem csak az egyszerű emberek körében volt közkedvelt szórakozás: a krónikák szerint 1648-ban Párizs legnagyobb macskamáglyáját a gyerek XIV. Lajos gyújtotta meg hatalmas örömünnep kíséretében.
„Huligánfoci”
A középkori emberek szívesen rúgták és dobálták a bőrt, a 12. századtól kezdve különösen Angliában és Itáliában voltak népszerűek a futball, a rögbi és a röplabda ősének számító labdajátékok – a mai csapatsportokhoz képest azonban jóval kaotikusabb és véresebb szórakozásnak számított a korabeli verzió. Gyakran egész tömegek – például két rivális falu vagy család – feszültek egymásnak a „harcmezőn”, a játékosok elsődleges célja az volt, hogy minél több és fájdalmasabb sérülést okozzanak a másik fél tagjainak. Szabályok nem léteztek, az összegyűltek tömegbe verődve ütötték, verték, rúgták egymást és a labdát a gyakran káoszba fulladó találkozón.
A futballt – a játék erőszakossága miatt – háromszor tiltották be Angliában a 14. és a 17. század között, egy ízben azért, mert a város már nem bírta irammal a kirúgott ablaküvegek pótlását. Az előkelőbb rétegek lenézéssel, fintorral tekintettel a pórnép alantas szórakozásának tekintett tömegverekedés-sportra, a modern futball mégis az angol felső osztály fiai számára fenntartott magániskolákban született meg a 19. század első felében.
Parti a temetőben
Napjainkban az emberek többsége csak halottak napján és szerettei halálának évfordulójakor látogat el a temetőbe, a középkorban ellenben jóval népszerűbb helyszínnek számítottak a sírkertek. A késő újkortól elterjedt felfogással ellentétben – amely a halált igyekezett eltávolítani, megfoghatatlanná tenni – a középkori emberek számára a kaszás mindennapi, tiszteletben tartott vendégnek számított, „akinek” jelenléte folyamatosan ott lebegett a fejük felett. A halál a mindennapi élet része volt, ezért a temetőre sem tekintettek másként: gyakran rendeztek társas összejöveteleket, ivászatokat a sírok árnyékában, sőt, prostituáltakkal múlatták az időt.
Nyilvános kivégzések
Mint egy korábbi cikkünkben már érintőlegesen említettük, a bűnözők, boszorkányok és más halálraítéltek nyilvános (olykor kínzással egybekötött) kivégzése az egyik legnépszerűbb látványosságnak számított a középkori nép körében: az akasztások, lefejezések, karóba húzások, máglyán elégetések és más halálnemek tömegeket vonzottak, akik a mai sportrendezvények nézőihez hasonlóan közösen „szurkoltak” és ámultak az események menetén. Az összegyűlt népek beszélgettek, pletykáltak, ettek-ittak, miközben az ítélet végrehajtására vártak árgus szemekkel – az esemény igazi közösségi térként funkcionált.
A kivégzés jól bejáratott szabályok szerint került megrendezésre: az elítéltet látványosan, a pfujoló, kiabáló tömeg előtt vezették a vesztőhelyre, majd megadták számára a lehetőséget, hogy halála előtt beismerje, megbánja bűneit, kegyelemért esedezzen, és Isten megbocsátását kérje – ha az illető ezt megtette, a hóhér és a tömeg kegyesebben bánt vele, mint azokkal, akik dacosan visszautasították a felkínált esélyt. Az esemény csúcspontja természetesen maga a kivégzés volt – a nézők különösen tűzbe jöttek, ha a hóhér elvétette a kardcsapást, leszakadt a kötél vagy egyéb incidens akadályozta az ítélet zökkenőmentes végrehajtását és egy emberként háborodtak fel és lázongtak, ha az elítélt kegyelmet kapott.
A látványos, tömeg előtti kivégzéseknek természetesen társadalmi haszna is volt: a mindenkori hatalom így demonstrálta, mi vár azokra, akik megszegik a törvényt és ellenszegülnek az uralkodó akaratának. A gyakorlat egészen a 18–19. századig fennmaradt, Európában csak ekkor, a késő újkorban kezdték zárt körülmények között tartani a kivégzéseket.
Lovagi torna
A filmekből jól ismert lovagi tornák szintén látványos szórakozásnak számítottak és kiváló lehetőséget biztosítottak a lovagok számára, hogy békeidőben, a harcmezőn kívül bizonyítsák rátermettségüket, győzelmükkel vagyont és hírnevet szerezzenek maguknak, az ifjú lovagjelöltek pedig bemutatkozhattak a király előtt, győzelem esetén elnyerhették a lovagi címet. A viadalok eredete a csatába készülő lovagok közös gyakorlatozására nyúlik vissza – kezdetben viszonylag kaotikus módon, többnyire szabályok nélkül viaskodtak a harcosok, idővel azonban a lovagi tornák szabályai finomodtak, pontosan meghatározott keretet nyert az esemény.
A szabályok célja a kiegyenlített küzdelem biztosítása volt: a viadal általában a várudvaron történt, ahol a felek lóháton, páncélban, hosszú, tompa hegyű dárdával rontottak egymásnak, hogy kiüssék az ellenfél kezéből a fegyvert. A vesztes átadta a győztesnek fegyvereit és páncélját, majd váltságdíjat volt köteles fizetni, melynek összege a győztes iránta érzett tiszteletével állt arányban. A tornákon gyakran királyok és az uralkodócsalád tagjai is „ringbe” szálltak: Károly Róbert király, illetve Hunyadi Mátyás nagy riválisa, Habsburg Miksa is szívesen öltött páncélt és vívott meg a győzelemért.
A szabályok ellenére a lovagi tornák továbbra is rendkívül veszélyes szórakozásnak számítottak, a bajvívók akár halálos sebesülést is szerezhettek a párbaj során – II. Henrik francia király egy ilyen szerencsétlen baleset következtében hunyt el 1559-ben. Az uralkodó saját testőrségének kapitánya, Gabriel de Montgomery ellen indult küzdelembe: a harc során Montgomery dárdája széttört, az egyik szilánk pedig a sisakrostélyon áthatolva a király szemébe fúródott. Henrik sebe elfertőződött, a szerencsétlenül járt uralkodó nem sokkal később kilehelte lelkét.
Állatharcok
Nem csak a macskákkal bántak kegyetlenül a középkori népek: a parasztok kedvelt szórakozása volt egymásnak uszított állatok küzdelmét nézni, szurkolni a „párbajozóknak” és önfeledten izgulni, melyik állat végez előbb a másikkal. Az egyik legnépszerűbb „állathecc” az ún. medveviadal volt, melyben az elfogott medvét egy verembe taszították, leláncolták, majd kiéheztetett kutyákat uszítottak rá – általában a jóval nagyobb termetű állat került ki győztesen a „küzdelemből”, a nézők pedig – akik akár messzi falvakból is elzarándokoltak egy-egy hasonló eseményre – önfeledten éljeneztek, miközben a medve kegyetlenül széttépte a ráküldött ebeket.
A kutyák egymás elleni viadala is népszerű látványosságnak számított, különösen Angliában, ahol a nézők fogadhattak is a győztesre. A küzdelmek 4-5 négyzetméter területű pályán folytak, amelynek közepét krétával megjelölték, a végletekig felajzott, felheccelt kutyáknak pedig póráz nélkül kellett elsétálniuk a megjelölt vonalig, ahol aztán szabadon egymásnak rontottak. A kutyaviadalok annyira jövedelmezők lettek a szigetországban, hogy tenyésztők százai igyekeztek minél harcképesebb, erősebb és agilisabb példányokat létrehozni, a viadalok jellegzetes „hősei” a masztiffok és az angol buldogok voltak.
Pestisbulik
A középkor legpusztítóbb betegsége, a fekete halál nem sok vidámságra adott okot, a parasztok mégis gyakran összejöttek pestisjárványok idején és énekkel, tánccal és itallal ünnepelték, hogy még életben vannak. A résztvevők többsége tudtán kívül már megfertőződött, aki pedig nem, a mulatozás során biztosan elkapta a halálos kórt, csak idő kérdése volt tehát, amíg mindannyian meghaltak – de éppen a halál biztos tudata szabadította fel a gátlásokat. A társadalmi rend megbomlott, és mivel semminek nem volt tétje többé, az emberek úgy döntöttek, kiélvezik az élet örömeit, amíg még lehetséges – sokan a tulajdonukkal sem törődtek, a népek átjártak egymáshoz bulizni, szabadon ki-be járkálva egymás házából. Gyakran csoportok verődtek össze, hogy az utcán járkálva balladákat énekeljenek, így múlatva hátralévő rövid idejüket.
