Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Több mint 12.000 palesztin jelentkezett a brit hadseregbe a történelem egy elfeledett fejezetében, hogy a németek ellen harcoljon, sok esetben a szintén Palesztina területéről jelentkező zsidó fiatalokkal. Egy ma szinte elképzelhetetlen bajtársi kapcsolat története.
Ami a magyaroknak Trianon, az az araboknak a Sykes–Picot-paktum – hangzik el e két nevet még egyáltalán ismerők között. Amikor 1916-ban Sir Mark Sykes brit diplomata és Francois Georges-Picot egykori bejrúti francia főkonzul aláírta a rögtön titkosított egyezményt, talán maguk sem gondolták, hogy aláírásukkal olyan viszály magjait vetik el, amelyek egészen máig mérgezik a Közel-Kelet lakóinak mindennapjait. Az egyezmény értelmében érdekszférákra tervezték felosztani a szíriai területeket: a mai Szíria, Libanon és Irak területét francia érdekszférává nyilvánították, míg Jordániát és a mai Izrael területét angol fennhatóság alá rendelték.
Szerzőnkről
Tulok Péter történész kutató, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusza. Kutatási területe a magyar történeti historiográfia, a 19–20. századi diplomácia- és művelődéstörténet, a svéd–magyar diplomáciai kapcsolatok, Budapest ostroma és a magyarországi embermentés története.
A közel-keleti konfliktusok egyik eredője
Sykes és Picot egyezményéhez Oroszország is csatlakozott, Szergej Szazanov orosz külügyminiszter ömmel írta alá a dokumentumot, amely szerint a török területen a cári kormányzat szerzett volna befolyást. Az orosz forradalom miatt a szerződésnek az a része nem valósult meg, de az 1920-as években a többi területen hatályba léptek a lefektetett elvek.
A két diplomata egyezsége jó példa arra, hogy az európai politika hajlamos volt a helyi népek valós igényeit, szabadságvágyát teljes mértékben semmibe venni, és önző gondolkodásával olyan helyzetet előidézni, amely egész népcsoportoktól veszi el a reményt. Jó példa erre az első világháború utáni zűrzavaros időszakban kitört török függetlenségi háború is. Ennek lezárásaképpen 1923 nyarán aláírták a lausanne-i békeszerződést, amely egy korábbi egyezményhez képest cserben hagyta a kurd nemzetet, megfosztva azt az éppen csak megígért önrendelkezéstől.
A palesztin főmufti: tettes vagy áldozat?
A rendkívül ellentmondásos személyiségű Mohammed Amin al-Husszeini 1895-ben Jeruzsálemben született, jómódú palesztin családból származott. 1921-ben Palesztina brit vezetői Jeruzsálem főmuftijának nevezték ki. Al-Husszeini az arab nacionalizmus szószólója volt, és 1936-ban csatlakozott a palesztin vezetőkhöz a britek elleni lázadásban. A palesztinok mozgalma a harmincas évek második felében az erősödő zsidó bevándorlás hatására robbant ki. A gerillaakciók célpontjai a zsidó telepesek, a brit hatóságok és a hatalommal együttműködő arabok voltak. Az indokolatlanul brutálisan fellépő brit hatóságok ellen nem volt ritka az olyan megmozdulás, amikor feldühödött helyiek a német konzulátus elé vonultak, ahol Hitlert és Mussolinit éltették. Három év alatt 4000 arab áldozatot követelt a felkelés, akiknek nagy része azonban nem harci cselekmények, hanem kivégzőosztagok előtt, illetve tisztogatások miatt halt meg.
1937-ben a britek eltávolították al-Husszeinit posztjáról, aki a francia fennhatóságú Libanonba menekült. A második világháború alatt al-Husszeini britellenes lázadást támogatott Irakban, majd amikor a lázadást elfojtották, Olaszországba menekült, 1941 novemberében találkozott Adolf Hitlerrel is. A második világháború alatt szorosan együttműködött Olaszországgal és Németországgal propagandisztikus rádióműsorok készítésében, és a boszniai muszlimok toborzásában való részvételével a Waffen-SS számára. Kapcsolatban állt Heinrich Himmlerrel is, kapcsolatukról szívélyes hangú táviratok is tanúskodnak. A háború után Bejrútba menekült, ott is halt meg 1974-ben. Pályafutása jól mutatja azt a rendkívül bonyolult helyzetet, amelyben a palesztinok döntéseikben a rossz és a legrosszabb, az angolok és a németek között választhattak.
Palesztinok és zsidók együtt a nácik ellen
Akkoriban sok arab vegyes érzelmeket táplált a náci Németország iránt, de a társadalom kisebb hányadát lenyűgözte Hitler ideológiája. Az arabok úgy gondolták, hogy Németország elhozhatja számukra a régóta áhított függetlenséget, mert Nagy-Britannia és Franciaország nem adta jelét annak, hogy a közeljövőben kivonulnának a térségből.
A németeket Palesztinában sokan a palesztinok megmentőjének tartották az 1917-ben kiadott Balfour-nyilatkozat ismeretében, amelyben a brit kormány a cionistákat támogatásáról biztosította egy zsidó nemzeti állam létrehozásában Palesztinában. Kikötésük akkor annyi volt, hogy ez nem járhat együtt az ott élő többi nép önrendelkezési jogainak csorbulásával.
Kevésbé ismert a palesztinok ezreinek története, akik élesen szembehelyezkedtek a mufti nácibarát politikájával, és az Adolf Hitler elleni harc mellett döntöttek. Mintegy 12.000 palesztin önként szolgált a brit hadsereg kötelékében Észak-Afrikában és Európában, főként az olasz hadszíntéren a második világháború idején, sok esetben egymás mellett a brit hadseregbe szintén önként jelentkező zsidókkal.
A palesztin önkéntesek kis része ideológiai okokból jelentkezett a nácizmus elleni harcra, azonban a többség pénzügyi indíttatásból harcolt angol kötelékben. A toborzóirodákba jelentkezők közül sokan szegény, a társadalom perifériáján élő falusiak és városlakók voltak, akik a brit hadseregben olyan ellátáshoz juthattak, amire egyébként nem lett volna esélyük.
A palesztin közvélemény nagy része úgy vélte, hogy a mufti ellenében a britek oldalára kell állni, és el kell halasztani a nacionalista követeléseiket, illetve kötelességük harcolni a németek és szövetségeseik ellen. Az elmúlt évtizedekben számos kutatás fókuszában a zsidó önkéntesek álltak, akik a brit hadseregben szolgáltak, illetve a Zsidó Brigádban harcoltak, ahol több mint 4000 nő és 30.000 férfi szolgált. Volt azonban közel 12.000 palesztin is, aki ugyanezt tette.
A történetírás hajlamos sokszor nem térben, hanem „síkban” vizsgálni az eseményeket. Ennek köszönhető, hogy a történelem e fejezetét többnyire figyelmen kívül hagyták. A cionizmus története és a brit uralommal folytatott küzdelem sok tekintetben feldolgozott. Azonban ezrek élete, tragédiája nem szerepel a könyvek lapjain, sok családé, akik elvesztették családtagjaikat, és senki sem beszél az ő áldozatukról. Ez persze köszönhető annak a ténynek is, hogy sok palesztin családban nem akartak arról beszélni, hogy fiaik önként harcoltak a britek oldalán.
A láthatatlan gyarmati véráldozatok
Az európai történetírás közös mulasztása, hogy a gyarmati katonák hozzájárulása a háborús erőfeszítésekhez a második világháborúról szóló népszerű elbeszélésekben nem kapott megfelelő hangsúlyt. A palesztin katonák számát a brit hadseregben viszonylag csekélynek írják le, amikor összehasonlítják a birodalom más részeiből érkező katonák számával. A brit indiai hadsereg például megközelítőleg kétmillió katonát számlált a háború alatt.
Ennek ellenére az arabok nagy szerepet játszottak a szövetségesek háborús erőfeszítéseiben. Nem szabad megfeledkezni az Arab Légióról sem, amely brit parancsnokság alatt harcolt a Közel-Kelet különböző részein. Kevés szó esik arról is, hogy Franciaország észak-afrikai területeiről 134.000 algériai, 73.000 marokkói és 26.000 tunéziai segítette a szövetséges erőket Európa felszabadításában a náci megszállás alól.
Fontos, hogy a történetírásban helyet kapjanak eddig nem feldolgozott témák, mert a jövőben csak akkor lehet békében együtt élni a Szentföldön, ha az ott élők is tisztában vannak múltjuk apróbb részleteivel is. Olyanokkal, amelyek azt bizonyítják, hogy egy közös cél érdekében az arab és a zsidó népnek sem lehetetlen együttműködni, félre lehet tenni az ellenségeskedést, ahogyan a fenti példa is mutatja.
