A Rájátszás olyat lépett meg, amire manapság kevesen képesek: a költészetet lazán kiemelte a sokak által cikinek tartott skatulyából, ráadásul mindenféle erőlködés nélkül. Koncertkritika.
Tavaly év végére film is készült a Rájátszásról, amit eredetileg egyszeri irodalmi-zenei gegnek szántak a szervezők, mára viszont az egyik legmenőbb kortárs költészeti projektté nőtte ki magát.
A Rájátszás olyat lépett meg, amire manapság kevesen képesek: a költészetet lazán kiemelte a sokak által cikinek, idejétmúltnak tartott skatulyából, ráadásul mindenféle kultúrpedagógiai sallanggal nyakon öntött erőlködés nélkül. Így lett menő a kisboltban a kiflik között Erdős Virágot dúdolni a rádióval együtt. Az első után most megjelent a második album is, Szívemhez szorítom címmel. A lemezbemutató koncert még októberben megvolt, tegnap este az Akvárium Klubban pedig meglepően sok tizen- és huszonéves is együtt énekelte a dalokat a már nem annyira alkalmi író-zenész formációval.
Szegény Jani svájci pénzből külföldön pihen
Erdős Virág, Karafiáth Orsolya és Takács Eszter most ugyan hiányoznak a színpadról, de az öt fiú (Kollár-Klemencz László, Beck Zoltán, Szűcs Krisztián, Grecsó Krisztián és Egyedi Péter, a billentyűs Sárközy Zoltán és a dobos Jancsovics Máté közreműködésével) könnyedén elviszi a hátán az estét. Kellemes klubkoncert hangulat van, nincs egymást taposó tömeg, pedig a terem hamar megtelik. Van, aki a mellette állóba, van, aki egy pohár sörbe kapaszkodik, és – komolyan mondom, nem túlzás – itt most tényleg mindenki mosolyog. Még a színpadon kétszer felbukkanó Kemény István is elneveti(!) egyszer magát, ami az amúgy igazán introvertált, a színpadon általában zavarban lévő költőre egyáltalán nem jellemző. Háy külföldi írói ösztöndíja miatt van távol, pedig gitáron és dorombon is remekül játszik, jelenlétét minden fellépő őszintén hiányolja.
Bazmeg, de jó
Három szám is lemegy egymás után, mire elkezdik a fiúk oltogatni egymást a színpadon. Az oda-visszaszólások kedvesek, semmi erőltetettség, minden böködés spontán. Amikor aztán a negyedik szám előtt mégis becsúszik valami hangszeres altesti poén Beck Zoli és Szűcs Krisztián között – „jaj, sosem tudom, melyik végét kell megfogni, és melyiket a számba venni” –, önreflektíve röhögnek. „Zoli, ez nagyon olcsó poén volt.”
Az első album dekadenciájával ellentétben ez a második album színesebbre, első hallásra slágeresebbre sikerült, de éppen ez benne az óriási. A súlyos mondanivalók, a gyilkosan ironikus Háy, Erdős, Grecsó, Szálinger, Kemény és Másik sorok játékos zenei stilgyakoknak tűnnek, és nagyon könnyen énekeltetik magukat. (Sőt, archív videó bizonyítja, hogy még egy háromévest is simán magukkal rántanak.)
Tinci-tánci kategória
Az biztos, hogy Erdős Virág a legmenőbb trubadúr széles e hazában, és ebben nem kis szerepe van az őt legtöbbször megéneklő kistehenes Kollár-Klemencznek. A Van egy ország-ról ezután már nem csak Geszti és a fanszőrvillantó Tereskova jut majd eszünkbe, hanem ez az erős szövegű, durván könnyed országimázs-himnusz is.
A koncert végén a kötelező visszatapsoláskor a Trabantfejű nőt mi kicsit azért hiányoltuk.
Így kezdődött
2011-ben a Margó Irodalmi Fesztiválon gondolkoztak Valuska Lászlóék, hogy milyen szuper irodalmi programot lehetne kitalálni, ami túllép a hagyományos irodalmi kereteken. Az írókat a szervezők természetesen ismerték, és őket kérték meg, hogy találjanak ki valami olyan produkciót, ami több, mint irodalom, viszont nem igazi popzene, hanem a kettőnek a keveréke. Ebből a nagyon egyszerű játékból indult ki a Rájátszás. „Annál kicsit több, hogy leülnek a fiúk, a lányok, és egy verset elgitározgatnak, illetve átírnak egy dalszöveget, viszont annál meg kevesebb – a szó jó értelmében –, hogy ez egy ilyen kvázi profi zenekar.” (Szűcs Krisztián)
