A lelet ezúttal nem egy antikvárium polcáról került hozzám, az interneten bukkantam rá. Már ez is izgatott: ki tesz fel a netre egy 1955-ben, Chicagóban kiadott kötetet? Vajon ki és mit sütött-főzött ebből a hetven éve született amerikai–magyar szakácskönyvből? Nekem úgy tűnik, hogy a tengerentúli magyaroknak szánta a szerző, olyanoknak, akik már nem beszélik anyanyelvüket, de szeretnék megőrizni óhazájuk konyháját. Vagy mégsem?
A szerző nem felkapott tévésztár, nem is Julia Child, de még csak nem is Mary Berry vagy Martha Stewart, bár Melanie de Proft is gyakorlott szerző, hiszen nemcsak magyar ételekről jelentetett meg receptgyűjteményt, hanem olasz vagy éppen skandináv finomságok elkészítésére is tanította az amerikaiakat. Nem mellesleg kiváló szakember, elképzelhető, hogy francia gyökerekkel, hiszen ő volt egyidőben a neves Culinary Arts Institute elnöke. Lehet, hogy egyszerűen csak elősegítette honfitársai kulináris kitekintését?
Mint a könyv elején kiderül, a szakértő Szegő Imre volt, akit a második oldalon úgy aposztrofál Melanie, hogy ő a „Saint Géllert” hotel séfje és a Réthy Cukrászda cukrászmestere. A Google-ból kiderül, hogy a Réthy Cukrászda hajdanán a Baross utcában fogadta az édesszájúakat – nem biztos persze, hogy 1955-ben is.
Az illusztrátor, Kay Lovelace, olyan rajzokat rittyentett a receptek mellé, amelyekből az átlag amerikai olvasó azt hihette, hogy hétköznap is puffos ujjú blúzban, ráncos szoknyában, csizmában, röppenő copffal ropják a csárdást a magyar asszonyok míg fő a gulyás, a férfiak meg bő gatyában, fekete mellényben, bajszosan aprítják a hozzávaló húst. Az egyik rajzon matyó fejdíszes menyecske mosolyog kacéran egy mellette ülő, pörge kalapos fiatal legényre. Ha tudták volna az amerikai olvasók, mennyire más volt a világ Magyarországon 1955-ben!
A Google-ból sok minden kiderül, például az is, hogy Kay Lovelace volt anno az egyik legkedveltebb vintage és retró illusztrátor, de ma is széles a rajongótábora, követői leledzenek a világ minden táján. Rajzai az ötvenes-hatvanas éveket tükrözik vissza, mintha korabeli Ludas Matyikat lapozgatnánk, vagy Okos Kata postáját böngésznénk ezekből az évekből.
A lelet másik érdekessége, hogy az adott példány vásárlójáról is sok mindent megtudhatunk, némi nyomozás után. Ki lehetett Betty Schwallier, a könyv tulajdonosa, akinek még a pontos címe is olvasható a fedőlapon?
Nos, egy akkurátus amerikai kisvárosi háziasszony, a Michigan állambeli Coopersville-ből, valószínűleg német–magyar eredettel. A családfát böngészve előbb-utóbb előkerülnek ugyanis magyar nevek: az egyik éppenséggel rosszul írva, hiszen nem Uzas volt Janine és Jerry családneve, hanem Buzas, azaz Búzás, de hát arrafelé a hosszú ú nem létezik, a buzasnak sincs sok értelme, igaz, az uzasnak se. Betty és férje, George 31 unokának és 14 dédunokának örvendhetett. Vajon örült-e a népes család egy-egy születésnapon a dobostortának is?
Kérdések, amelyekre már sosem kapunk választ: miért vette meg Betty a magyar szakácskönyvet? Mely ős kedvéért? Vagy csak kíváncsi volt, hogy kik lehetnek, és mit szeretnek enni ezek a furcsa népviseletben főzőcskéző emberek? Akikről azt gondolhatta, hogy naponta pendelyben és rékliben állnak oda a tűzhely mellé paprikás csirkét főzni?
Azt is sikerült kiderítenem, hogy Betty férje, George S. Schwallier, a II. világháború veteránja, 82 évesen hunyt el Coopersville-ben rövid betegség után, 2007-ben. Szerette a zenét, és kedvvel kertészkedett a gyümölcsösükben. Vajon megkóstolta-e George a rétest, és ízlett-e neki? Felesége, a könyvecske vásárlója túlélte őt.
Magyar konyha amerikai szemmel
A kötet elején alapfogalmakkal ismerkedhetünk meg, mint például hogyan kell fokhagymát hámozni. A tejföl persze nem azonos a tejszínnel, de ezen nem akadunk fenn. A kötet több mint 150 receptet tartalmaz, hazai klasszikusokat elsősorban, a „Dobos Tortától” az indiánerig, külön tárgyalva a rumos vagy a csokoládés tejszínhabot és a vaníliás cukrot, ami szintén hungarikum. Nem hiányozhat a szerelmeslevél, a cseresznyetorta, a kifli, a bukta, a koch, a gyümölcsrizs, az édes metéltek, pogácsák, palacsinták, a „csőrege”, a rétes, vagy éppen a mogyorós rúd, illetve a fahéjas kalács. Tudta-e Betty, hogy a linci koszorú Linzből való, az isli teasütemény meg Bad Ischlből? És hogy e városok mely országban voltak éppen 1955-ben? Bár a családnév azt sejteti, talán igen.
Mit szólt vajon a hájas béleshez és honnan szerzett hájat? Meglepődött-e, hogy a magyar fánk nem lyukas, mint a donut? Sikerült-e magasra kelesztenie? Foszlós lett-e? Megsütötte-e újból?
A felsoroltak nem mind echte magyar sütemények, de legalább a Monarchiából eredeztethetők. Nyilvánvaló, hogy magyar honfitársunk az ősforrás, és az is, hogy Szegő Imrén kívül bizonyára más szakember is közreműködött a tanácsadásban.
Külön tárgyalja a szerző néhány sütemény töltelékének elkészítési módját, ami szokatlan.
De természetesen nem a desszertekkel kezdődik a magyar konyha bemutatása, hanem afféle rövid kulináris összefoglalóval: a szerző szerint például a paprikát a törököktől örököltük, és ma már korántsem igaz, hogy az ebéd volna a legbőségesebb étkezésünk.
Magyar narancs
Tanulságos az előételek, levesek és főételek végigböngészése. Olykor minden logikát nélkülöz a válogatás, de ettől bájos. A gyümölcsleves eleve hungarikum, de Melanie háromféle meggylevesreceptet ad közre. Borral szoktunk-e meggylevest főzni? Ritkán. Ha meggy, akkor őszibarack miért nem? Jellegzetes magyar étel-e a citromleves? Aligha. A pusztán – ha már a magyarosch stílusnál maradunk – sosem termett citrom, illetve amit ültettek a magyar földön narancsnak, az az egy darab savanyka dolog politikai fegyvertényként mutogatni való drága kincsnek számított – amiről persze 1955-ben Amerikában mit sem tudtak.
De nini, itt van mindjárt a „Marhahus Citrom Mártásban” is – a szerző nagy rajongója lehet tehát ennek a gyümölcsnek, hiszen mi másért lenne a marha citrommártásban?
A köménymagos levesbe senki nem tesz itthon tejszínt. A „gulyás foghagymával” is furcsa kitétel, mint ahogy az is, hogy gulyásleves címen háromféle receptet közölnek, egyet, amelyik paradicsommal, egy másikat, amelyik sárgarépával, egy harmadikat, ami az említett „foghagymával” készült. A májas gombóc mint cím is érdekes, hiszen májgombóc az valójában. A hal burgonyával sokféle magyar fogásra hasonlít, de így, ebben a formában…
Sajátos szerkesztésre vall, hogy a cifraszűrben pózoló, hortobágyi gulyást ábrázoló rajz mellett egy „Nyelv Szárdella Mártással” nevű étel található, amely sosem volt jellegzetes magyar fogás, legfeljebb a harmincas években a főúri konyhákban jöhetett szóba mint előétel. A szardella általában nem volt jellemző a bő gatyás, pusztán birkákat legeltető juhászok menüjére.
Mi, magyarok persze viccesnek találhatjuk eleve ezeket a népiesch viseleteket, jóllehet, mi sem tudjuk megkülönböztetni, mely indián törzsnek milyen volt anno a jellegzetes fejdísze vagy rojtos bőrzekéje. Arról nem beszélve, hogy a könyvet olvasó amerikaiak 90 százaléka soha nem hagyta el az Egyesült Államokat, nagy részük még azt az államot se, ahol született, és semmit nem tudott a kicsi Magyarországról.
Furcsa, hogy több recept készül nyelvből – akárcsak májból –, hiszen Amerikában a belsőséget sosem tekintették igazán elegáns alapanyagnak. Ez igazi magyar behatást tükröz, kérdés, hol szerezhette be Betty az alapanyagot.
Ennek ellenére aki ezt a 151 receptet végigfőzte, -sütötte, valóban beleásta magát a magyar konyhába, még tán a magyarul már nem beszélő, ott született unokagyereket is beavathatta ősei szülőhazájának – talán az Osztrák–Magyar Monarchiának? – a konyhaművészetébe. Más kérdés, hogy milyen lett a végeredmény. Hiszen liptói vagy liptai túrót a Michigan állambeli Coopersville-ben bizonyára nem lehetett kapni, és savanyú káposztát sem, sőt a köménymag meg a darált mák beszerzése is olykor gondot okozhatott…
