Egy jó könyvet filmre vinni, mindig kockázatos dolog, de Emma Donoghue bestellere, a A szoba című regénye szerencsére jó kezekbe került. Ráadásul maga a szerző írta a filmadaptáció forgatókönyvét is, ami félig garancia volt arra, hogy a könyvhöz hasonlóan a film is betaláljon. A rendező, Lenny Abrahamson pedig már nem először bizonyítja, hogy nemcsak finom érzékenységgel tud hozzányúlni traumatikus témákhoz (emlékezzünk csak a Mit tettél Richard? című alkotására), hanem ahhoz is ért, hogy ezeket a megfelelő módon tálalja a közönségnek. Még ha a sztori annyira nehéz és nyomasztó is, mint A szoba esetében.
A film 118 percén keresztül mindvégig érződik, hogy Lenny Abrahamson fürdik a témában és ott fogja meg, ahol kell. Vagyis nem horgonyoz le minden egyes lelki mechanizmusnál, de ugyanakkor pontosan rámutat azokra a pszichológiai jelenségekre, amelyek egy ilyen traumatikus élethelyzetben törvényszerűen bekövetkeznek.
A könyv és a film alapötletét az egész világot megdöbbentő Elizabeth Fritzl történetéből, vagy más néven az amstetteni rém vérfertőzési ügyéből merítette. A fiatal lányt saját apja tartotta fogva 24 éven keresztül, a több mint két évtizedes fizikai és szexuális abúzus során összesen hét gyermeke született fogvatartójától, akik közül három vele együtt élt a pincében, és egészen szabadulásukig nem láthattak mást, csak ezt a földalatti helyiséget. Hasonló történik a film főszereplőjével is, akit 18 évesen rabol el egy férfi, hogy aztán évekig fogva tartsa és szexuálisan is kihasználja a szoba méretű fészerében. A fiatal lánynak időközben fia születik a sorozatos nemi erőszakokból, aki a film kezdetekor pont betölti az ötödik életévét. Jack soha nem látta a fészeren túli világot, számára csak Anya, a Szoba és az elképzelt barátai léteznek, na meg ,,Öreg Nick", aki minden vasárnap megjelenik a Szobában, hogy élelmet hozzon nekik, és ágyba bújjon az anyjával.
A film a megszokott túszdrámákkal ellentétben nem a megalázó, kegyetlenkedő helyzetek pontos bemutatására fókuszál - ezeket leginkább csak érzékelteti a nézővel -, hanem sokkal inkább azokra a túlélési mechanizmusokra és fantáziálásokra, amelyek lehetővé teszik, hogy az emberek még a legembertelenebb, legkibírhatatlanabb helyzeteket is átvészeljenek, lehetőleg ép ésszel. Mindeközben az operatőri munkának és kiragadott napi szituációknak köszönhetően átérezhetővé válik a fojtogató bezártság, a kiborító monotonitás és az anya hullámzó depressziója, ami csak azért nem csap át a teljes apátiába, mert gyereke miatt erőt kell vennie magán.
A film nagy erőssége, hogy bár néha belehelyezkedhetünk az anya helyzetébe is, a történéseket mégis leginkább a kisfiú perspektívájából látjuk, aki ötéves koráig mit sem tud a Szobán kívüli világról vagy arról, hogy ,,Öreg Nick" nem csupán egy vasárnapi látogató, hanem saját anyja elrablója, fogva tartója, és egyben az ő apja.
Az alkotók pontosan addig a lélektani határig mennek el a Szobán belüli élet feldolgozásában, amíg a néző úgy nem érzi, hogy már rettentően nyomasztja, hogy mást sem lát csak az apró kis luk négy falát, az égre néző ablakot, és fogalma sincs, hogy valójában ez a Szoba a világnak mely pontján lehet. A kínos fészkelődés pillanataiban végre irányt vált a cselekmény, és Jack hősies helytállásával kikerülnek rabságukból, majd némi kórházi kivizsgálás után visszaköltöznek Jack anyjának szüleihez. És amikor mindenki fellélegzik, hogy innen már sínre kerülnek a főszereplők, kezd el igazán érdekessé válni a film: hiszen kezdetét veszik azok a piszchológiai folyamatok, amelyeket sokszor nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem ért meg a visszafogadó környezet.
Bár a filmben a fogvatartott lány nem produkálja a Stockholm szindróma tüneteit, a valóságban egyáltalán nem ritka, hogy ez bekövetkezik azoknál az áldozatoknál, akiket hosszabb ideig fogva tartanak. Az elrabolt személyek - legyenek azok gyerekek vagy felnőttek - egy ilyen speciális helyzetben óriási sokkhatás alá kerülnek, ráadásul úgy érzik (a legtöbbször jogosan), hogy az életük a túszejtőjük kezében van. Az érzelmi kötődésre ráhatással lehet, hogy sok elrabló a folyamatos megalázás, bántalmazás mellett helyenként kedves viselkedést mutat, és azt mondja az áldozatának, hogy szereti és csak biztonságban akarja őt tudni. Az érzelmi azonosulást segíti, főleg a gyerekek esetében, hogy korukból kifolyólag a felnőttektől függtek elrablásuk előtt is, így a fogvatartójuk egy idő után átveszi a szülői státuszt, a régi szokások, rituálék helyébe pedig a túszejtő által diktál szabályok és napi szokások kerülnek. A Stockholm szindróma megértése és elfogadása általában nagyon nehéz azok számára, akik visszavárják a családtagjukat,és nem könnyű megemészteni, hogy a kiszabadult áldozatok gyengéd érzelmeket vagy kötődést mutatnak a fogvatartóik iránt.
Emlékezzünk csak az osztrák Natascha Kampusch esetére, aki vigasztalalhatatlan zokogásban tört ki, amikor megtudta, hogy elrablója és fogvatartója, Wolfgang Priklopil öngyilkos lett, sőt, később megtartotta azt a házat is, ahol előtte raboskodott (mondván ne csináljanak belőle rémisztő zarándokhelyet). Több interjújában is utalt arra, hogy kialakult benne némi érzelmi kötődés Priklopil iránt, amit azzal magyarázott, hogy a férfi tudott kedves is lenni, esténként mesét olvasott fel és jó éjt puszival köszönt el tőle. Ennek ellenére Kampusch sosem fogadta el, hogy Stochkolm szindrómával küzdene. Hasonló esetként tartják számon Jaycee Lee Dugard történetét is, akit 10 évesen rabolt el, majd 18 évig tartott fogva egy férfi, akitől két gyermeke is született. Kiszabadulásakor, első vallomásában azt mondta, hogy az elrablója nem rossz ember, hisz mindig jól bánt a közös gyerekeikkel. Később ezt a vallomását visszavonta és elítélendőnek nevezte a férfi tettét. Az 1974-ben elrabolt olajmágnás lánya, Petty Hears nemcsak megszerette elrablóit, hanem át is állt az oldalukra, és egy közös bankrablás alkalmával már elkövetőként kapcsolták le a rendőrök. A szakemberek szerint a Stockholm szindróma kialakulása és annak mélysége attól is függ, hogy milyen idős korban rabolják el az adott személyt, és milyen hosszú ideig tartják fogva. Azzal kapcsolatban például nem tudunk sokat, hogy a 24 éven keresztül fogvatartott Elizabeth Fritzl vagy gyerekei hogyan viszonyultak a férfihoz, aki évtizedekig ablaktalan helyiségben, embertelen környezetben tartotta őket, számukra mégis ő jelentette az egyetlen emberi kapcsolatot.
A film története szerint Jack anyja leginkább gyűlöletet érez az Öreg Nick iránt, és főleg attól tart, hogy a kisfia nehogy megkedvelje a férfit. Joggal fél ettől, hiszen vele ellentétben Jack nem tudja, mi a férfi bűne, és teljesen érthető módon gyengéd szálak fűzik a Szobához, ami nem csak a bezártságot, hanem az anyjával kapcsolatos szoros és szeretetteljes viszonyt, a biztonságot is jelenti. Nem véletlen hát, hogy kiszabadulásuk után neki is súlyos gondjai akadnak az új, idegen világba való beilleszkedéssel, és meg kell küzdenie a saját poszttraumás stresszével.
A filmből az is kiderül, hogy a visszailleszkedés nemcsak az áldozatok számára nehéz feladat, hanem a szűk környezetüknek is, adott esetben a családtagoknak, akikkel a sokáig fogságban tartott áldozatok eleinte gyakran bizalmatlanok A szakemberek szerint a visszailleszkedéshez hosszú idő és sok türelem szükséges, a regenerálódás attól is függ, hogy eredetileg milyen volt köztük a kapcsolat, és hogy az áldozat milyen korban lett elszakítva eredeti közegétől, családjától. A film ezen túl egy másik kényes kérdést is boncolgat: milyen lehet szülőként szembesülni azzal az unokával, aki egy erőszakos nemi kapcsolatból született? Ezeknek az érzelmi feldolgozása gyakran nem is megy segítség nélkül, és akár okozhatja a kapcsolatok végérvényes megromlását is, ahogy erre is van példa a filmben.
Hogy a filmmel könnyen lehet érzelmileg azonosulni, nemcsak a zseniális forgatókönyvön és a rendezői látásmódon múlik, hanem a fantasztikus alakításoknak, különösképpen Brie Larson színészi játékának is köszönhető. A 26 éves színésznő már több filmjében is bizonyította, hogy milyen erős és hiteles alakításokra képes, ez a szerep pedig úgy néz ki, meghozza számára a szakmai áttörést, és ha minden jól megy a Golden Globe díj után egy Oscarral is gazdagabb lesz. De nem mehetünk el szó nélkül a 10 éves Jacob Trambely alakítása mellett sem, aki lélegzetállítóan adja vissza egy olyan gyerek gondolatvilágát, reakcióit, akinek élete első öt évében egy szoba tárgyai jelentették a mindent, és aki számára a hirtelen kitárult világ fantasztikus és félelmetes is egyben.
A film nehéz érzelmi súlyához mérten a vége nem fukarkodik a feloldozással, fenntartva annak lehetőségét, hogy egy ilyen trauma feldolgozása eltarthat akár egy életen át is. És ne legyenek kétségeink: a bántalmazással eltöltött évek az utókezelések ellenére sem tűnnek el nyomtalanul.
