Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az újságírás sokáig férfiszakmának számított: a nők maximum gépelhettek, de saját projektbe, pláne kutatómunkába nem foghattak. Az 1864-es születésű Nellie Bly fittyet hányt a szabályokra, és olyan átalakuláson ment keresztül, amivel kiérdemelte a világ első oknyomozó újságírónője címet. Nem mellesleg ő volt az első nő, aki kísérő nélkül körbeutazta a Földet, és néhány találmány is fűződik nevéhez.
Nellie – eredeti nevén Elizabeth Cochrane Seaman – nem volt átlagos lány. Félárvaként nőtt fel egy sor testvér között, anyagi lehetőségei meglehetősen szerények voltak. Ennek ellenére már 16 éves korában elhelyezkedett a Pittsburgh Dispatch című lapnál, és könnyed kis témákban írogatott. Így is belekötöttek, mondván, a férfiak terepére tévedt. Nem is ő lett volna, ha ezt szó nélkül hagyja. Szerencsére ez nem vetett véget karrierjének, sőt: felfigyeltek rá és legalább megtűrték maguk között, így írhatott a dolgozó nők helyzetéről, kimehetett megfigyelni, hogyan bánnak a női munkásokkal a gyárakban. Ám hamar arcul csapta a valóság. Az egyik gyár igazgatója panaszt tett ellene, így Nellie-t száműzték a virágdíszek, a kertészkedés és a divat világába. Nem is bírta sokáig: 21 éves korában elhatározta, hogy olyat tesz, amit azelőtt soha egyetlen lány sem mert.
Mexikóba utazott tudósítóként, vállalva az ezzel járó összes veszélyt. Hamar szemet is szúrt a mexikói hatóságoknak. Miután élesen bírálta Porfirio Díaz diktátort egy helyi újságíró bebörtönzéséért, őt is letartóztatással fenyegették. Gyorsan New Yorkba menekült, ahol komoly témákban szeretett volna publikálni. A Pulitzer által működtetett New York Worldnél meg is kapta élete lehetőségét: az elmegyógyintézetekben folyó kegyetlen bánásmódról kellett tudósítania úgy, hogy magát elmebetegnek álcázva beépül a rendszerbe, egészen pontosan a Women’s Lunatic Asylum páciensei közé.
Ahhoz, hogy ne lepleződjön le, először is hitelesen kellett alakítania az őrültet. Bly Brown álnéven beköltözött egy nőknek fenntartott szállásra, ahol elkezdhette ámokfutását: minden vendéget azzal zaklatott, hogy biztos megbomlott az elméje, miközben ő maga is több mint furcsa viselkedést mutatott. Hamar a rendőrségen és a bíróságon találta magát, ahol számos elmeorvosi vizsgálaton kellett átesnie. Nellie jól végezte dolgát, hivatalosan is menthetetlenül őrültnek nyilvánították, és beutalták a bolondokházába. Innentől megtapasztalhatta, hogyan is bánik a társadalom egy őrült nővel.
Feltették egy tömött kompra, ami a betegeket szállította az intézménybe, majd megkapta a maga ágyát. Patkányok rohangáltak körülötte – és az egész intézmény területén –, inni piszkos vizet kapott, az étel még az éhes ember számára is ehetetlennek bizonyult, meleg vízről álmodni se mert senki. A betegeket nem engedték beszélgetni, mozogni, olvasni. A verés, kínzás és egyéb durva fegyelmezési módok megszokottak voltak. Összesen 1600 nőt zsúfoltak össze, akikkel összesen 16 orvos foglalkozott – már amennyiben foglalkozásnak lehet venni a közönyt és a pirulák adagolását. Aki e kiváló ápolás ellenére is rosszul viselkedett, azt összekötözték vagy férgekkel teli cellába hajították. Nagyon hamar kiderült, hogy azok, akik egészséges elmével kerültek erre a borzalmas helyre, és mondjuk megfelelő kezeléssel felgyógyulhattak volna, pár hónap alatt garantáltan megőrültek a rossz bánásmódtól és a reménytelenségtől.
Nellie-t tíz nap után Pulitzer segítségével kiengedték, s meg tudta írni Tíz nap az őrültek házában című cikksorozatának első részét. A lap 1887. október 9-én lehozta a cikket, és óriási botrány kerekedett belőle. Elővették az orvosokat, akik őrültnek nyilvánították az újságírónőt, de több pénzt utaltak ki az intézménynek, hogy megfelelő ellátást biztosíthasson a betegeknek. Ennél is fontosabb, hogy Nellie cikkének hatására végre foglalkozni kezdtek azokkal a bevándorlókkal, akik nem beszéltek angolul. Sokukat ugyanis csak emiatt zárták az elmegyógyintézetbe, hiszen az ápolók és orvosok által nem értett, „zagyva” nyelven kommunikáltak. Ám ettől még nem voltak őrültek, csupán külföldiek. Amikor végre tolmácsot rendeltek melléjük, többük ki tudott szabadulni a bolondokházából.
Nelly Bly élete új fordulatot vett
Miközben forradalmasították az elmebetegek ellátását, és a cikksorozatból könyvet is kiadtak, Nellie kisebb sztárrá vált. De nem ült sokáig a babérjain: 1889-ben elhatározta, hogy Verne 1873-as, Nyolcvan nap alatt a Föld körül című regénye nyomán elsőként, kíséret nélkül ő maga is megteszi ezt a távot. Biztos volt benne, hogy nyolcvan nap alatt neki is sikerül, ha nem rövidebb idő alatt. Végül 72 napjába telt, de sikerrel járt. Anglián, Franciaországon – ahol Amiensben találkozott magával Jules Verne-nel is –, a Szuezi-csatornán, Ceylonon, Szingapúron, Hongkongon és Japánon keresztül vezetett az útja, zömében gőzhajóval és vonattal közlekedett. Folyamatosan tudott visszajelzéseket, apró riportokat küldeni az elektromos távíró segítségével. Járt leprás betegekből álló kolónián, vásárolt majmot, és egy könyvnyi anyaggal érkezett haza.
Újságíró helyett gazdag feleség és feltaláló
1895-ben Nellie ismét megdöbbentette a közvéleményt: a bátor, kalandoktól vissza soha nem riadó nő 31 évesen férjhez ment egy 73 éves milliárdoshoz. Robert Seaman egészsége nem volt túl erős, ezért Nellie a tollat lecserélte az üzletre, majd az acél tárolóedényeket gyártó Iron Clad Manufacturing Co. élére állt. 1904-ben megözvegyült, és egyedül vezette tovább a konszernt. Törődött a dolgozóival, fokozottan ügyelt a megfelelő egészségügyi ellátásra, még szabadidős parkokat is építtetett a gyárak udvarain. A pénzügyeket viszont nem sikerült kézben tartani, így majdnem mindent elveszített. Ezen az időszakon meglepő módon a találmányai segítették át. Újfajta tejesdobozokat álmodott meg és gyártatott le, de más szabadalmakat is bejegyeztek a nevére. Egy ideig ezzel az Egyesült Államok egyik vezető női iparosává vált, ám aztán a pénzügyi gondokat tetézte a gyárigazgató sikkasztása, így az Iron Clad Manufacturing Co. csődbe ment. Nellie ezek után az első világháborúval kapcsolatban írt cikkeket Európa keleti frontjáról. Persze nem távolról figyelte az eseményeket: ott volt Szerbiában és Ausztriában is a fronton. Még brit kémnek is nézték, de sikerült kiszabadulnia a börtönből. Hazatérve még tudósíthatott a szüfrazsett mozgalomról, majd 1922-ben, mindössze 57 évesen tüdőgyulladásban elhunyt.
Neve azonban fennmaradt, olyannyira, hogy szerepel a National Women’s Hall of Fame csarnokában, bélyegen is megemlékeztek róla, Nellie Bly Memorial címmel művészeti installációt hoztak létre Roosevelt szigetén, és újságírói díj is viseli a nevét. Életét számos könyv, színdarab és film dolgozta fel.
