Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mi a közös Majkában, Gyurcsány Ferencben és Esterházy Péterben? Például az, hogy mindhármuktól szerepel egy-egy idézet Vida Kamilla első kötetének mottói között. A huszonnégy éves költő friss hang a kortárs irodalomban, kritikus és felforgatóan transzparens. A Konstruktív bizalmatlansági indítvány verseiben bemutatja, hogy a közéleti kérdések és a bibliai sztorik lazán megférnek a trashsel, a Földet benépesítő Berki Krisztiánokkal és Ambrus Attilákkal. A könyvben olyan világ tárul elénk, amelyben még Potter névre rendeljük a pizzát, de már nem hiszünk a hősökben. Csak nézzük az emelvényen Kossuth-nótát éneklő politikusokat. Klímaszorongunk, vakcinairigykedünk. Mi ad biztonságot a fifázáson kívül? És mit tegyünk, ha már a kiábrándulásból is kiábrándultunk?
„Hajnali háromkor mégis eszünkbe jutnak / kispolgári erkölcseink. / Arrébb lök, Palkó nem zongorázik tovább a bordáimon, / »mikor bankett után smároltunk, / én tényleg szerelmes voltam beléd, / csak tudtam, hogy úgyis elmész Pestre a költők közé«. / Mintha csavar lenne, úgy fúrtam a fejemet a vállába, / utánozzuk az emlékeink, most ez a szabály, / mi biztos nem így akarjuk, / a mondatai közhelyesek és igazak, / mint egy Zorán-koncert.” (Részlet a Fájlcsere című versből)
Vida Kamilla a 2000-es években volt gyerek a Pécstől 30 km-re található Bólyon. Verseiből szemezgetve kiderül róla – vagy legalábbis a lírai énjéről – hogy korán elkezdték foglalkoztatni a közügyek. Népszavazást játszott a Barbie-jaival, az Európai Uniót pedig „ezerszínű, csillogó, kattogó gépnek” képzelte, és sokszor gondolt arra, bárcsak megérinthetné (Lakosság). A kamaszévek után Pestre költözött, az ELTE-BTK-n diplomázott. Jelenleg a BME-GTK és a Társadalomelméleti Kollégium hallgatója. Ahogy írja, a puszta ténytől, hogy a főváros lett az otthona, semmivel sem lett szabadabb (Mielőtt idomítanál).
Első kötetében, a Konstruktív bizalmatlansági indítványban nem kíméli a nagy narratívákat: jó poénokkal és meglátásokkal csap oda a szerelemnek, a nosztalgiának vagy az irodalom miszticizálásának. Le tudunk, le akarunk számolni az illúzióinkkal? Ha igen, milyen lesz nélkülük? „Ez a millió dolláros kérdés” – jegyzi meg nevetve Kamilla, aki szerint mindezekkel együtt sem kéne feladni a közösségeinket. A versek logikájáról, Harry Potter-élményekről és korszakos zenekarokról beszélgettünk.
Fifázás, Red Bull Air Race, Berki Krisztián. Elsőre elég költőietlennek tűnő témák is megjelennek a verseidben.
Alapvetően olyan eszköztárral dolgozom, amely sok direkt utalást, konkrétumot tartalmaz. Ez részben stíluskérdés, így alakítottam ki a kötetben szereplő motívumhálót. Másrészt arra gondoltam, érdekes helyzet lehet versen keresztül popkulturális jelenségekről beszélni, hiszen attól még, hogy nem szoktak irodalmi szövegekben megjelenni, ezek a szereplők nagyon is az életünk és a világunk részét képezik. Elsősorban azt akartam megragadni, hogyan viszonyulunk a közösségeinkhez, hol vannak becsatlakozási vagy kiábrándulási pontok, ebben pedig ezeknek a figuráknak is meghatározó szerepe van. Egyébként meg azt is gondolom, nagyjából bármi alkalmas arra, hogy verset lehessen belőle írni.
A kötet bemutatóján említetted, hogy az alkotás élménye, maga a munkafolyamat, a versek logikája volt az, ami vonzani kezdett ebben a műnemben. Mit értesz ez alatt?
Noha ezeknek a verseknek a nyelve inkább élőbeszédszerű vagy prózai, közben azért mégsem prózák. A vers megkívánja, hogy az ember képes legyen sűrítésre, pontszerűen tudjon bemutatni történeteket. A versforma megtanít egy érdekes szemléletmódra, hogy azt lássam meg egy adott kérdésből, amit röviden, szimbólumokkal fel lehet építeni – ez tetszett meg benne.
A köszönetnyilvánításban harminc személyt nevezel meg, zömében pályatársakat. Csapatmunka a versírás?
Szintén az Időmérték-sorozatban jelent meg Kállay Eszter Kéz a levegőben című kötete. Eszter fontos pályatársam, sokat tanultunk egymástól. Ő is utal a könyve elején arra, hogy a versek általában közösségi munka eredményei, „sosem egyedül írjuk” őket. Nem úgy születnek meg, hogy ne lenne bennük ott a segítség, a másokkal való beszélgetés, az egymástól jövő kritika. Furcsa, hogy magányos dolognak képzeljük el az irodalmat. Rám mindig is inspirálóan hatottak a műhelyezések, amikor szemináriumszerű körülmények között beszélgettünk egymás szövegeiről.
Nagyon változó, hogy első kötetes szerzők, pláne lírikusok, mennyi figyelmet kapnak. Úgy tűnik, a te köteted megjelenése – ahogy Szálinger Balázs fogalmazott – mégis eseménye tud lenni a kortárs irodalomnak. Szerinted miért?
Megtisztelő volt, hogy Balázs ezt mondta. Ahhoz képest, hogy 24 éves vagyok, viszonylag régóta mozgok ebben a közegben, és az írás mellett közösségszervezéssel is foglalkozom. 2017 decemberében indítottuk újra például a Késelés villával című irodalmi beszélgetéssorozatot a Nyitott Műhelyben, nyaranta pedig Kóspallagon szervezünk írótábort a barátaimmal, pályatársaimmal. Ezek az események fiatal szerzőket céloznak. Lehet, ez okozza a figyelmet.
A verseidben láthatóvá teszel olyan irodalompolitikai folyamatokat is, amelyek általában a színfalak mögött zajlanak. Írsz arról, hogy milyen ösztöndíjakat kapsz meg (majdnem), mire költenéd a pénzt, milyennek képzeled a kötet borítóját, aztán ehhez képest milyen lesz, hogyan egyeztetsz a kiadóval. Miért fontos neked ez a fajta transzparencia?
A művészetről máig úgy szokás gondolkodni, mint valamilyen transzcendens dologról. Van az emberekben egy képzet arról, hogy megszületik a mű, és akkor csak úgy ott van. Keveset beszélünk arról, hogy a művek egy társadalmi térben jönnek létre, intézmények veszik körül őket. Azon túl, hogy valaki jól tud szöveget írni, nagyon sok feltétele van annak, hogy egy könyv meg tudjon jelenni. Szerintem fontos reflektálni ezekre a körülményekre, adott esetben kritikával is illetni ezeket a körülményeket. Szerettem volna, ha ez témaként megjelenik a könyvben.
Többen a közéleti költészethez sorolják a munkádat. Egyetértesz ezzel a kategóriával, vagy inkább az van, hogy az irodalom – csakúgy, mint a tudomány vagy az oktatás – nem igazán tud politikamentes lenni? Vagy ha erre törekszik, az is egyfajta politika.
Mindig nehezen válaszolom meg ezt a kérdést, mert logikusan persze azt gondolom, hogy ez közéleti költészet. Én magam viszont nem tartom feltétlenül fontosnak ezeket a kategóriákat. Ha közösségekről akarunk beszélni, akkor elkerülhetetlen, hogy politizáljunk, szerintem nem kell ettől félni. Óriási tabu van azzal kapcsolatban, hogy ki politizál, ki nem. Számomra nem kérdés, hogy foglalkozom ezekkel a vonatkozásokkal, mert szorosan hozzátartoznak a témámhoz.
A kötet leírása behozza a Z generáció kérdését, felmerül egy felnövéstörténet lehetősége is a szövegekben. Szerinted használhatatlanabbak-e a ti generációtoknak a szülőktől, tanároktól jövő üzenetek a világ ugrásszerű változásai miatt?
Nem annyira értek ehhez, az a helyzet. A közéletiség mellett a generációs jelzőt is sokan használják a könyvre, bár én nem szerettem volna úgy feltüntetni magam, mintha ennek a generációnak a szószólója vagy képviselője lennék. A része vagyok, az én tapasztalataim ugyanúgy elfogultak, mint másokéi. Szóval nem tudom megmondani, melyik recept használható, melyik nem. De az biztos, hogy megvannak a sajátosságai ennek a nemzedéknek. Az a benyomásom, mintha egy felnőtt élet rögtön a kiégéssel kezdődne. Ezzel kapcsolatban egyébként több fontos cikk is született, például Horváth Bencétől a 444-en. Azt gondolom, ez jellemzője lehet ennek a generációnak, de hát valószínűleg mindegyiknek megvoltak a maga sajátosságai, nehézségei.
Én életkorban elég közel vagyok hozzátok (kb. 10 év van közöttünk), és ami nagy vízválasztó szerintem a két generáció között, az a Harry Potter. Mintha lenne egy szenzitív periódus, amikor gyerekként fogékonyabb vagy rá, de ha akkor nem találkoztál vele, utána már nem fogsz olyan mélyen rajongani érte. Több versedben, például a Nem csak a hetedikben is szó esik a Harry Potterről. Mit adott neked?
Ez azért rossz, mert a Harry Potterről csak nagyon csöpögősen tudok beszélni. Négy- vagy ötéves voltam, amikor az első részt felolvasta nekem az apukám. Utána egyébként az egész sorozatot felolvasta, meg egyedül is elolvastam. Már óvodában elkezdtük a szerepjátékozást, hihetetlen mélyen berántott ez a világ. Teljesen benne éltem, és nem voltam ezzel egyedül. Olyan dolgokat, amelyek számomra fontosak az életben, furcsa módon ezen a fikciós művön keresztül éltem át először, nem a valóságban. A regény elején tizenegy évesek a szereplők, akkor kezdik az iskolát, tehát nyilván voltak olyan problémáik, konfliktusaik, amelyekkel akkor én még nem találkoztam. Ott láttam először egy nagyobb rendszerben a kiskamaszok között értelmezhető barátságot és a bajtársiasságot, ami nagy hatást gyakorolt rám. Tényleg nem lehet erről közhelyek nélkül beszélni, pedig rengeteget tudnék még.
A Literán jelenik meg a Késelés késsel című sorozat, amelyben fiatal kritikusok írnak vakreflexiókat még publikálatlan szövegekhez. Szerinted a te verseidről el lehetne dönteni, milyen nemű ember írta őket, ha letakarnánk a nevet?
Nem feltétlenül. Konkrét nyelvi-technológiai dolgokban nem hiszem. Én nem vagyok benne ebben a kritikus gárdában, de hozzám érkeznek be a szövegek, így látom, mi kihez megy. Szoktam őket néha viccesen kérdezgetni, hogy na, tudod, hány éves, vagy milyen nemű lehet az író? Rendszeresen előfordul, hogy nem találják el. Nyilván ez a költészet azért beszélni akar arról, hogy milyen fiatal nőnek lenni értelmiségi közegben, a mai Magyarországon. Próbál megragadni tapasztalatokat, és megfogalmazódik benne egyfajta identitásvesztés is.
A kötethez készítettél egy 13 dalból álló playlistet. Csupa ikonikus zene, Majka, Zorán, István, a király. Van olyan szám, ami utólag odakívánkozna a listára?
Az én kamaszkoromat, meg a fesztiválozós időszakaimat, ami még mindig tart amúgy, csak tavaly meg idén nincsenek ugye fesztiválok… Szóval én alapvetően alter csaj vagyok, a Quimby és a 30Y zenéi, dalszövegei kísérték végig a gimnazista éveimet. Ez a két zenekar volt meghatározó, hozzájuk kapcsolódott a ráébredés, a lázadás. Nagyon furcsa, hogy nem kerültek be a könyvbe. Egyébként nem volt koncepció, hogy kerüljenek bele zenék, csak egy ponton észrevettem, hogy sok benne a zene, és akkor viccesnek találtam, hogy csinálok belőle egy playlistet. Ha előzetes koncepció lett volna, valószínűleg belekerül a Quimby és a 30Y.
A kötet egyszerre kérdőjelezi meg a múltra és a jövőre vonatkozó illúziókat. Ha ezekkel leszámolunk, mi segíthet, hogy azért mégse vonuljunk teljesen vissza a csigaházunkba?
Ez a millió dolláros kérdés, nem? Tényleg nehéz rá válaszolni. De a Csigaház című vers, meg a többi is, azt próbálja valahogy tematizálni, hogy érdemes meghaladni a totális lemondást, a nihilt, a semminek nincs semmi értelme attitűdöt, mert ezek könnyen önbeteljesítő jóslatokká válhatnak. Nem azt mondom, hogy vidáman és derűsen lehet tekinteni a jövőbe, de a kritika megfogalmazásának nem kell azt jelentenie, hogy lemondunk az összes közös terünkről és az összes közös diskurzusunkról. Az egyensúlyt kell megtalálni valahogy.
