/Csak erős idegzetűeknek!/
„Kint fekszem a mozdulatlan levegőn, testem idegenek testével fonódik össze, mindannyian egy kupacban heverünk, néhányunk halott, van, aki már régóta; néhányunk pedig, mint én is, alig él... Itt, a pokolban figyelem, ahogy egy férfi emberhúst eszik. Egy fiú a fához kötözve, miközben az SS-tisztek ellövik a lábfejét, a kezét, a karját, az egyik fülét – egy ártatlan gyereket használtak céltáblának. Vagy a terhes nő. Amikor vajúdni kezdett, az SS-katona összekötötte a lábait. Sohasem láttam az övéhez hasonló haláltusát.”
Elnézést kérek a felkavaró sorokért, ígérem, több ilyen idézet nem lesz a cikkben. És azt is elárulhatom, dr. Edith Eva Eger megindító könyve nem pusztán egy holokausztról szóló memoár; a szerző auschwitzi túlélésének emlékezetes elbeszélését a páciensei átalakulásának, valamint saját traumafeldolgozásának leírásával szövi egybe. Küldetése, hogy segítsen felismernünk: éppúgy, ahogyan felcsaphatunk önmagunk börtönőrének, a saját felszabadítónk is válhat belőlünk.
Dr. Edith Eva Egert 1944-ben, 16 éves korában (akkor még Elefánt Edit) családjával együtt a nácik haláltáborába, Auschwitzba deportálták. Ma klinikai pszichológus a kaliforniai La Jollában, illetve a Kaliforniai Egyetem oktatója San Diegóban. Emellett az amerikai hadsereg és haditengerészet tanácsadójaként tűrőképességi tréningeket tart és segíti a katonákat a poszttraumás stressz legyőzésében. Számos tévéműsorban szerepelt, a holland nemzeti televízió holokausztról forgatott dokumentumfilmjének pedig főszereplője volt. Rendszeresen tart előadásokat az Egyesült Államokban és világszerte (2014-ben a Hősök Tere Kezdeményezés meghívására hozzánk is ellátogatott), és beszédét mindig a védjegyévé vált grande battement-tal, azaz magas balettláblendítéssel zárja.
1980-ban járunk, a helyszín dr. Edith Eger rendelője El Pasóban, ahol éppen egy katatón állapotban megjelenő fiatalembert próbál szóra bírni. Eger ekkorra már háromgyermekes anyuka, középiskolai tanár és pszichoterapeuta, és kétszer is összeházasodott azzal a férfival, akit a koncentrációs táborokban átélt szörnyűségek után megszöktetett a börtönből, hogy együtt Amerikába meneküljenek.
„Mengele kimeredő szemekkel bámul rám. Mázlista vagyok.”
Kamaszként nem ezt az életutat képzelte el magának Edith, aki számára a balett és a torna jelentette a boldogságot, tehetségéért és elszántságáért cserébe pedig az olimpiára készülő tornászcsapatba is bekerült. De az öröm nem tartott sokáig. Egy nap az edzőjétől kellett megtudnia: zsidó származása miatt mégsem indulhat az olimpián. Ez volt addigi életének legpusztítóbb csapása, ám ekkor még nem is sejtette, milyen pusztítások vártak még rá, szeretteire és emberek millióira.
Miután az SS-katonák elhurcolják a 16 éves Edithet, Magdát és a szüleiket, a téglagyárba vezető úton édesanyja ezeket a szavakat súgja Edith fülébe: Ne feledd: senki sem veheti el tőled azt, amit a fejedbe raksz. Ez a bölcsesség lesz az egyik fogódzója a kegyetlenebbnél kegyetlenebb helyzetekben: amikor Mengele elszakítja tőle és a gázkamrába küldi édesanyját; amikor – még aznap este – a Kék-Duna Keringőre kénytelen táncolni anyja gyilkosának; vagy amikor testvérével heteken keresztül étlen-szomjan menetelnek végignézve, hogyan kínozzák halálra társaikat. És ezek még csak a pokol első napjai...
„Börtöncellát építettem a rettegésemből és a hallgatásommal kattintottam rá a lakatot.”
Az általános vélekedés úgy tartja: ha valami zavar minket vagy szorongást okoz nekünk, akkor csak nézzünk a másik irányba, ne rágódjunk rajta, kerüljük ki. Így aztán elmenekülünk a múlt traumái és nehézségei elől – a jelenbeli aggodalmainkról és konfliktusainkról nem is beszélve. Edith is ezt tette évtizedeken át: felnőttkora nagy részében azt gondolta, túlélése a jelenben azon múlik, elzárva tudja-e tartani a múltat annak sötétségével együtt. (Még a saját gyerekeinek sem mondta el, hogy megjárta a koncentrációs táborokat.) Több mint húsz évnek kellett eltelnie, hogy rendelkezésére álljon a nyelv és a pszichológiai képzettség, melynek birtokában már megérthette, mi történt vele, amikor pánikrohamai vagy nyugtalanító testi érzetei, úgynevezett emlékbetörései voltak:
„...a szapora pulzus, izzadó tenyér, beszűkülő látás a test traumára adott automatikus válaszreakciói. Ezért tiltakozom ma az ellen, hogy zavarnak nevezzék és ezzel kórossá minősítsék a poszttraumás stresszt. Hiszen ez nem a traumára adott rendellenes válasz, hanem épp ellenkezőleg: általános és természetes reakció” – írja Eger, aki pszichológiahallgatóként jutott hozzá Viktor Frankl osztrák pszichiáter, a logoterápia atyja – és szintén Auschwitz-túlélő – megrázó könyvéhez, és ez az olvasmányélménye indította el saját felszabadulásának hosszú útján.
Évekig tartó levelezés után Eger végre személyesen is találkozhatott Viktor Frankllel, akiben nemcsak sorstársra és mentorra, de igaz barátra is lelt. Egyetemi tanulmányai során pedig inspiráló tanárai is sokat segítettek neki abban, hogy apránként megértse önmagát és saját tapasztalásait.
Edith idővel megtanulta, hogy bár megváltoztatni nem lehet mindazt a szörnyűséget, ami történt vele, azt eldöntheti, hogyan reagáljon a múltra, és ez lett az ő döntésterápiájának a lényege: legyőzni önkorlátozó meggyőződéseinket. Eger 1975-ben Izraelbe is elutazott, hogy az övével azonos traumát átélt emberekkel interjúzzon, saját gyógyulásának folyamata azonban csak ezután kezdődött el.
Különbség van az áldozattá válás és az áldozattudat között.
Zaklatás, bántalmazás, kirekesztés, baleset, megcsalás, természeti katasztrófa. Mindannyiunkkal történnek rossz dolgok, olyanok, amelyek felett alig, vagy egyáltalán nincs befolyásunk. Így válunk áldozatokká. Csakhogy nagyon sokan vannak, akik benne ragadtak egy traumában vagy fájdalomban, és ez a belülről fakadó áldozattudatuk akadályozza meg őket, hogy a maga teljességében élhessék meg az életüket.
„Senki más nem tehet minket áldozattá, csakis mi magunk” – ez az egyik fontos üzenete A döntésnek. Hogy nem attól leszünk áldozatok, ami történik velünk, hanem attól, hogy úgy döntünk, belekapaszkodunk az áldozattá válásunkba: egy olyan szemlélet- és létezésmódot fejlesztünk ki magunkban, amely merev, váddal teli, pesszimista, megragadt a múltban, engesztelhetetlen, megtorló, és nélkülözi az egészséges határokat vagy korlátokat.
De amikor a szerző áldozatokról és túlélőkről beszél, nem őket hibáztatja, és azt is mindjárt leszögezi, hogy a szenvedésben nincsen hierarchia, hiszen nincs értelme összehasonlítani a saját gyászunkat másokéval, ahogy az sem vezet jóra, ha lebecsüljük a fájdalmunk jelentőségét, vagy ostorozzuk magunkat az elveszettség érzése miatt, ez ugyanis azt jelenti, hogy még mindig az áldozat-lét mellett döntünk.
Túlélőként és klinikai pszichológusként dr. Eger emberek ezreit vezette el az igazi szabadság felfedezéséhez, de saját bűntudatától még nagyon sokáig képtelen volt szabadulni. A sorsdöntő fordulatok mellett ennek a látszólag ellentmondásos szálnak a kibontakozását, dr. Eger saját traumafeldolgozásának fontos felismerésekkel és bölcs meglátásokkal teli folyamatát, vagyis belső világának alakulását is izgalmas volt követni. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy ha a szakmád neve a pszicho- előtaggal kezdődik, akkor a kezedben van a recept minden problémád megoldására, ezért valójában nincsenek is lelki gondjaid. (Ha ez így van, akkor szerintem tanuljon mindenki pszichológusnak és boldog lesz az egész univerzum! Nehézségei bárkinek bármikor adódhatnak, egy pszichológus azonban mestere annak, hogy hatékony eszközöket adjon a kezünkbe, ha a már ismert megküzdési technikáink nem elegendőek.)
Ami miatt dr. Eger olyan sikeressé vált ezen a területen, az nemcsak a kitartó és szívvel-lélekkel végzett munkának, de annak is köszönhető, hogy nagyon szorosan tud kapcsolódni páciensei gyötrelmeihez – legyen szó párkapcsolati problémákkal vagy függőséggel küzdőkről, gyászoló szülőkről, súlyos betegekről, katonákról vagy bántalmazott emberekről. És pont attól olyan hiteles szakember, hogy átélte a poklok poklát, mégis sikerült felülkerekednie a gyűlöleten és a bosszúvágyon. Szerinte mindegyikünkben van egy Adolf Hitler és egy Corrie Ten Boom, de hogy melyikhez nyúlunk, az csakis rajtunk múlik.
Felfedezte, hogy fájdalmas tapasztalataink nem tehertételek, hanem perspektívát és értelmet adnak nekünk, lehetőséget arra, hogy megtaláljuk egyedi célunkat és erőnket. Az övé mások gyógyítása, önzetlen segítése lett. Még azzal a tizennégy éves rasszista fiúval is sikerült megtalálnia a közös hangot, akit egy bíró küldött hozzá és aki ezzel a megnyilvánulással kezdte az ülést: Ideje, hogy Amerika újra fehér legyen. Ki fogom nyírni az összes zsidót, az összes niggert, az összes mexikóit meg az összes rizsevőt!
És hogy miféle bűntudatot emlegettem az előbb? Amikor Auschwitzba érkeztek és kiterelték őket a vagonokból, a szelekciót végző Mengele kérdésére: Ő az anyád vagy a nővéred? Edith azt felelte: Az anyám. Fogalma sem volt róla, hogy ezzel az őszinte válasszal egyenesen a halálba küldi az édesanyját. Ez a tette aztán egészen addig kísértette Edithet, amíg vissza nem tért Auschwitzba, hogy a földi pokol helyszínén nézzen szembe a kínzó emlékekkel, és végleg leszámoljon az értéktelenség érzetével, a haraggal és az önváddal. Mert gyászolni nem csak azt lehet, ami megtörtént, hanem azt is, ami megtörténhetett volna.
Sosem felejtem el, ahogy Mengele a szemembe nézett, és közölte velem, hogy nemsokára találkozom az anyámmal, csak zuhanyozni viszik. Aztán egy fogolytársam azt mondta, hogy csak múlt időben beszéljek róla, mert már a kéményben füstölög
– idézi fel dr. Eger a megrázó párbeszédeket az On the Spot – Az ellenség gyermekei évadnyitó adásában. Cseke Eszter és S. Takács András tíz napra beköltöztek dr. Edith Eger San Diegó-i otthonába, aki magyaros fogásokkal látta vendégül őket, bemutatta nekik a családját, a barátait, és persze rengeteget mesélt szenvedéseiről, méltóságteli túléléséről és a boldogság megtalálásáról. Ha kíváncsi vagy az adásra, október 18-án este 22:25-kor kapcsolj a Duna Tv-re!
