Megmondom őszintén, amikor a rovatvezetőm átdobta nekem Denstad Langlo Üdvözöljük Norvégiában című filmjének sajtómeghívóját azzal a felütéssel, hogy "ez olyan neked való", nem voltam abban biztos, hogy meg akarom nézni. Mert bár alapvetően nagyon foglalkoztat a menekültválság, és főleg az integráció összetettsége, azért néha még nekem is sok, hogy egymást érik az ezzel foglalkozó filmes alkotások.
Mielőtt azonban rávágtam volna, hogy "aznap sajnos nem érek rá!", azért belekattintottam a trailerbe, vajon ezúttal mekkora nyomasztás elé néznék, ha mégis bevállalnám. Azt nem állítom, hogy a videóból sok minden kiderült, de annyi bizonyossá vált, hogy legalább egy erős poénra számíthatok a film készítőitől. Ha pedig valaki képes intelligens humorral tálalni egy amúgy alapvetően emberi tragédiákra épülő, komplikált és nagyon fontos témát, akkor nálam eléri, hogy kíváncsi legyek belőle többre is.
Másrészt a beharangozó igazolja azt is, hogy ennek a még mindig aktuális témának bizony oly sokféle vetülete van, amelyeket egyesével még a legjobb szándék mellett is nehéz lenne számba venni, hogy pont ezek az alkotások világíthatnak rá olyanokra is, amiket a saját helyzetünkből nem láthatunk. A norvég rendezőnek köszönhetően most egy olyan férfi aspektusából látjuk az országba érkező menekülteket, aki – nem feltétlenül rosszindulatból, hanem sokkal inkább az ismeretek hiánya miatt – igencsak degradáló véleménnyel van a másik kontinensről érkezőkről.
A befogadó norvégok
Egyáltalán nem meglepő, hogy a norvég rendező valamilyen módon reflektálni szeretett volna a témára, hiszen az alig 4,7 milliós lakosú ország rendesen kivette a részét a mai napig tartó menekültkrízisből (2015-ben összesen 31 145 ember nyújtott be menedékkérelmet Norvégiában – a szerk.). Mondjuk ehhez az is hozzátartozik, hogy Oroszország a dömping kellős közepén finoman szólva nagyvonalúan állította ki az orosz tartózkodási engedéllyel rendelkező menekültek számára a norvég vízumot, emlékezzünk csak azokra az időkre, amikor a menedékkérők biciklivel érkeztek Oroszország felől. Ezután egyébként az állam be is szigorított, és azóta akár már a határon, egy egyszerűsített eljárás keretében elutasíthatja a védelemre nem szoruló menedékkérők beengedését. Hasonlóan tettek a családegyesítéssel kapcsolatban, és csökkentették az anyagi támogatások összegét is, tavaly pedig ingyen repülőjegyet és átszámolva több millió forint összegű támogatást biztosítottak azoknak a menekülteknek, akik haza kívántak utazni a skandináv országból.
Ha a film megnézése mellett dönt, jó tudnia, hogy amikor kiderült, hogy a norvég bevándorlási hivatalnak (UDI) nincs elég helye az országba érkezett mintegy 30 ezer menekült elszállásolására, egyházi szervezetektől és civil közösségektől kért segítséget. Az állam odáig ment, hogy komoly anyagi támogatást ajánlott fel azoknak a magánkézben lévő szállodáknak, panzióknak, akik hajlandóak azokat ideiglenes menekültbefogadó állomássá alakítani.
Ebben a helyzetben ismerjük meg a főszereplőt, Primust, aki feleségével és tini lányával él egy norvég kisvárosban, és ezt a nagyszerű lehetőséget kihasználva szeretné sínre tenni siralmas anyagi helyzetét. A férfi amúgy nincs különösebben oda az ország menekültpolitikájáért, nem sok fogalma van az országába érkező emberekről, sőt, mondhatjuk, kicsit rasszista is. Legalábbis simán megengedi magának, hogy a leendő vendégeiről mint füstös képűekről beszéljen. A felesége sincs nagyon más véleményen, egyedül a tizenéves lányuk gondolja úgy, hogy a menekülteket azért illene úgy kezelni, mintha ők is emberek volnának, és az sem feltétlen jó ötlet, hogy az apja olyan szobát is lakhatónak ítél meg számukra, aminek nincs ajtaja.
A filmben Primus karaktere jelenti mindazokat, akik ismeretek hiányából ódzkodnak, félnek, vagy akár gyűlölködnek az idegenekkel szemben, és egyben ők azok is, akiket irányított technikával viszonylag könnyű manipulálni. Idevágó példáért sajnos nem is kell messzire nyúlni, hiszen a 2016-os népszavazást (ami végül érvénytelen lett) megelőző gyűlöletkampány is pontosan erre és rájuk épített. Minden bővebb tájékoztatás nélkül, nem ritkán valótlan állításokkal, vagy nemes egyszerűséggel az idegenellenességre felszólító utasításokkal bombázta a plakátjaival,és a fizetett hirdetéseivel az ország lakosságát. A félelemre, belső frusztrációkra alapozó mondatok pedig nyilván mindig azoknál találnak be igazán, akiknek nincs is nagyon más választásuk, mint az arcukba tolt információkra alapozni.
Ezzel ellentétben Norvégiában senkinek sem volt célja, hogy az embereket a menekültek ellen uszítsa. Sőt, egy egészen komplett integrációs programot is kitaláltak, ami igyekszik azt is figyelembe venni, hogy a menekültek nagy része teljesen más kultúrából érkezik, és az általuk megszokott normarendszer gyakran szöges ellentéte annak, amit például a norvégok megszoktak. Az ideiglenes befogadóotthonokkal szemben is kicsit mások az elvárások, nem úgy mint egyes európai menekülttáborok esetében, ahol a menedékkérők embertelen körülmények között kénytelenek várni kérelmük elbírálására. Norvégiában ezzel szemben nemcsak emberhez méltó szállást, hanem háromszori étkezést és nyelvtanulás lehetőségét is kell biztosítaniuk számukra.
Az UDI ellenőrei tehát mindezt várják el a film főszereplőjétől is, aki finoman szólva sincs a helyzet magaslatán. Ő is olyasmikben gondolkozik, hogy ezek már annak is örülnek, ha valamilyen fedél van a fejük felett, és a reggeli svédasztal helyett megteszi az is, ha néhány zacskós kenyeret kiszór a konyhába. A bevándorlási hivatal munkatársai az első látogatásuk alkalmával nyilvánvalóvá teszik, hogy valamit nagyon benézett, és egy hetet adnak az anyagilag ekkorra már teljesen lerobbant Primusnak, aki, ha még lehet súlyosbítani a helyzetét, túl nagy lángelmének sem mondható. A pokróc, de leginkább sértő modora ellenére a ,,szálloda" egyik lakója, Abedi, aki történetesen Kongóból érkezett, mégis mellészegődik, hogy segítsen neki. Abedi fordít Primusnak, és közben lassan azt is megérteti vele, hogy mit miért tesznek, mondanak és kérnek azok az emberek, akik teljesen más kultúrából érkeztek, szigorúan vallásosak, és mellesleg számos traumán átestek.
Mivel a film sokkal inkább apró cselekményekből tevődik össze, így tényleg nem szeretném lelőni a leglényegesebb pontjait és poénjait, de annyit elmondhatok, hogy a rendező nagyon egyszerű, hétköznapi szituációk ábrázolásával mutat rá, hogy huzamosabb ideig, konfliktusok nélkül nem lehet úgy békében együtt élni másokkal, (pláne ennyire eltérő kulturális szocializáció esetén), ha nem vagyunk kölcsönösen nyitottak egymás megismerésére. A film egyébkén nem idealizál, próbál egyensúlyban maradni, amikor azt adagolja (többnyire humorral tompítva), hogy miért lehet könnyű és egyúttal nehéz is egy idegenből érkező emberrel jól együtt élni.
Azt azért szögezzük le, hogy Denstad Langlo filmje nem egy korszakalkotó, átütő alkotás – de ennek ellenére is mindenképp fontos film. És leginkább azért, mert úgy képes belemászni a gondolatainkba, sőt akár formálni is azokat, hogy a film végére nem kell törvényszerűen úgy érezni magunkat, mint akit legalább kétszer gyomorszájon vágtak. Egyszerű szereplőivel és szórakoztató humorával ugyanis nyomasztás nélkül mutat rá arra, hogy mennyire manipulálható az ember, főleg ha a világtól kicsit izoláltabban él, és ha csak olyan információkra alapozhat, amiket másoktól hall. Vagy, amiket a megfelelő ismeretek hiányában elképzel. És mennyire mellbevágó lehet a felismerés, amikor a személyes tapasztalatink szembesítenek minket az előítéleteinkkel és felülírják azokat.
