Tündérmesék márpedig megeshetnek a valóságban is - ám sárkányokkal harcolni és királylányokat kiszabadítani ma már nem garantálja a happy endet. Ennek az újkori mesének a főhőse épp olyan kalandos utat járt be, mint a legkisebb királyfi, vagy Babszem Jankó. Igal Ahouvi egy középosztály-beli izraeli család gyermekeként határozott úgy: saját kis birodalmat alapít. A vagyon és a hatalom azonban nem volt elég motiváció: olyasmivel (is) akart foglalkozni, amivel nem csak anyagilag, de szellemileg is visszaadhat valamit a világnak, cserébe az elért sikerekért.
Warhol beájulna
A 2000-es évek elejére saját high-tech királyságot hozott létre London és Tel Aviv között ingázva - izraeli szakembereket képeztetett, ígéretes tehetségeket támogatott, és 2005-re hivatalosan is a közel-kelet egyik legtöbbet kereső üzletembere lett. Ez volt az a pont, mikor egy öles váltással a művészet felé fordult: egy befektető tanácsára elkezdett műkincseket gyűjteni, és miután nemzetközi hírű művészek festményeinek és szobrainak felvásárlásával nevet szerzett magának, fiatal és ígéretes izraeli alkotókat kezdett támogatni. Mára a folyton-folyvást növekvő kollekció a rajzok, festmények és szobrok mellett a legmeglepőbb darabokkal is gazdagodott: Andy Warhol és Pablo Picasso képei már önmagukban is gondoskodnak róla, hogy Ahouvi neve megkerülhetetlen legyen, de a ritka katonai egyenruhák, kézi készítésű, haute couture ruhadarabok, és új szerepben tündöklő háztartási gépek arzenálja azok, amelyek valós identitást kölcsönöznek a több, mint 1600 darabot számláló gyűjteménynek.
Mitől lesz egy műkincs monumentális?
Ahouvi számára a művészet akkor érdekes, ha szokatlan - legyen szó minimalista, modernista vagy klasszikus alkotásokról. Az évente megrendezett "Fresh Paint" műkincsvásáron - amelyet ő maga alapított - olyan művészek munkáit mutatja be, akik bátran kísérleteznek, és amellett, hogy új színt hoznak a művészeti szcénába, kreatív energiákba fektetik a perfekcionizmusukat és szenvedélyüket. És bár a gyűjtemény sosem került bemutatásra teljes egészében, a Tel Aviv Egyetetem múzeuma időről időre otthont ad egy válogatásnak a legizgalmasabb darabokból.
A Genia Schreiber Galéria már önmagában is impresszív művészeti alkotás: az amorf épület szokatlan szegletei és gigantikus üveg felületei tökéletes harmóniát alkotnak a gyűjtemény műkincseivel.A tavalyi kiállítást a tornyoknak dedikálták - az Eiffel toronytól a rádió adó-vevőkön át építkezéseken felállított hatalmas darukig. Ahouvi kurátorcsapatának értelmezése szerint "ezek az urbánus csúcsok hűen szemléltetik a modern kor emberének nagyra, és még nagyobbra vágyását". A második kiállítás címe "Potenciális vadvilág" volt - olyan városrendezési projektek visszamaradt elemeit helyezte új közegbe, amelyek az építkezések, útfelújítások után elveszítették funkcióikat.
Egy nyugdíjas robot hattyúdala
A legfrissebb pedig - amely a meglepően literális "Mosogatógép" címet viseli - két izraeli művész munkáit ötvözi. A kortárs alkotó, Sigalit Landau absztrakt munkái, és Moshe Kupferman retrospektiv kiállítása szürreális atmoszférát teremt: egy óriási, indusztriális mosógatógépezet futószalagon szállítja a random tárgyakat körbe-körbe, végtelenített ritmust és izgalmas alternatív valóságot teremtve. A vintage robotot a közelmúltban elhúnyt izraeli művész, Kaupfman geometrikus rajzai veszik körül. A gépezet valamikot réges-régen a mára privatizált Manara kibuc konyhájában szolgált. Az egykor az izraeli társadalom alappiléreiként működö kommunák ma már egyre ritkábbak: a kibucok közül sokat felvásároltak, vagy egyszerűen csak hagyományos faluként működnek, feladva a régi álmot, hogy a lakosok egymást segítve és támogatva a közös jót gyarapítják az egyéni harácsolás helyett. A mosogatógép azonban nem nyugszik bele a kudarcba: fáradhatatlanul csattog, klaffog, csilingel és hörög - még akkor is, ha esélytelen, hogy valaha is megtisztítsa a cigarettacsikkekel telepakolt poharakat, formaldehidban úszó szerveknek tetsző, az ecettől kifehéredett savanyúságokat, és más beazonosíthatatlan lomokkal és mocsokkal megtöltött edényeket.
"Dolgozzunk, ne okoskodjunk"
...írja Voltaire Candide című mesterművében, majd így folytatja: "ez az egyetlen módja annak, hogy tűrhetővé tegyük az életünket". Az optimizmus eszméjét kigúnyoló, ugyanakkor piedesztálra emelő klasszikus filozófiája egyértelműen visszaköszön Ahouvi műgyújteményének legszokatlanabb darabjaiban. A mosogatógép nem áll meg, ha elfárad. Akkor sem, ha a munkája sokaknak szükségtelennek tetszik. Akkor áll meg, ha bevégezte a sorsát, azaz "boldogan él, míg meg nem hal" - ez azonban beláthatatlan időt jelent. A műgyűjtő is hasonlóan gondolkodik: a kollekció mindig tökéletes, ám sosem teljes, így újabb és újabb darabokkal gazdagszik, megóvva az "Izrael legkomolyabb magángyűjteménye" titulust attól, hogy csupán üres, poros frázissá válhasson.
