Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
1755-ben akkora földrengés rázta meg a kontinenst, aminél pusztítóbbat csupán a dinoszauruszok kihalásakor tapasztalt a világ. Egy egész birodalom dőlt romba, egy olyan, aminek a létezéséről már csak a történelemkönyvekből tudunk.
Hogy tisztázzuk, pontosan mi is veszett oda 1755-ben, először érdemes egy kicsit megismerkedni az akkori hatalmi viszonyokkal. Portugália jelenleg Magyarországgal csaknem azonos területű és lakosságú európai ország az Ibériai-félsziget délnyugati részén. Az 1400-as években azonban a portugálok olyan szinten kezdtek terjeszkedni, hogy az általuk uralt terület a 18. századra százszor ekkora volt. Kedvező földrajzi helyzetét kihasználva az ország elsőként kezdett gyarmatosításba: hajósai felfedezték a Kanári-szigeteket, Afrikában, Dél-Amerikában – egész Brazília az övék volt –, Indiában és a Távol-Keleten is szereztek maguknak földet, sőt a Jóreménység fokát is először portugál hajósok kerülték meg. Az akkor szokásos kegyetlen módszerekkel hajtották igába az őslakosokat, rabolták ki őket, vagy – ha ez nem sikerült – kötöttek velük előnyös kereskedelmi megállapodásokat. Odáig jutottak, hogy az 1755-ös földrengés előtt Lisszabon az egyik legjelentősebb és leggazdagabb város volt egész Európában.
Szerencsétlenség mindenszentek napján
Ekkora felemelkedést általában nagy bukás követ. Nem volt ez másképp a portugálokkal sem. Hiába szereztek oly sok aranyat, rabszolgát, kereskedelmi cikkeket, a hatalmas vagyont egyszerűen felélték. A hanyatlás elkerülhetetlenül elkezdődött, s az 1900-as évekre már csak kevés maradt a hatalmas gyarmatbirodalomból. A pusztulásban kiemelt szerepet játszott az 1755-ös földrengés, ami alapjaiban rengette meg a világot. November elsején Portugália örökre megváltozott. A földrengés epicentruma pár száz kilométerre a partvonaltól helyezkedett el az óceánban, ám mivel 9,5-ös erősségű volt, akkora szökőárat okozott, amit csak a 2004-es indiai-óceáni cunamihoz lehet hasonlítani – annyi energia szabadult el, mintha 32 ezer hirosimai atombombát robbantottak volna fel egyszerre.
Ahol baj van, ott diktátor is van
A rengés eleve elpusztította a főváros legtöbb épületét – csak templomból húsz omlott össze, maga alá temetve a híveket –, erre zuhant rá az irdatlan víztömeg. Amint a tenger vize visszahúzódott, jött a víz ellentéte, a maradék romokat elpusztító, kiterjedt tűz. Eloltani nem tudták, így egy héten át perzselte, amit csak tudott. Az épületek több mint háromnegyede odaveszett, a halottak számát 40.000 és 100.000 közé becsülik.
A regnáló király – vegyünk egy nagy levegőt –, I. José Manoel Francisco António Inácio Norberto Agostinho de Bragança sikerrel túlélte a katasztrófát, de lelkileg oly mértékben megviselte a tragédia, hogy a valódi kormányzás Pombal márkija, Sebastião de Melo kezébe került. Ő alaposan ki is használta a helyzetet: miközben újraépítette a várost, szükségállapotot hirdetett és húsz éven át tartó diktatúrát hozott létre a letarolt országban. Akit lehetett, kényszermunkára fogott, akivel nem volt elégedett, azt kivégeztette, az árakat befagyasztotta, minek következtében a kereskedők nem szállítottak az éhínség sújtotta, lepusztult területekre.
A földrengés hatása a tudományra
A földrengés nemcsak Portugáliában döbbentette meg az embereket, de szerte a kontinensen, annál is inkább, mert kiterjedt Európa, Afrika és Amerika nagy részére, még Grönlandon is érezni lehetett. Akkoriban még nem ismerték mélyrehatóan a természet törvényeit, így sokan isteni büntetést láttak a katasztrófában. Azok, akik ennél tudományosabb okot kerestek, elkezdték vizsgálni a földrengés okait, és tulajdonképpen a világon elsőként foglalkoztak modern szeizmológiával.
Így múlt el Portugália dicsősége
A földrengés és a szökőár, illetve az azt követő éhínség és betegségek teljesen legyengítették az országot. Miközben az újraépítésen fáradoztak, senkinek sem volt energiája a gyarmati problémák kezelésére. Az angolok, hollandok, franciák és az örök rivális spanyolok előtt megnyílt az út a hódításhoz, ahová pedig ők nem jutottak el – például Brazíliába –, ott az elnyomott őslakosok lázadtak fel. Eközben ráadásul megérkezett az országba Napóleon is.
1807-ben az egész portugál királyi családnak menekülnie kellett, és még azelőtt jutottak el Brazíliába, hogy az kikiáltotta volna függetlenségét. 1910-ben, amikor forradalommal döntötték meg a királyságot és hoztak létre köztársaságot, a hatalmas gyarmatokból és a velük járó gazdagságból már szinte semmi sem maradt. A hadsereg óriási erőkkel képviselte magát, kormányok jöttek-mentek, 1926-tól pedig félfasiszta rezsim következett António de Salazar vezetésével egészen 1974-ig. Ekkor demokratikus kormány jutott hatalomra, Portugália pedig 1986-ban belépett az Európai Unióba – immár minden gyarmatától megfosztott, tízmilliós lakosságú kis államként.
„Micsoda szerencsejáték az emberi élet!” – fogalmazta meg Voltaire, aki épp Svájcban tartózkodott számkivetettként a földrengés idején, és a hurráoptimista filozófiát kigúnyoló Candide című regényében be is számolt a történtekről.
