Dragomán György: A család az, akikkel együtt ülünk az asztal körül

Főzőskönyv címmel jelenik meg Dragomán György legújabb kötete. A bő 400 oldalas munkában receptek és szépirodalmi szövegek váltják egymást: nem is mindig könnyű felelni a kérdésre, hogy épp ételleírást vagy irodalmat olvasunk. De a legjobb az egészben éppen az, hogy nem is kell, sőt talán nem is lehetséges különbséget tenni. Akkor járunk igazán jól, ha egyszerűen átadjuk magunkat az élvezeteknek.

Ember tervez, Isten végez. Én például úgy terveztem, hogy a Dragomán Györggyel folytatott jó hangulatú beszélgetést tisztességgel rögzíti a máskor bevált program. Nem így történt, ráadásul egy sor segítőkész hozzáértő megfeszített munkája sem tudott semmi használhatót kihozni a felvételből. Mit érez az ember, amikor egy ilyen baki épp egy József Attila-díjas íróval folytatott beszélgetés kapcsán, a könyvmegjelenés időpontja miatti időnyomásban csúszik be? „Uramisten, mennyire kellemetlen. Sőt, helyrehozhatatlan.” És mit felel a nemzetközileg is elismert szerző a levélre, amiben vázolom, mi a helyzet és hogy nemcsak a gyors megjelenés, de úgy az egész dolog veszélybe került? „Nagyon sajnálom, ha minden kötél szakad, megcsinálhatjuk újra. Jártam már így.”

Így is lett. Ha a dolgok jó oldalát nézem, kétszer is volt alkalmam főzésről, családfogalomról, irodalomról és hiperszenzualitásról beszélgetni Dragomán Györggyel, és egyszer sem bántam meg. 

Nagy élvezettel forgattam a Főzőskönyvet, de kicsit el is bizonytalanodtam, mert szinte kibogozhatatlanul fonódik össze benne ételleírás és szépirodalom, és egészen új élmény néhány máshonnan már ismert szöveget főzős kontextusban olvasni. Mihez kezdjünk ezzel a könyvvel? Főzzünk belőle, vagy élvezzük egyszerűen irodalomként?

Azt hiszem, ez elsősorban mégiscsak egy könyv, ami azt jelenti, hogy olvasni kell, el kell merülni a szövegben és annak részleteiben. Ha kibírjuk, hogy ezek után ne főzzünk belőle, akkor nem kell kimenni a konyhába, de én azt hiszem, hogy mivel a receptek a vágyról, az érzékiségről és a kíváncsiságunkról szólnak, előbb-utóbb hatni fognak az olvasóra. Így reményeim szerint főzni fog akarni, vagy legalábbis meg kívánja kóstolni azokat az ételeket, amikről szó van.

Pontos használati utasítást viszont nem tudok adni. Ez egy kettős könyv, amit egyrészt irodalmi igénnyel írtam, íróként közelítettem meg: a receptek itt történetek, és a főzés folyamatán úgy megyünk végig, hogy történeteket mesélek el. Másrészt viszont szakácskönyvként is használható. Van benne tartalomjegyzék és tárgymutató, így ha valakinek hirtelen eszébe jut, hogy tárkonyos paszulylevest vagy karamellás popcornt szeretne enni, akkor hátra tud lapozni és ott felütni a könyvet, ahol a recept van.

A könyv borítója
A könyv borítója

A könyv elején azt írja, hogy ez talán az eddigi legszemélyesebb munkája, részben azért, mert tele van nagyon intim ízemlékekkel. Én is tapasztaltam már, mennyire erősen összefonódnak legkedvesebb emlékeink a hozzájuk tartozó illatokkal, ízekkel, és tettem is már kísérletet arra, hogy visszahozzak egy-egy ilyet. Ön szerint reprodukálhatók ezek a múltbéli, erősen érzelmi töltetű ízek?

Azt hiszem, hogy az emlékek és az ötletek ugyanabból a forrásvidékből erednek, ráadásul az érzéki emlékek nagyon mélyen vannak az érzékeny emberi tudatban. Ezért minden főzés kicsit nyomozás is: az ember a saját korábbi emlékeit és élményeit keresi – ezeknek a nyomába eredni pedig nagyon izgalmas tud lenni. Rám egyébként is jellemző, hogy a gyerekkoromra intenzíven próbálok emlékezni, és az onnan szerzett élményeket transzponálva írok szépirodalmat. A főzésben is nagyon érdekel, hogy egy meghatározó emléknek hogyan lehet utána menni, a folyamat ezért mindig erősen nosztalgia is.

Az viszont, hogy ugyanazt az élményt nyakon csípjük, nyilvánvalóan kudarcos kísérlet. Ezek a nagy élmények nem elérhetők. Amikor egy vajas kenyérben a gyerekkorom ízét keresem, nemcsak az tényező, hogy milyen volt a kenyér és milyen a vaj, de az is, hogy 8 éves voltam és lelkesen szaladtam le a lépcsőn, amikor az egyik kezemben ott volt az a bizonyos kenyér. Vagy apám gulyáslevese: nagyon sokszor főztem már, és most ott tartok, hogy sok kísérletezéssel és egy teljesen másik útvonalon eljutok majdnem, de csak majdnem oda. Ez egy nagyon érdekes önismereti gyakorlat is.

A kisebbik fiam egyébként azt mondja, hogy megfőzni a gyerekkori ízt azért lehetetlen, mert ahogy növünk, megváltozik az ízérzékelésünk is, és lehetetlen visszajutni abba az érzékszervi állapotba, amiben egykor voltunk. Tehát szerinte fizikailag nem megvalósítható. Lehet, hogy így van. De engem nem az érzékelés fizikája érdekel, hanem az érzelmi háttere, és az érzelmeket keresem az ízeken keresztül.

Nagyon tetszettek azok a részei a Főzőskönyvnek, ahol már-már parodisztikusan ír a főzéshez kapcsolódó áthághatatlan szabályokról, sőt rítusokról. Nevettem is, mert én nagyon nem így főzök. Pár étellel arrébb viszont azt láttam, hogy főzni tényleg ilyen: a rántott hús és a kenyér sütése kémia, és igenis vannak dolgok, amiket csak egy meghatározott módon érdemes csinálni. Ön szerint mi kell ahhoz, hogy valaki jól tudjon főzni? Technikai tudás? Érzék? Szív? Érzékeny elme? 

Kreativitás, szenvedély és érzékenység, szerintem ez az alap. És persze tanulni kell a technológiát, mert nem árt tudni, hogy főzés közben mi történik. Én egy törekvő amatőr szakács vagyok, sose gondolnám magam séfnek, nem akarok profi lenni. De az amatőrök között jó akarok lenni, mert az azt jelenti, hogy az odaadással próbálom a kreativitást szolgálni, és amit szükséges hozzá megtanulni, azt hajlandó vagyok megtanulni. Sőt, élvezettel tanulom meg.

Engem igazából is nagyon érdekel a főzés kémiája, a főzés fizikája, de a könyvben játszom is kicsit ezzel: valóban vannak szinte parodisztikus szövegek is, ahol rávilágítok a bonyolultság izgalmaira is. De éppígy vannak a kötetben hihetetlenül egyszerű receptek is, amiknek az elkészítése ugyanolyan öröm tud lenni. 

A könyv kicsit olyan, mint egy családi album, azzal a csavarral, hogy itt nemcsak a felmenők, a gyerekek, a társ, de az ételek, a receptek, sőt még az ételek elkészítéséhez használatos eszközök is családtagok. A kovászt úgy mutatják körbe, mint ahogy egy újszülöttet csodáltat vagy óvodást produkáltat a szülő. Mindezt nem tudtam nem összekapcsolni azzal, hogy az utóbbi hetekben mennyit vitáztunk arról, mi az, hogy család. Önnek mi a családdefiníciója? 

Az én családfogalmam rendkívül megengedő, még akkor is, ha mi egy nagyon is hagyományos családmodellben élünk. Én úgy gondolom, hogy akik rendszeresen esznek együtt, főznek egymásra és tudnak egymásnak és egymás főztjének örülni, akik az asztalt szeretetben körbeülik, ők a család. Szerintem ez a legfontosabb. Hogy ezen belül kik ülnek ott, az teljesen mindegy, mert nagyon sokféle konfigurációban képzelhető el ez, viszont ha ez megy, akkor megint csak mindegy, kikből áll az asztaltársaság.

Ha egy asztalt nem tudunk így körülülni, még ha vér szerint össze is tartozunk, akkor kérdés, hogy család vagyunk-e egyáltalán. Szerintem ezen jó elgondolkodni, pláne most, hogy közelednek az ünnepek, és sokakkal nem fogunk tudni egy asztalhoz ülni. Egyrészt a Covid miatt, másrészt mert olyan társadalmi feszültségek alakultak ki, amik ezt teljesen ellehetetlenítik. Érdemes lenne elgondolkodni, hogy ennek mi az oka, és kié a felelősség ebben. 

Család az, akikkel rendszeresen és szeretettel tudunk egy asztalnál ülni
Család az, akikkel rendszeresen és szeretettel tudunk egy asztalnál ülniRuzsovics Dorina

A család békés nyugalmát féltve őrzi is. Nem ismerjük egymást, de korábbi nyilatkozataiból, vagy akár ebből a könyvből is az látszik, hogy a család az ön számára a béke szigete. Hogyan oldható meg az, hogy a közügyek, a politika ne szüremkedjen be a mindennapokba? 

Sose volt célom, hogy elefántcsonttoronyban éljek, vagy csak a kertem műveljem, nyilván el lehet vonulni a társadalomból, de én ilyet nem akartam. Azt akartam, hogy normálisan éljünk. A legtöbb ember szerintem ezt szeretné: normálisan élni. A politika viszont nem feltétlenül azt akarja, hogy normálisan éljünk. A politika azt szeretné, ha mindenhol ott lehetne és ha mindenki neki tartana folyamatosan tükröt. Néha az az érzésem, hogy a politikusok szívesen odaülnének az asztalomhoz, benéznének a hálószobámba és én nem szeretném ezt.

Néha sajnos mégis megtörténik, például amikor az asztalnál politikáról beszélünk, vagy összeveszünk rajta. Én mindig mérges leszek, és arra gondolok, hogy én nem hívtam őket ide, miért ülnek az asztalunkhoz, és miért nem tudunk nyugodtan enni?

Fontos persze, hogy foglalkozzunk társadalmi, akár politikai kérdésekkel, és beszéljünk róluk, reflektáljunk. De abban is nagyon hiszek, hogy ahhoz, hogy normálisan éljünk, nagyon kell, hogy az asztalnál azzal foglalkozzunk, ami az asztalnál fontos. Lényeges dolgokról, izgalmas dolgokról beszélgessünk, ne veszekedjünk, vagy ha igen, akkor se az asztalt borogassuk, hanem úgy, hogy a vita által mind gazdagodni tudjunk. A politika viszont olyan lett mostanság, hogy ezt szinte lehetetlenné teszi. A normális, tisztességes vitának szinte alig van helye.

Úgy képzelem, íróként még nehezebb lehet kiszorítani ezeket a dolgokat az ember otthonából, vagy legalább az asztala mellől.

Az írás extrém sport. Az ember, amikor ír, akkor nagyon sötét, kudarcos, depresszív tevékenységet folytat, ez hajlamosít arra, hogy az egész életét átvegye ez a fajta szemlélet, és mindig azon gondolkozzon, mi éppen nem jó.

Tudatos voltam abban – korábban is, de még inkább, amikor a gyerekeink megszülettek –, hogy igenis meg kell próbálni normálisan élni. Törekedni kell arra, hogy amikor nem írok, akkor harmonikusan éljek, és amikor kijövök a dolgozószobámból, akkor boldog legyek. Tudatosan, elhatározottan és végiggondoltan. Ez nem nagy dolog: arról szól, hogy igenis mindennek dacára meg kell próbálni normálisan élni, aminek a konyha és az ebédlőasztal pont jó terepe. 

Hiánycikk a normalitás, a normális élet?

Azt hiszem. Ez az utóbbi év, ami mindenki számára valószínűleg egy emlékezetesen nehéz év, még jobban megmutatta azt, hogy mennyire szükségünk van arra, hogy a józan eszünket megőrizzük. Számomra a főzés - az olvasás mellett -  ennek egy nagyon fontos eszköze.  

Visszatérve kicsit a könyvre. Odafigyeléssel, szenvedéllyel és ami talán még érdekesebb, ráérős türelemmel főz. Mit gondol, mennyire van erre ideje, igénye az embereknek?

Semmit nem jó stresszelve és kapkodva csinálni, főzni meg pláne. Az ideális az, ha ráérősen csináljuk, amit csinálunk, vagyis van rá annyi időnk, ami kell hozzá, és nem próbáljuk gyorsabban csinálni annál, ahogy egyáltalán lehet. Azt hiszem, hogy itt a hajszoltság a fő kérdés. A jólét az, amikor az ember nem hajszolt, mikor van ideje arra, hogy nyugodt legyen. Ha valaki körülnéz, valóban érezheti azt, hogy az egész társadalom hajszolt, nincs elég időnk a legalapvetőbb dolgokra, még arra se, hogy aludjunk. Még azt is gyorsabban próbáljuk csinálni. Nyilván utópia, hogy ne az ébresztő hangjára keljünk, de azt hiszem, hogy mifelénk nagyon nem jól állunk ezzel. 

Máshol jobban működik ez? Van, ahol könnyebb a mindennapok részévé tenni a ráérős nyugalmat?

Az a fajta polgári jólét, ami Nyugat-Európában adott, amit lehet látni például egy német kertvárosban, ha az ember ott tölt egy kis időt, az nálunk sokkal kevesebbeknek adatik meg. A könyvek árán szoktam lemérni, hogy mennyire van időnk és pénzünk a nyugalomra: a hollandra fordított könyvemből egy holland tanár a fizetéséből négyszer annyit tud venni, mint egy magyar kolléga az eredetiből itthon. Ez hatalmas különbség.

Hiába telt el 30 év a rendszerváltás óta, Bécs és Budapest majdnem ugyanolyan messze van egymástól, mint akkor. Ez ugyanígy igaz arra, hogy mennyi időnk van főzni, mennyi pénzünk van arra, hogy jó alapanyagokat vegyünk. Ezt hívják úgy, hogy életszínvonal. A könyv ezért arra is tesz kísérletet, hogy egy élhető életszínvonalra csábítson. Nem a drága alapanyag a lényeg, és nem az exkluzív technológia, hanem a főzés izgalmas nyugalma a meglévő alapanyagokból. 

Némi ráérős nyugalom jó lenne.
Némi ráérős nyugalom jó lenne.Ruzsovics Dorina

Ha már társadalom. Sokszor írt, és emiatt is sokszor kérdezik diktatúráról. Tavaly kolléganőmmel beszélgetve mondta, hogy fontos, hogy megkülönböztessük egymástól a keménykedő hatalmi rendszereket és a diktatúrákat. Hol tartunk most? Ha azt, amiben itthon élünk, el kellene helyezni egy skálán, aminek a két végpontja egy működő demokrácia, a másik egy diktatúra, hol helyezné el?

Abban a helyzetben vagyok, hogy éltem egy tényleg kemény diktatúrában, a ’80-as évek Romániájában, és ez engem sok mindennel kapcsolatban immunissá tesz. De ez tett arra is képessé, hogy higgyek egy ideális államban, ahol a hatalom korlátozza önmagát, ahol a hatalom nem tetszeleg a saját mindenhatóságának a lehetőségében. Ha megkérdezik tőlem, hogy Magyarország diktatúra-e, azt felelem, hogy nem az, mert ha így lenne, a kérdést fel se lehetne tenni.

A helyes kérdés szerintem az, hogy vajon demokrácia-e.

Látni kell, hogy attól az ideális államtól, ahol minden ember szabadnak érezheti magát, sajnos nagy lépésekkel távolodik ez az ország, és ha én egy elsőéves színművészetis hallgató lennék, akkor lehet, hogy azt érezném, hogy ez egy 80 százalékos diktatúra. Mert hiába történik mindez törvényesen (bár ebben azért nem vagyok egészen biztos, hiszen egyre önkényesebben hozzák a törvényeket) a hatalommal szemben nincsenek eszközeim. Magyarország nagy lépéseket tesz az autokrácia felé, és a hatalom egyre inkább az uralomra kezd hasonlítani. Ez nem jó. 

A hatalom kérdését sok önnel folytatott beszélgetés érinti, láthatóan fontos téma ez az ön számára. Miért?

Nekem az a mániám, hogy a hatalom az méreg. Különösen a korlátlan hatalom tud súlyos személyiségtorzulásokat okozni. Kicsiben és nagyban is. Életemben gyakran találkoztam olyan emberekkel, akik a hatalmukkal visszaéltek: a tanár üvölt a diákokkal, családfő a családjával, a politika meg elhallgattat. Az ember, bármilyen helyzetben is van, hajlamos arra, hogy a hatalmát ne jól használja. Én arra próbálok törekedni, hogy reflexszerűen figyeljem, hogy mit tesz velem az a hatalom, ami esetleg adatik. Mivel nem tetszett nekem, amit ilyenkor láttam, igyekeztem korlátozni a saját hatalmamat is. Ahogy azt is, hogy másoknak az én életemen milyen hatalma legyen. A konyha erre is jó példa. Mikor együtt főzünk, az is egy hatalmi helyzet. Nekem nagyon vigyáznom kell arra, hogy amikor a feleségemmel együtt vagyunk a konyhában, akkor ne próbáljak mindenbe beleszólni, hogy ne tudjak mindent jobban, és ne agresszíven tudjak mindent jobban. 

Ha messzebbről nézzük, én íróként eleve egy kívülálló pozícióban vagyok, mégis hasznos azon elgondolkodnom, hogy mire van hatalmunk, azt kitől kaptuk, és miért. Ha mindenki törekedne arra, hogy ő maga ne éljen vissza a sajátjával, az sokkal jobb lenne, mint ahogy most van. 

Korábban említette, milyen fontos józan eszünk megőrzéséhez, hogy rendszeresen olvassunk. Mit, kit ajánlana az elkövetkező hetekre megbolondulás ellen?

Nekem nagy mániám az olvasás, mert amikor olvasunk, magunkra figyelünk, és ez többé tesz. Szerintem mindenkinek olvasnia kellene, ráadásul minél többet, minden nap. Nálam általában úgy van, hogy egyszerre olvasok három szöveget: egy prózát, valamilyen non-fictiont és verset. A költészet számomra hihetetlenül fontos. Az régi rutinom, hogy minden reggel elolvasok egy verset. Ma reggel például egy László Noémi-verssel kezdtem éhgyomorra, kávé és a hírek előtt. Nagyon sokat tud adni egy ilyen pár perces tevékenység, elolvasni egy szöveget, és hagyni elég időt arra, hogy megtörténjen velünk.

Megtörténjen?

A vers az megtörténik velünk, azt nem érteni és nem elemezni kell. Ez nem egy feladat, hanem egy adomány, amit az ember ad magának. Azt szoktam javasolni, hogy ezt a reggeli versolvasást, ami tényleg nem több pár percnél, először egy hónapig próbálja ki az ember. Utána érdemes megnézni, hogy jobb lett-e ez az élet. Én régóta csinálom, és nekem jobb lett. Tegnap volt Rakovszky Zsuzsa Állapotváltozások című könyvének bemutatója. Ez a válogatott verseket gyűjtő kötet például egy olyan, amit mindenkinek javaslok az ágya mellett tartani. 

Egy interjúban azt mondta, minden novellában van egy regénnyi titok. Ebből a mostani könyvből mi maradt ki?

Mindent leírni nem lehet. Egy regényben nem mondhatok el mindent, amit tudok, mert a narrátori tudás más, mint amit én valóban tudok. Itt viszont a szakács tényleg én vagyok, és minden titkot elmesélek. A Főzőskönyvben vannak olyan novellák, amik főzési folyamatokról szólnak, majd jön a recept, és rögtön látszik, hogy egyes titkok felfejthetők. Ettől függetlenül amikor végigolvastam a könyvet, így is azt láttam, hogy nincs benne minden. Nincs benne a szuvidálás, hiányoznak keleti konyhák, stb.

Hogy fogok-e még főzőskönyveket publikálni, azt nem tudom, de azt igen, hogy azt a fajta élményt, amit egy recept leírása jelent nekem, mindenképpen keresni fogom ezután is. Mert lehetőséget ad, hogy az ember elmerüljön a megfigyelésnek abban az érzékiségében, amire egyébként nincs ideje. Egy ilyen főzőskönyvet írva napokig lehet merengeni azon, hogy folyik a méz a kenyéren, vagy hogy süllyed el a dió a baracklekvárban. Egy ilyen munka kicsit megállítja az időt. 

(Az interjú online zajlott, a fotók egy korábbi beszélgetés alkalmával készültek.)

Megjelent Mentes Anyu legújabb szakácskönyve!

 

Inzulinrezisztenseknek és mentesen táplálkozóknak főzni nagy kihívás. Ebben nyújt segítséget Nemes Dóra, a Mentes Anyu megálmodója. 
Legújabb szakácskönyvében minden étkezésre és alkalomra található szuper könnyű, mentes fogás. A receptek nemcsak kipróbáltak, de minden étel tápértéke (kalória, szénhidrát, zsír, fehérje) pontosan, adagokra ki van számolva.

Mentes Anyu szakácskönyve 2 ide kattintva már rendelhető!

hirdetés

Oszd meg másokkal is!
Mustra