Ha találok egy Kati nénit, még mindig ötös tanuló akarok lenni

Te kinek akarsz még mindig megfelelni? Ha a Nagypénteken nem illik kertészkedni című könyv elbeszélőjét kérdeznénk, valószínűleg egy komplett listát nyújtana át nekünk a milánói dóm konténerkasszájának ablakán, ahol jegyeket árusít. Bár meglehetősen távolra sodorta az élet attól a magyarországi kisvárosi katolikus miliőtől, amelyben felnőtt, azért itt is gyorsan megtalálja azokat az embereket, akiknek a kedvére tehet. Milyen lehet ő valójában, amikor nem papa, Vica néni, Gábor atya vagy éppen a csodálatos olasz barátja útmutatásai szerint cselekszik? 

Többek között ezt a kérdést vizsgálja jó humorú elbeszéléseiben Czakó Zsófia. A kötetben szereplő, már-már regénnyé formálódó 19 novellából az is kiderül, hogy csalódást okozott-e Franco Nero a Honfoglalásban, miként lett egy kihulló tejfog a templomé, és hány perc alatt tesz meg egy olasz család egy 25 méteres távot az autótól a házukig.

Első novellásköteteknél gyakran előfordul, hogy az író több különböző típusú szöveget válogat össze, hogy megvillantsa, mennyi mindent tud. Ettől sokszor ígéretes, de kiforratlan marad az alkotás. Te viszont következetesen végig tudtál vinni egy hangot a könyvedben úgy, hogy közben fenn tudott maradni a feszültség. Mondjuk, az elbeszélő életkora kb. 5 és 30 éves kora között változott, ami adott némi mozgásteret.  

Nem tudom, mennyire volt tudatos mindez. Több évnyi munka van ebben a könyvben. Az első verzióját, amely merőben más volt, több kiadó is visszadobta. Két évvel ezelőtt volt még benne például egy teljesen különálló szál, de azt jelezték vissza, amiről te is beszéltél, hogy túl sokfelé ágazik el a történet. Én akkoriban úgy éreztem, hogy jó. Persze nem volt jó: teljesen szétfolyt. Aztán szétszedtem a gyermek- és a felnőttkori szálakra, amelyek reflektálnak egymásra. A legelső novella egyébként egy pályázatra készült. Ez volt az első olyan írás, amire büszke voltam. Kedvet kaptam tőle ahhoz is, hogy egy gyerek szemszögéből próbálkozzam tovább. Ebből a nézőpontból nagyon kényelmes írni, mert egy ötéves gyerek sok esetben szabadabb, mint egy felnőtt, sokkal több mindent ki is mer mondani. 

Például annak a győri katolikus közegnek a visszásságaira is rá tud világítani, amelyben te is nevelkedtél. A kötetben sok a saját életedből merített motívum, érezhetően egy énközeli elbeszélőt választottál. Mivel maga a történet nincs annyira távolítva tőled, talán a könyvre adott reakciók is jobban betalálnak. 

Az egyik legnehezebb feladat, hogy ezt vállaljam. Idén januárban tudtam meg, hogy szeptemberben meg fog jelenni a könyv. Addig sokszor hullámzott bennem pont az az érzés, ami a kötet egyik központi témája is, hogy ki mit fog szólni. Nagyon izgultak a közeli családtagjaim is. Azóta sok pozitív visszajelzést kaptam olyan gyerekkori tanároktól és volt osztálytársaktól is, akikkel – noha 12 évig jártunk egy intézménybe – régen nem volt semmiféle sorsközösségem. A katolikus iskolában, ahol tanultam, sok szertartásos dolgot kellett betartanunk. Ezekről nem is igen beszéltünk azóta, maximum jól szórakoztunk rajtuk. Úgy vettem észre, hogy sokakra frissítően hatott, hogy a kötet kapcsán most máshogy kezdünk el gondolkodni az élményeinkről. De biztos vagyok benne, hogy van olyan is, aki szerint kicsit szentségtörés, ha a nagyszüleidről olyasmiket is írsz, ami nem feltétlenül pozitív. Bár amikor én olvasom ezt a könyvet, én a szeretetet is érzem benne. 

Én is azt éltem meg, hogy a könyv úgy tud kritikus lenni, hogy közben a város, a család, a nagyszülők iránti alapvető szeretet nem kérdőjeleződik meg. Amúgy szerintem soha nem olvastam még olyan prózát, amelynek Győr lett volna az egyik helyszíne, bár valószínűleg a többi megyeszékhelyeken élők is könnyen ráismerhetnek a ’90-es évek valóságára. Te mit gondolsz, mennyit változott a város, mióta felnőttünk? Vagy ugyanazok a dinamikák és törésvonalak jellemzik napjainkban is?

Győr ma már nekem elsősorban a család. Amikor mégis bemegyek a belvárosba, sokszor van bennem valamilyen negatív érzés. Főleg az aktuálpolitikai változások miatt: engem rettenetesen érintett október 13., Borkai Zsolt újraválasztása. Nem is tudtam örülni más eredménynek. Egyébként új dolog nekem az, hogy véleményt nyilvánítok. Ez szerintem nagyon nem jellemző a győriekre. Egy volt iskolatársam például írt egy kommentet a kötet egyik részlete alá, hogy nagyon tetszett neki, de aztán törölte. Írtam neki, hogy láttam a megjegyzését és nagyon jólesett, mire visszaírta, hogy azért törölte a hozzászólását, mert ki ő, hogy azt mondja a könyvre, hogy jó. Félünk kimondani valamire azt, hogy jó vagy rossz, mert nem tanultuk meg, hogyan lehet ezt csinálni. Nem tudom, hogy ez a városnak köszönhető-e vagy annak az intézménynek, aminek a tagja voltam. Persze sok jó dolgot is tanultunk, de kritikai gondolkodást, érvelést, véleményformálást és -kinyilvánítást biztosan nem. Hiányolom a párbeszédet Győrben. Én is megtanultam nem beszélgetéseket folytatni, és most tanulom az ellenkezőjét. Akkor is, ha sokszor kínos. 

Többször említetted az iskolát, ahova jártál. A vallásos nevelés és a hit kérdése végig kiemelt szerepet kap a kötetben. Egyrészt érződik, hogy ez mennyire fontos az elbeszélő számára: amikor hajnalban egyedül lépked a milánói dóm felé, azok a spiritualitás tiszta pillanatai. Közben meg azt látjuk, hogy nagyon sok minden rárakódik a katolicizmusra az oktatásban, a turizmusban, a politikában. 

Ez kicsit olyan, mint a kokárda kitűzése vagy a magyaros hímzésű ruhák viselése. Kérdés persze, hogy mennyire lehet lemosni a politikai jelentéstartalmakat. A vallással sincs ez másként. Én nem tudom, hogy hívő vagyok-e, vagy hogy mit is jelent ez pontosan. Amikor az erdőben sétálok, jó illat van és épp boldog vagyok, akkor megélek valamit. De olyan érzésem már régen nincs, hogy itt van isten. Gyerekkoromban próbáltam ezt gondolni, de ezt aztán az intézményesítés elvette tőlem. Ez lesz mindennek a sorsa, amiből pénzt próbálnak profitálni. Végül elveszti azt az értéket, amit kreált. De vannak azért erős gyerekkori emlékeim az ellenkezőjéről is. Az iskolában, ahol tanultam, voltak külföldi szerzetes testvérek: énekeltek, gitároztak, narancslevet hoztak hittanórára. Emlékszem, másodikos koromban bejött az egyikük, törte a magyart, olyan idétlenül beszélt, ami egy gyerek számára eleve izgalmas. Egy órán keresztül nevettünk vele, és mielőtt kiment, azt mondta: „Gyerekek, most hogy nevettetek, most volt itt a jóisten.” 

Ha nem is lehet könnyen megragadni, hogy mit jelent hívőnek lenni, arra számtalan példát olvashatunk a kötetben, hogy mi nem az: mondjuk, a kommunistázás, az idegengyűlölet vagy a bigottság. 

Igen, azt tudom, hogy mi nem az, és azt nem tudom, hogy mi az. Ettől függetlenül van egyfajta saját vallásom. Tavaly voltam Erdélyben, Kolozsváron. Mivel a férjemnek dolga volt, én egész nap járkáltam, és eldöntöttem, hogy elmegyek három misére. Úgy alakult, hogy először egy görögkatolikus, majd egy ortodox templomba tértem be. Képzeld, teljesen kikészültem, mert nem ismertem a szertartást, idegen nyelven beszéltek, nem tudtam, hova állhatok, eléggé dobogott a szívem. Aztán 11 óra körül megérkeztem a katolikus templomba, ahol éppen a 123-as ének felénél tartottak, és akkor megnyugodtam. Tudtam, hogy mikor kell letérdelni, keresztet vetni, felállni, áment mondani. Tudtam mindezt, és eszméletlen félelmetes volt, hogy ez megnyugtatott! Tudod, ha nagyon sokszor végighallgatsz valamit, egy idő után nem kérdőjelezed meg. Ez pedig átivódhat a gondolkodásodba: nem kérdezel, csak csinálod, és ez borzasztóan veszélyes. 

Talán pont a gyerekkorban elsajátított dolgok megkérdőjelezése ennek a könyvnek az egyik fő tétje. Ezek a párbeszédek azonban néha már csak önmagunkban zajlanak. Nem találkozunk a régi tanárainkkal, és gyakran a nagyszüleink sem élnek már, mire felnőtté válunk. Időközben persze rájöhetünk, hogy mi mindenben nem értettünk velük egyet, de már nem tudunk a valóságban véleményeket ütköztetni velük. Így marad egyfajta gyermeki idealizáló odafordulás és a kommunikáció lehetetlenségéből adódó különös hiányérzet. 

Tényleg sokan úgy veszítjük el a nagyszüleinket, hogy nem tudtak megismerni minket felnőttként. Sőt, gyakran az is van, hogy nem veszítjük el őket, de megmarad az a viszony, amit 5-10 évesen megszoktunk, mert az a kényelmes. A nagyszülők rendszerint idősek, sokszor ránk vannak utalva, azt gondolhatjuk, hogy már úgysem fognak változni, vagy félünk attól, hogy megbántjuk őket. Mert tévesen úgy hisszük, hogy a kommunikáció rögtön bántást feltételez, az ellenkező vélemény azonnal veszekedést szül, a konfliktus pedig kizárólag romboló hatású lehet. Másrészt, ha a szerettünk már meghalt, akkor meg minek bolygatni a múltat. Ráadásul nagyszülőnek lenni általában nagyon hálás szerep. A nehezét megúszod, de tőled kapják a bundás kenyeret, a süteményt, te viszed ki a földre leszedni a málnát, hozzád kötődik a must meg a finom ágynemű emléke. Ez néha még huszonéves koromban is hiányzott, amikor Pestre költöztem és nem éreztem olyan jól magam. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy nem ismerem igazán a nagypapámat, inkább egy eszménykép él bennem róla. Már jó ideje meghalt, és érdekes volt egy más hangnemben, felnőttként visszanyúlni hozzá a szövegben. Úgy éreztem, ha ezt nem teszem meg, akkor velem is megtörténhet a szőnyeg alá söprés. Tulajdonképpen az egész kötet születése önös érdeket szolgált: az önanalízisét. Miért vagyok olyan, amilyen? Kinek a mintáját követem? Őt ki nevelte? Hogy a francba lehetséges az, hogy én egy orosz tanktól rettegtem ötéves koromban? Az első novellában arról írok, hogy mennyire féltem átmenni a nagyapámhoz éjszaka, mert attól tartottam, hogy ki fognak szállni a tankból az orosz katonák, és elvisznek. Pedig imádtam náluk aludni. 

A nagyszüleink korosztályában az az érdekes, hogy bár a világnézeti különbségeik erősen megosztották őket, igazából nagyon hasonló traumáik voltak. Ezeket persze sokszor átadták a következő generációnak. Számomra egyébként azért is volt nagyon megható olvasni a könyvedet, mert nekem is volt egy szoros kötődésem az anyai nagyapámhoz. Ő bizonyos tekintetben a teljes ellenpólusa volt a történetben szereplő nagypapának: meggyőződéses ateista volt, világéletében baloldali értékeket vallott. Az elbeszélőn keresztül azonban a kötetbeli nagypapát is nagyon tudtam szeretni, nem csak a sajátomat. Ez azért is esett jól, mert ebben a kettészakadt magyar társadalomban egyre ritkábban van olyan élményem, hogy a másik oldalhoz is tudok kapcsolódni. Ebben nyilván segített, hogy az író valószínűleg közelebb áll hozzám értékekben, így könnyebben létrejött az átkapcsolás. 

Nagyon örülök annak, amit mondtál, mert valami hasonlót élek meg. Manapság tényleg minden annyira polarizált, hátat fordító, hergelő. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy milyen témában melyik portálról informálódjak. Tudom, hogy ki mit képvisel, és annyira szeretném, hogy ne egymás ellen, hanem egymás mellett létezzenek. Itt megint csak a párbeszéd meg a viták hiányoznak. Én egy olyan kisvárosi közegben nevelkedtem, ami tradicionálisan konzervatív jobboldali szavazókból áll. Aztán Budapestre jöttem, kicsit utazgattam, körülnéztem, és alakultak bennem dolgok. Úgy érzem, hogy értem azt a közeget, amiből jöttem és azt is, amiben jelenleg élek. Számomra a kettő sokszor nem áll annyira távol egymástól, mint amennyire elsőre tűnik. 

A könyv olvasása közben úgy éreztem, mintha egyre erősödnének a szövegek. Három hipotézist gyártottam magamban a megfigyelésemmel kapcsolatban: a) mivel idősebb lesz az elbeszélő, egyre komplexebb gondolatokat tud közölni; b) annyira jól kommunikálnak egymással a kötetben szereplő novellák, hogy a végére jelentéssel dúsul fel a tartalom; c) gyakorlatilag az íróvá fejlődés folyamata zajlik a kötetben. 

Talán egy kicsit mindegyik, illetve mondok egy d) verziót. Bár a szövegek nem feltétlenül a kötetben szereplő sorrendben születtek, az elején valami még mintha fogta volna a kezem, ami a végére elkezdett leoldódni róla. Talán megmaradt ez az ív, ahogy egyre bátorodtam, és megengedtem magamnak, hogy ne rettegjek például attól, hogy kit bánt meg. Mivel szerencsére úgy készült el a kötet, hogy már több visszautasítást kaptam, ezért még nagyobb szabadságom volt abban, hogy mit írok. Ebből lehetett tovább építkezni egy szerkesztővel. Amikor kijött a könyv, akkor főleg azért voltam boldog, hogy már nem kell vele tovább dolgoznom. Különben továbbra is minden szabadidőmet ezzel tölteném. 

Ezek szerint minden megfelelési kényszerrel küzdő szerzőnek kell egy jó szerkesztő. 

Persze. Figyelj, ha találok egy Kati nénit, akkor én még mindig ötös tanuló akarok lenni. Ha találkozom valakivel, aki hasonlít a volt osztályfőnökömre vagy ránézésre pedagógus alkat, én rögtön az első padba akarok ülni. Néha még mindig nehézséget okoz, hogy valamit pusztán a magam kedvére csináljak. Úgy érzem, hogy az én sztorim sok esetben a megfelelés lesz, csak valamilyen más környezetben fog játszódni. Egy időben például Olaszországban dolgoztam egy divat showroomnál. Azóta is foglalkoztat ez a számomra idegen közeg: a fast fashion és a divatos meleg férfiak világa, ahol sok a rivalizálás meg a konfliktus. Legközelebb azt szeretném megnézni, hogy ezzel tudok-e kezdeni valamit, ami értékes is lehet. Ez az a szál, ami a mostani könyvemből kimaradt.