A józanságban nem az a legnehezebb, hogy az egész élet megváltozik, hanem az, hogy az embernek szembe kell néznie önmagával. Bajzáth Sándor szenvedélybeteg segítő, felépülő függő írása.
Miért olyan félelmetes letenni az alkoholt, a drogokat? Miért nem hagyják csak úgy abba az emberek a szerhasználatot, ha tudják, hogy rosszat tesz nekik? Mert ez az egész ennél sokkal bonyolultabb. Ezt fejti ki következő írásában Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns. Szerzőnk sok évig használt intravénásan kábítószereket, főleg ópiátokat (heroin, kodein, morfium, methadon), valamint serkentőket (amfetamin, kokain), nyugtatókat, altatókat, és sok-sok alkoholt. Körülbelül 15 kórházi elvonós leállási kísérlet és különböző rehabilitációs intézetekben eltöltött 40 hónap után már több mint 16 éve él szer- és alkoholmentesen, felépülésben.
Bajzáth Sándor szenvedélybeteg segítő, felépülő függő írása.
„Nincs többé bulika: se tejfakasztó, se munkahelyi, se vőlegény-búcsúztató…”
A konzultációkon gyakran hallom a klienseimtől, hogy félnek a kijózanodástól. Félnek, hogy nem fogják bírni a stresszt, a kapcsolatukat, a munkát, vagy hogy unalmas lesz az életük.
Az a fajta bulizás, ami korábban volt, már nem lesz. De az én tapasztalatom az, hogy lesz helyette másfajta kikapcsolódás, ami másként legalább annyira jó, de inkább még jobb. Kultúra, sport, értelmes beszélgetések, meghitt pillanatok, ráadásul ezekre emlékszem is a későbbiekben.
Szerintem az igazi félnivaló az, hogy a szerek nélkül védtelenné válok az érzéseimmel szemben. Igen, ez reális félelem.
A fő kihívás a józanságban az, hogy megszűnik az alkohol vagy drog, a régi jó barát mint mankó, ami minden nehézségen, rossz érzésen, félelmen, szorongáson átsegít. Ezt a fajta átsegítést már 1966-ban megénekelte a Rolling Stones a Mother's Little Helper c. dalában.
Nekem a szerhasználat kiszámítható érzéseket adott. A fogyasztással kontrollálni tudtam az érzéseimet.
Ha használtam, pontosan tudtam, mi várható, hogyan fogom érezni magam, függetlenül a körülményektől, és én mindig jól akartam érezni magamat!
Nekem nem fért bele, hogy rossz napom legyen. Ha volt drog, minden jó volt. Egy ideig, aztán már jöttek a használat negatív következményei, többek közt az is, hogy az egyre növekvő és egyre sűrűbben használt szerek sem adták már meg a várt kielégülést, és utána már csak egyre kétségbeesettebben futottam utána.
Mindig csak kapni akartam, úgy akartam magam a lehető legjobban érezni, hogy ne kelljen gyakorlatilag tennem érte semmit.
A receptem ez volt: a legkisebb energiabefektetéssel a legnagyobb eufóriához jutni, és ezt egyértelműen az alkohol- vagy drogfogyasztással lehet elérni.
Minden más sikerélményhez csak tartós idő- és energiabefektetéssel lehet hozzájutni. Például sport esetén sok-sok edzés, vagy munka terén sok kitartás, szorgalom vagy tanulás révén jön az az érzés, ami a szerhasználat esetén azonnal jön.
Ha be voltam tépve, nem számított, ha esik, vagy fúj a szél, szar napom van, vagy bármi... nem érdekelt. (Például heroinnal nem éreztem a téli hideget, a nyári elviselhetetlen forróságot, nem izzadtam, ritkán voltam beteg.) Nem zavartak a lekezelő tekintetek, magamban azt gondoltam, úgyse tudják, hogy mi az igazi élet!
Ja, hogy káros? Leszarom, megöregedni úgyse akarok, minek? A világ meg úgyis megérett a pusztulásra! A lelki élet messze elkerült. Megbízhatatlan voltam, és a körülöttem lévők is azok voltak. Ebből csak az zavart, ha várni kellett a dílerre, mert az volt mindig a legpontatlanabb. Amúgy semmi nem érdekelt, egy burokban éltem.
A kijózanodás gyakorlatilag teljes lemeztelenedést jelentett
Sorba jöttek mindenféle, eddig számomra ismeretlen érzések, jók-rosszak egyaránt.
Ott vannak a félelmek, szorongások, az összes önelfogadási probléma. Kiderül, hogy nehezen állok ki magamért, kishitű vagyok, tapasztalatlan, semmi gyakorlatom munkafronton. Elégedetlen vagyok, nőm sincs, és ha így folytatódik, szűzen halok meg…
Egy több mint egy éve józanodó függő írta: „Szóval nekem ez az egy évem volt életem legnehezebb éve. Komolyan. Mintha élve sütögettek volna. Ennek az oka az volt, hogy ebben az egy évben – ennek az egy évnek minden órájában és minden percében – önmagammal kellett lennem. Önmagammal és önmagamnál! Igen. Nem lehetett szinte egy percre sem kiiktatni magamat, mint azelőtt, bármikor, amikor csak akartam. Szinte csak az alvás idejére, ami egyébként a felépülésem elején ráadásul alig ment. És akkor én ott álltam az érzésekkel, a fájdalmakkal, a szorongásokkal, a félelmekkel, az elégedetlenséggel, a túlérzékenységgel, a kényszerességemmel, a destruktív működésemmel, meg a kellemetlen fiziológiával és a testi tünetekkel. És ez rettenetes volt.”
A terápián hallottam ezt a szlogent: mi, függők, a szánkon keresztül gyógyulunk. Hogyan? Az érzéseink felismerése, megfogalmazása és kimondása által. Az érzések elfojtása, kimondatlansága megbetegítő hatású, visszaesésre sarkall. A felépülés során képessé váltam megfogalmazni a gondolataimat, érzéseimet, és megtanultam ezeket ventilálni, ami hozzásegített ahhoz, hogy kitörjek a saját magam által kreált elszigeteltségből. Korábban arra az egyszerű kérdésre, hogy hogy vagyok, annyit válaszoltam, hogy sehogy, vagy hogy nem tudom, vagy annyit, hogy jól, vagy rosszul. Ma már, köszönhetően a terápiának és a sok csoportban való részvételnek, egész jól megy az érzéseim megfogalmazása. A későbbiekben fogok írni a felépülés örömeiről és buktatóiról is bővebben, a leállás nehézségeiről pedig itt olvashatsz tovább.
