Mássz velünk a Himalájában – Zsófi Everest-naplója, 6. nap délelőtt

Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!

Vagy a túra csúcspontja, az 5643 méter magas Kala Patthar – ebben majd a délutáni időjárás segít nekünk dönteni.

Sokáig forgolódtam az ágyban a fejfájásommal, de reggelre már nyomát se érzem az esti rosszullétnek. Ez jó jel, de azért reggeli közben ismét megmérjük a véroxigénszintünket és a pulzusunkat. A számok szerint is mehetünk tovább. Ha nagyon gáz lenne a helyzet, most lefelé kellene megindulnunk. Szerencsésnek érzem magam, egyelőre a tervek szerint alakul minden.

Bár esett a hó éjjel, és még most is szállingózik, nem fogunk térdig süppedni a hótakaróban, legfeljebb bokáig. Így remélhetőleg a bakancsom és a lábam is szárazon megússza az előttünk álló négy-öt órás túrát. Itt már kell a dupla zokni, és még így is merevek a lábujjaim, „induljunk már!” – ugrálok izgatottan-fázósan a teaház éttermében, miközben a falon virító kedvenc Hillary-idézetemet mantrázom magamban: „Nem a hegyet hódítjuk meg, hanem önmagunkat.” 

„Nem a hegyet hódítjuk meg, hanem önmagunkat.” Sir Edmund Hillary

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

Az 5190 méter magasan, egy befagyott tómeder szélén fekvő Gorakshep nevű településre tartunk, ahonnan lecuccolás és ebéd után vagy az alaptáborba látogatunk el, vagy felmászunk az 5643 méter magas Kala Pattharra – ebben majd a délutáni időjárás segít nekünk dönteni. Azt mondják, valójában nem is maga az alaptábor az EBC-túra legfőbb attrakciója, hanem Kala Patthar, innen ugyanis elképesztő kilátás nyílik többek között az Everestre – különösen napnyugtakor és napkeltében. Ezzel szemben az alaptáborban csak egy nagy szikladarab vár, ahol lősz pár szelfit bizonyíték gyanánt, aztán fordulhatsz is vissza. Ám ha szerencséd van, nem messze innen találod a nagy expedíciójukra készülő hegymászók sátrait, akiket ugyan tilos zargatni, de vannak, akik örömmel beengednek és megvendégelnek egy teával ideiglenes otthonukban. Ezt még Pangbochében Tibi mesélte nekünk, ami engem eléggé felcsigázott. Tök jó lenne itt, a Himalája kellős közepén meginterjúvolni egy tapasztalt csúcsmászót!

Az Everest áldozatainak emlékhelye

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

Negyvenöt percen át mászunk meredeken felfelé, mire elérünk a túra egy igen nyomasztó pontjára, a Himalája áldozatainak emlékhelyére.

Köd, kietlen fehérség, apokaliptikus hangulat. Először találom kimondottan barátságtalannak, sőt ijesztőnek a tájat. Először fog el egy különösen rossz érzés és ráz meg a felismerés: legyél bármilyen erős, ügyes, tapasztalt, rátermett és leleményes, a természet kiszámíthatatlansága a markában tart.

Néma csendben vonulunk tovább fagyos, csúszós szerpentineken, ahol sokáig egy árva lélekkel sem találkozunk. Mintha egy kihalt bolygón bolyonganánk céltalanul, körbe-körbe a végeláthatatlan fehérségben. Lassan visszatér belénk az életkedv, amint egy homokos-sziklás-havas terepre érünk, és az ég is kezd szépen kitisztulni. Ha így folytatódik, nagy eséllyel ebéd után bevehetjük Kala Patthart. 

Kezd kitisztulni az ég is, és ha így folytatódik, nagy eséllyel ebéd után bevehetjük Kala Patthart.

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

A helyzet ugyanis az, hogy mivel a tíz nap mellett döntöttünk, nem biztos, hogy az alaptábor is és Kala Patthar is (a túra két főszereplője) belefér az időnkbe, energiánkba. Ha viszont délutánra teljesen kitisztul az ég, azt ki kellene használnunk a panorámavizitre, ami másfél-két óra fel a csúcsra és másfél-két óra vissza Gorakshepbe. Ha pedig beborul, akkor ma irány az alaptábor, és ha holnap jó korán felkelünk – és az időjárás is kedvező –, akkor visszaindulás előtt még mindig felmehetünk Kala Pattharra. Ez viszont azt jelenti, hogy összesen 9-10 óra túrázás is várhat ránk holnap, ami a mai hasonló adag után elég húzós lenne, szóval ezért tartunk most ott, hogy örüljünk, ha a kettő közül az egyik helyre eljutunk.

Főleg, hogy most megint rám jött a kábaság és a gyengeség. A Gorakshep előtti utolsó szakaszon meredeken felfelé haladunk, és itt már ötpercenként le kell ülni nagy levegőket venni. Tendzing felajánlja, hogy átveszi a túrazsákomat, mivel neki most úgysincs sok cipelni valója, ugyanis ő is és Erika vezetője is Thuklában hagyták mindenüket, csak egy kis sporttáskát hoztak magukkal az alaptábor felé vezető út utolsó állomására. Én is hátrahagytam néhány fölösleges holmit, amikért majd visszafelé beugrunk, de a visszafelé még elég távolinak tűnik, most ezt az etapot éljük túl! Először nemet mondok kísérőm felajánlására, végül mégiscsak élek a lehetőséggel, óriási megkönnyebbülés most ez a nyolc kiló mínusz! „Dannevál! Jövök neked jó pár masalával” – hálálkodom, amikor végre megérkezünk Gorakshepbe.

Gorakshep, 5190 m

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

Tendzinggel egyébként korábban beszéltünk arról, hogy az alaptáborba majd másokkal együtt látogatok el, ugyanis volt egy olyan megérzésem, hogy nem rajong az EBC-ért, én pedig nem fogom magammal rángatni, ha már annyira unja azt a helyet. 

Most itt ülök egy tál gőzölgő zöldséges curry mellett, és az újonnan vásárolt internetkreditjeimmel életjeleket küldök az otthoniaknak, miközben azzal szembesülök, hogy Erika holnap reggelig innen egy tapodtat sem mozdul, nem érzi jól magát. A távolból felénk tartó felhők egyértelművé teszik számomra, hogy ma csakis az alaptábor jöhet szóba, Tendzing pedig már sürget, hogy ha vissza akarunk érni sötétedés előtt, akkor ideje indulni. Összekapom a legszükségesebb cuccokat, túravezetőm is szedelődzködik, nyilván esze ágában sincs egyedül elengedni, de makacsul bizonygatom, hogy minden rendben lesz, maradjon és pihenjen helyettem is. Jól leplezi, de tudom, láttam a mai csúszkálós etapunk során, hogy történt valami a jobb lábával. Türelmetlenül kérem tőle az útbaigazítást, hogy merre induljak, aztán 2 óra 8 perckor meglódulok szinte futva, hátha elcsípek valakit az alaptáborba tartók közül...